Nyelveket beszélni jó. Nyelveket jól beszélni még jobb. Már csak azért is, mert egy nyelv hiányos ismerete, vagy éppen az, amikor egy nyelvben sem vagyunk igazán otthon, igazán kellemetlen helyzetekbe sodorhatja az embert. Tapasztalatból beszélek.
Annak idején, amikor felvettek az ungvári egyetemre és beköltöztünk a kollégiumba, kerülgetni kezdtük egymást egy nagyon széparcú, bár meglehetősen molett orosz leányzóval. Az én orosztudásom meglehetősen hiányos volt, ő meg egy szót sem tudott magyarul és engem zavartak a nyelvi nehézségek, mégsem tudtam és akartam ellenállni a kísértésnek.
Egyszer aztán meghívott a kollégiumi szobájába. Szemmel láthatóan alaposan felkészült a fogadásomra, még valamilyen gyöngyöket is fűzött a szép hosszú hajába, ami nagyon egzotikus látványt nyújtott. Azonnal kihasználtam az alkalmat, hogy valami szépet mondjak neki. Mivel tudtam, hogy az „indián” az oroszul „ingyejec”, teljesen nyilvánvaló volt számomra, a nyelv szabályait ismerve, hogy nőnemű változata pedig „ingyejka”.
-- Tö kák ingyejka (olyan vagy mindegy indián lány) – mondtam neki.
Pontosabban csak azt akartam mondani. Mint később megtudtam, az „ingyejka” nem indián lányt jelent, hanem pulykát. De akkor csak azt láttam, hogy tekintette elsötétül és megszűnik közöttünk a kommunikáció. Persze, ezzel pontot is tettünk el sem kezdődött kapcsolatunk végére.
Persze, még kifogástalan nyelvtudás esetén is vigyázni kell, főleg a rövidítésekkel. Mert egy rövidítés sokszor egészen mást jelent az egyiknek, mint a másiknak. Az egyetemről annak idején minden évben elvittek minket egy-egy hónapra valamelyik gazdaságba, hogy segítsük a betakarítást. Ezt nem nagyon bántuk, de mégiscsak az volt a legjobb, ha elromlott az idő és otthon lehetett lustálkodni.
Egy reggel már a buszt vártuk, amikor eleredt az eső és visszaküldtek minket a kollégiumba. Három csoporttársnőm elégedetten trécselt a szobájában és közben rágyújtottak egy cigire. Akkoriban még gyakorlatilag mindenütt lehetett dohányozni, de ha nők gyújtottak rá, az meglehetősen szigorú elbírálás alá esett, úgy gondolták, ez az első lépés az erkölcsi fertő felé vezető úton.
Szóval, a három lány vígan pöfékelt, amikor belépett a szobájukba a nagy népszerűségnek egyáltalán nem örvendő dékánhelyettes, aki úgy döntött, kihasználja az alkalmat annak ellenőrzésére, vajon mivel foglalkoznak ilyenkor a diákok a kollégiumban. Megrótta őket a dohányzás miatt, aztán felírta a nevüket egy papírra és elment.
Néhány nap múlva a dékánunk, Lizanec professzor hívatta a lányokat, kezében a papírral. Látszott rajta, hogy egyáltalán nincs ínyére a beszélgetés, talán még kellemetlenebbül érezte magát, mint ők.
-- Na, lányok, meséljék csak el, hogy mi történt abban a szobában! De csak nagy vonalakban! – mondta.
Ők meg szépen elmesélték, amin nem sok mesélni való volt, nevezetesen, hogy ültek, beszélgettek és dohányoztak.
-- És ki volt még a szobában? – kérdezte a dékán.
-- Rajtunk kívül senki – felelték ezek.
-- Fiúk nem voltak? – folytatta a faggatózást.
-- Nem, nem voltak – hangzott a válasz.
-- Egy sem?
-- Egy sem.
-- Akkor nem értem. Egyáltalán nem értem – vakargatta a fejét.
Aztán megmutatta a lányoknak a papirost. Mindhárom név után ez szerepelt. „kur”. Ami az orosz „kurity”, azaz „dohányozni” rövidítése. Csak ő egészen másra gondolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése