Határsértő lettem

 

Gyerekkoromban, meg aztán később, is gyakran jártam a kárpátaljai Mezőkaszonyba keresztanyámékhoz, ahol a két unokatestvéremmel leginkább focizással, halászással, bandázással és kártyázással töltöttük az időt, de csak miután végeztünk a kerti munkával, mert azt a nagynéném férje minden napra kiadta nekünk. Nagyapámnak nyaranta az volt a szokása, hogy két hétre előbb engem vitt el hozzájuk, aztán ők jöttek hozzánk. Ez volt a nyaralás. Meg is ismertem, szinte az egész falut.

Egy napon, néhány hasonló korú kamaszfiúval elhatároztuk, hogy nem a szokásos helyre megyünk halászni, hanem az egyik kanálist húzzuk meg hálóval, mely, mint kiderült, fittyet hányt a határsávnak, a szögesdrót alatt átbújva Magyarországon folytatta útját. Merthogy akkor még volt szögesdrót, mögötte meg felszántott, elboronált határsáv, melyen az is meglátszott, ha egy macska átsétált rajta.

Szóval húztuk a hálót, nagyon elégedetten, mert hal volt rogyásig (ma már vélhetően víz sincs abban a kanálisban) és egyre közeledtünk a szögesdróthoz. Az örömünk akkor lett meg nagyobb, amikor észrevettük, hogy a határ másik oldalán aratnak a barabási magyar testvéreink. Igazi magyarokat láttunk, hallottunk! Élőben! Nagy szó volt ez a hetvenes években, amikor még közeli rokonhoz is legfeljebb háromévente lehetett átmenni Magyarországra. Vagy még akkor sem.

Előbb csak integettünk egymásnak, aztán már át is kiabáltunk, végül pedig átdobtunk nekik néhány halat. Ők sem akartak adósak maradni, ha jól emlékszem, hamarosan egy rúd, jól becsomagolt szalámi landolt mellettünk a földön. A nagy lelkesedésben nem vettük észre, hogy a legközelebb őrtoronyból igencsak kiabál és integet nekünk egy határőr.

Egyszer csak porfelhőbe burkolódzva megállt mellettünk két katonai terepjáró, kiugrott belőlük egy tiszt meg két géppisztolya határőr, akik azonnal ránk fogták a fegyverüket, aztán megkérdezték kik vagyunk és mit csinálunk itt. Nekünk persze akkor már tele volt a gatyánk és tört oroszsággal megpróbáltunk válaszolni a kérdésekre, de ez szemmel láthatóan nem elégítette ki a kíváncsiságukat, az egész bagázst, halastul, hálóstul beparancsolták a terepjáróba és meg sem álltak velünk az őrsig.

Itt aztán még több egyenruhás jött, alaposan leteremtettek minket, már valami jegyzőkönyvet is emlegettek. Mint kiderült, még beszélgetni és integetni is tilos a határon keresztül (mert ki tudja, milyen államtitkokat juttatunk így a nyugati imperialisták kezébe), de a főbenjáró bűnt azzal követtük el, hogy átdobtuk a szovjet halat a határon, egyrészt mert az a szovjet állam tulajdona, másrészt meg ki tudja, mit rejtettünk el azoknak a halaknak a belsejében.

Szóval ott ültünk megszeppenve, mint 14-15 éves imperialista ügynökök és azt találgattuk, hány évet kapunk majd ezért. No meg, főleg, hogy mit mondunk majd otthon, mert ezek után agyonvágnak minket, az hétszentség. Ekkor aztán belépett a helységbe maga a parancsnok is. Odajött hozzánk, megint be kellett mutatkozni, de végig a két unokatestvéremet nézte.

-- Hát persze, most ismertelek meg titeket! – kiáltott fel némi gondolkodás után.

Mint kiderült, együtt szokott vadászni a keresztanyám férjével, már járt is náluk. Innentől kezdve majdnem teljes volt az enyhülés. Szigorú ejnyebejnyék közepette engedtek el minket, mondván ez volt az utolsó dobásunk. Mert kiderült, hogy mégsem vagyunk imperialista ügynökök. Csak határsértők. Egy kicsit.