Kutya egy komédia

 

Van annak már vagy húsz éve, hogy az egyik nyírségi faluban nagyon elszaporodtak a kóbor kutyák. De annyira, hogy egész falkák járták az utcákat, többször megtámadták a járókelőket, főleg a gyerekeket és az öregeket, no meg, a postást. Akkor még nem volt chippelés, hiába sejtették, kikhez tartozik az állat, ha baj volt, egyszerűen letagadták. De ha lett volna, akkor sem nagyon törődtek volna vele, mert pénzbe kerül.

Az önkormányzat sokáig tehetetlen volt, néhány ebet elvittek az állatvédők, de többre már nem volt kapacitásuk. Amikor aztán már az orvos is kijelentette, hogy ilyen körülmények között nem megy ki a betegekhez, akkor kétségbeesett lépésre kényszerültek, megállapodtak egy gyepmesterrel a városból, hogy befogja a kutyákat és elviszi. Persze, jó pénzért.

Ki is hirdették a faluban, hogy az elkövetkezőkben magára vessen, aki az utcára engedi a kutyáját, mert azt be fogják fogni és el fogják vinni. A felszólításnak alig volt foganatja, az ebek többsége továbbra is az utcán kóborolt, a városi ember pedig hozzálátott, hogy eleget tegyen szerződéses kötelezettségének, ami a falu túlnyomó többségében nagy megkönnyebbülést, néhányaknál viszont nagy felháborodást váltott ki. Olyannyira, hogy ezen utóbbiak fel is hívtak valami jogvédőt, aki kiokosította őket, hogy mivel nem név szerint nem kaptak értesítést, milyen veszély fenyegeti a kutyájukat (nagyvonalúan átsiklott a tény fölött, hogy korábban ők maguk állították, semmi közük az ebekhez) nekik bizony kártérítés jár. Méghozzá, befogott kutyánként 20 ezer forint. Hogy mért pont annyi, azt ma már nem lehet kideríteni.

No, el is indultak valamennyien a községházára, kártérítést követelni. A polgármester előbb alaposan meghökkent, majd nagyon megértőnek és segítőkésznek mutatkozott. Közölte, hogy nincs neki ez ellen semmi kifogása, csak hát a kártérítési igényt azt írásban kellene benyújtani, méghozzá a kutyák pontos megnevezésével.

Akadt is mindjárt egy-két segítőkész írástudó, aki vállalta, hogy némi ellenszolgáltatás fejében, megfogalmazza a beadványt. Az első panaszos mindjárt nyolc kutya elvesztését jelentette be.

-- A Hektor, a Bodri, a Szultán, a Herceg…. – sorolta név szerint.

A többiek is vérszemet kaptak, csak úgy röpködtek a számok és a nevek, a végén legalább ötször annyi kutyáért akartak kártérítést kérni, mint ahányat befogtak. És, persze, szépen alá is firkantották a beadványukat.

Amikor aztán összegyűltek a dokumentumok, akkor a polgármester és a jegyző összehívta az érintetteket.

-- Szeretném még egyszer megkérdezni, hogy mindenki fenntartja-e az igényét – mondta az egybegyűlteknek.

Természetesen, mindenki fenntartotta. Sőt, néhányan követelték a pénz azonnali kifizetését.

-- No-no, azért nem eszik olyan forrón a kását – szólt a falu első embere. – Mondani bármit lehet, ezért meg kell vizsgálnunk az igény megalapozottságát. Ezért kérem, mindenki hozza be, még a nap folyamán, a kutyák oltási könyvét.

Előbb döbbent csend lett a teremben, aztán kitört a hangzavar. Mindenki egymás szavába vágva kiabált, megpróbálta túlharsogni a másikat.

-- Ha jól értem, egyetlen kutyának sincs oltási könyve – szólalt meg egy idő után a polgármester. – Ez nagy baj, tényleg nagyon nagy baj.

-- Akkor most nem kapunk térítést? – szólalt meg valaki hátul a pillanatnyi csöndben.

-- Hát ez a dolognak csak az egyik fele – szólt a jegyző. – A másik fele az, hogy az oltás elmulasztásáért a helyi rendeletünk szerint 30 ezer, a kutya szabadon engedéséért pedig 20 ezer forint bírságot kell fizetniük.

Ekkor már mindenki lesápadt.

-- De hát ezek nem is az én kutyáim! – kiáltott fel valaki hátul.

-- Hogy-hogy nem? – kérdezte a jegyző. – Te magad írtad alá a kártérítési igényedet.

Azt beszélték, hogy az érintettek később többször is keresték a városban a jogvédőt, de nem találták meg.