Férjhez ment a kényen-kedven nevelt leány-egyke egy rendkívül jólelkű, békés, kicsit mafla gazdalegényhez. Az esküvő után pár hétre a házi munkában még eléggé járatlan fiatalasszony szidolozás közben lábára találta ejteni a nehéz rézmozsarat, és bizony ágynak esett. Ám az ifjú férj készségesen vállalta a ház körüli tennivalók elvégzését, sőt, még a főzést is, amelynek menetét -- fektéből -- az asszonyka dirigálta. Nem is volt semmi baj egy pár napig. A hét vége felé azonban a fiatalasszony mind idegesebbé, türelmetlenebbé vált. Kifogásolt, elégedetlenkedett. Egy délután aztán már rídogálni is elkezdett.
— Mi baj, galambom? — kérdezte gyengédséggel a hangjában a férj. — Megint fáj?
— Majd fájna neked is, ha a másik... ha én feléd se néznék...
— Ugyan hogy mondhatsz ilyet, madárkám? Máma is bent ültem, itt matattam körülötted órákig, pedig ha tudnád, mennyi munka vár odakint ...
— Itt ültél, itt ültél..., de rám se néztél. Nem is szeretsz te már engem úgy...
— De, kismadaram — szabadkozott zavartan a férj —, azt gondoltam, megkíméllek... tudod, beteg vagy még... Majd ha lábra állsz...
Mire a menyecske pityergőre fogva:
— Fekve azért... kibírom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése