Ausztria nem akarja visszaadni a magyar műkincseket

 (Megjelent: Magyarság, 1929.07.13.)

Szterényi József miniszteri fizetéssel és napidíjjal tűri a tárgyalások elhúzását
Művészek és műbarátok körében az utóbbi időben mind nagyobb idegességgel és megdöbbenéssel tárgyalják azt a tényt, hogy a közös osztrák-magyar szerzeményű muzeális kincsek és egyéb műtárgyak felosztására vonatkozó tárgyalások immár évek óta reménytelenül holtponton állnak és ebben a kiszámíthatatlanul nagyfontosságú ügyben úgyszólván semmi sem történik. Magyarországnak igen nagy érdeked fűződnek ennek a kérdésnek igazságos és méltányos rendezéséhez; a trianoni békeszerződésben, amely oly végtelen sok pontban és szakaszban zúdította reánk a szerencsétlenséget, a bajt és a nélkülözést, jóformán egyetlen, reánk nézve kedvező kikötés az, amely ezt az ügyet szabályozza és az érdeklődők körében mind nagyobb megütközéssel látják, hogy míg a reánk nézve káros feltételek maradék nélkül végrehajtásra kerültek, ebben a pontban nem történik semmi és most már úgy látszik, hogy nem is fog történni soha.
A trianoni békeszerződés tudvalévőén úgy intézkedik, hogy a közös osztrák—magyar szerzeményű vagyontárgyakból, így az uralkodóház vagyonának bizonyos részéből is Magyarországot egy, pontosabban meg nem állapított, rész illeti meg. Ez a kikötés vonatkozik a jelenleg bécsi múzeumokban elhelyezett közös eredetű műkincsekre is. A műkincsekre egyébként még egy megállapítást tartalmaz a békeszerződés, kimondva azt, hogy az egyes országokat megilletik azok a műtárgyak, amelyekkel való szellemi kapcsolata megállapítható.

Valóban megmérhetetlen és felbecsülhetetlen az a kincs, amelynek ezeknek a feltételeknek alapján Bécsből vissza kellene kerülnie Budapestre. Megfelelő rész illetne meg bennünket a bécsi császári múzeumok anyagából, a Kunsthistorisches Museum és a Naturwissenschaftliches Museum csodálatos gyűjteményeiből, a császári Schatzkammer kincseiből, az uralkodóház kastélyainak, a bécsi Burgnak, a schönbrunni, a laxenburgi kastélynak és a többi császári palotának berendezéséből. Elsősorban minket illetnének meg mindazok a magyarországi eredetű műtárgyak, amelyeket a Habsburgok évszázadok folyamán Magyarországról elszállítottak és Bécsben helyeztek el, amelyek a magyar történelmi múltnak megannyi dokumentumai és büszke emléktárgyai; ezenkívül azonban még az igazságtalan békeszerződés feltételeinek értelmében megillet bennünket egy rész mindazokból a kincsekből, amelyeket a Habsburgok részben Magyarország erőforrásainak, adójának és egyéb jövedelmeinek felhasználásával hordtak össze Bécsben az egész világ csodájára, példátlanul gazdag gyűjteményeikben. A jog, a szerződés és az igazság azonban hiába szól mellettünk, úgy látszik, hogy mindezekről a kincsekről örökre le kell mondanunk.
Megmérhetetlen értékű magyar eredetű kincsek vannak a bécsi múzeumokban. Az erélytelen és halogató tárgyalások semmiféle eredményre nem vezetnek.
Teljesen kiszámíthatatlan és felbecsülhetetlen nagy érték az a muzeális kincs, amelyről itt szó van. A legnagyobb értéket, természetesen, a császári Kunsthistorisches Museum jelenti. Ez tulajdonképpen nem szervesen kiépített múzeum, hanem a Habsburg-háznak, a világ legnagyobb múltú és leggazdagabb uralkodóházának kincsestára, amelybe évszázadok folyamán összehordták a különböző országok és világrészek legcsodálatosabb kincseit. Fegyvergyűjteménye páratlan az egész világon, képtára a leggazdagabbak és legértékesebbek egyike, Rembrandt és Velasquez gyűjteménye ugyancsak páratlanul áll az egész világon. Művészettörténeti gyűjteményei kissé rendszertelenek, egyes darabjai azonban csodálatosak és felbecsülhetetlen értékűek. Amennyiben Magyarország csak ebből az egy múzeumból megkapná a békeszerződés értelmében az őt megillető részt, még a legalacsonyabb felosztási kulcs mellett is olyan érték birtokába jutnánk, amely az összes budapesti múzeumi gyűjteményeket többszörösen felülmúlná. Emellett azonban ott van még a Schatzkammer rengeteg műkincse, arany, ezüst és ékszertárgya, ezek között sok igazolhatóan magyar eredetű, magyar királyok által készíttetett, magyar tulajdonból Bécsbe került mérhetetlen értékű remekmű.
Egyenesen érthetetlen, hogy a magyar kormányok ebben a kérdésben miért nem tudtak mostanáig semmiféle eredményt elérni, és mi az oka annak, hogy a magyar álláspont ezeknek a közös eredetű kincseknek felosztására nem érvényesülhetett. Közvetlenül a békekötés utáni időben indultak meg a pénzügyi kérdések rendezésére vonatkozó tárgyalásokkal párhuzamosan ezek a tárgyalások is, amelyek annak idején kedvező kilátásokkal biztatlak. Az első tárgyalásokat Wlassíts Gyula báró v. b. t. t. vezette, aki ezeknek a kérdéseknek legalaposabb ismerője Magyarországon. A tárgyalások mindvégig azon az alapon folytak, hogy minket illetnek meg azok a műkincsek, amelyekre vonatkozólag szellemi kapcsolatunkat igazolni tudjuk. Ezen az alapon is, a békeszerződésben megállapított részesedéstől eltekintve, rengeteg különböző műtárgyat igényelhetünk, mindazokat a kincseket, amelyeket a Habsburgok Magyarországról vitettek el sok évszázados uralmuk folyamán.
Mindezeket a műkincseket felsorolni, megemlíteni szinte lehetetlen. Ezek között volt a császári asztali készletek gyűjteménye, amelyekből egyébként már igen sokat, eladtak az osztrákok külföldre, a Hofburg, Schönbrunn, Laxenburg és a többi császári kastélyok berendezése. A Hofmobiliendepot rengeteg drága bútor mellett a világ legnagyobb, mintegy ezer darabból álló gobelin- gyűjteményét foglalta magában, ebből most már alig van meg valami, a legnagyobb részt eladták. Ugyanez a helyzet a Hofwagenburg anyagával, amiből már szintén alig van meg valami Bécsben, pedig a békeszerződés értelmében mindezekből a kincsekből jelentékeny rész minket illetett volna meg.
Itt van negyvenöt darab Corvin kódex, a Kunsthistorisches Museum művészettörténeti gyűjteményeinek számos nagyértékű darabja, ezek között a világhírű nagyszentmiklósi aranylelet és mások, a képgyűjteményből is néhány nagyértékű darab. Igényt tartottunk a Schatzkammer magyarországi eredetű kincseire, Bocskai koronájára, Nagy Károly kardjára, amely tulajdonképpen honfoglalás korabeli magyar kard, Nádasdy Ferencnek kivégeztetése után lefoglalt és Bécsbe vitt mérhetetlen kincstárának megmaradt darabjaira, arra a kevés antik ékszertárgyra és egyéb kincsre, amelyet valamikor a török elöl menekülő Mária királynőtől vett el Ferdinánd császár és amiből most már csak néhány darab van meg, miután a Habsburgok a kincsek legnagyobb részét beolvasztották vagy átalakították. Az első tárgyalásokon az osztrákok meglehetősen nagymértékben elismerték a jogos magyar igényeket, később azonban osztrák részről mind igazságtalanabb és mohóbb önzés érvényesült és minden értéken túl, valósággal terrorisztikusan igyekeztek leszorítani a magyar igényeket.

 

A képeken:

1. A schönbrunni kastély Bécsben (1930.)

Forrás: Fortepan

2. Bocskai István koronája, melyet a mai napig nem sikerült visszaszerezni.

Forrás: Wikipédia

 

A szerkesztő megjegyzése:

Hosszas diplomáciai kötélhúzás után a kincseknek csak kisebb részét sikerült visszaszerezni egy nemzetközi döntőbíróság döntése alapján, 1932-ben. Bonyolította a helyzete, hogy az olaszok, a csehek és az ukránok is benyújtották igényüket, sőt a románok is, akik, többek között, maguknak követelték Bocskai István koronáját, mondván, ő Erdély fejedelme volt, Erdély pedig Romániához tartozik. Akkor kerültek haza a Corvinák, a Képes Krónika és Anonymus Gestája is.