A 80-as évek végén, amikor a Szovjetunió recsegett-ropogott és egyre nehezebb lett a helyzet, hosszas tépelődés után elhatároztam, hogy feladom ungvári újságírói állásomat és családommal, két pici lányom volt már akkor, áttelepülök Magyarországra. Véletlenül megtudtam, hogy munkavállalás céljából is át lehet költözni, ami korábban elképzelhetetlen volt.
Nyíregyházán, a Kelet-Magyarországnál ugyan jól ismertek, de csak olyan munkát vállalhattam, amivel szolgálati lakást is adtak, tehát falusi iskolában kerestem tanári állást. A dolog nem tűnt egyszerűnek, mivel kocsim nem volt és tömegközlekedéssel elég nehezen tudtam mozogni. Egyszer aztán, hirtelen ötlettől vezérelve, bementem Nyíregyházán az akkor még működő tanács akkor még működő oktatási osztályára, egyenesen az osztályvezetőhöz és előadtam neki, hogy tanári állást keresek.
Enyhén szólva is elutasítóan fogadott, szinte le akart beszélni az egészről, sütött belőle a bizalmatlanság. Azelőtt jelent meg egy antológia, benne két novellámmal, fotóval és nagyon rövid életrajzzal. Épp volt nálam egy kötet, akinek szántam, az nem volt otthon, ezért odaajándékoztam az osztályvezető úrnak. Ő meg, hogy lerázzon, azt mondta, érdeklődjek egy hónap múlva.
Én meg, bár nem nagyon bíztam a dologban, egy hónap múlva bekopogtam az ajtaján. És mintha egy egészen más emberrel találkoztam volna. Leültetett, kávéval kínált, behívta az egyik munkatársát is, elmondták, hogy az egész osztály végigolvasta a kötetet és nagyon tetszett. Aztán megkérdezte, tudom e, hol van Petneháza, mert ott lenne egy álláshely, ugyanis az egyik pedagógus szülései szabadságra ment. Mire mondtam, hogy fogalmam sincs, de van térképem. Ő meg vette a telefont, megtudakolta, megvan-e még az állás és közölte, hogy én oda fogok menni.
Az iskolában nagyon kedvesen fogadtak a kollégák, messze várakozáson felül segítőkészek voltak a (ez még a rettenetes, komfort nélküli szolgálati lakást is ellensúlyozta). Mindemellett éreztem valami bizalmatlanságot, amikor beléptem, olykor félbeszakadt a beszélgetés, amit nem tudtam mire vélni. Egyszer aztán a buszon együtt utaztam egy kolléganőmmel. Egy idő után a fülemhez hajolt és megkérdezte:
-- Az igaz, hogy te az unokaöccse vagy a megyei oktatási osztály vezetőjének?
De olyan félénken és halkan, mintha afelől érdeklődött volna, hogy milyen gyakran élek házaséletet.
-- Ugyan, dehogy – feleltem. – Eddig kétszer láttam életemben.
-- Pedig itt mindenki azt beszéli, mert ő nem szokott, csak úgy, kitelefonálni senki érdekében – folytatta. – Igazság szerint kicsit tartottunk is attól, hogy te majd árulkodni fogsz neki.
Ekkor két dolgot értettem meg, egyrészt a felém irányuló bizalmatlanság okát, másrészt pedig az, hogy a besúgással terhelt szocializmus évtizedei itt is megtették a magukét. Mire a városba értünk, úgy tűnt, sikerült tisztáznom ezt a félreértést és ettől egy kicsit én is megnyugodtam.
Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. Abban az időben elég macerás volt a tartózkodási engedély beszerzése. A polgármester nagyon rendes volt, többször is a saját kocsijával vitt el Nyíregyházára a rendőrségre, illetve idegenrendészetre ügyintézni. Amikor a dolog valahol megfeneklett, az idő pedig sürgetett, támadt egy ötlete. Azt mondta, van egy régi barátja, aki rendőr őrnagy a gyilkosságiaknál, menjünk be hozzá, hátha meg tudja sürgetni azt az engedélyt. Így is történt. Az őrnagy úr nagyon szívélyesen fogadott, jól elbeszélgettünk és biztosított, hogy megtesz majd minden tőle telhetőt.
Néhány nappal később a szomszéd faluban meggyilkoltak egy nénit és a holttestét a két település között találták meg, elásva. Azonnal megszaporodtak a környéken a rendőrök és nyomozók. Épp tantestületi értekezleten ültünk az iskolában, amikor kopogtattak az ajtón, majd belépett az ajtón az őrnagy úr két nyomozóval. Annak rendje, s módja szerint bemutatkozott, majd odalépett hozzám. Hozzám, aki csak néhány hete voltam az országban.
-- Szervusz, barátom! Örülök, hogy látlak! Remélem, jól halad az ügyed – mondta és nyújtotta a kezét.
Mindenki döbbenten nézett rám. Most már az Isten sem mosta le rólam, hogy beépített ember vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése