"Apám 184 cm magas volt, kopasz, szemüveges és széles vállú. Az első világháború honvédtisztjeként kapott egy rakás kitüntetést és „tűzharcossá” avatták. Vasárnaponként a természetet jártuk, úsztunk, eveztünk. Kutyája is volt, Milord, a hatalmas dán dog. Apám sokszor mondta nekem: „Ne félj, amíg engem látsz!” És én nem féltem. Tűzharcos, 184 cm magas, széles vállú, sárga csillagos apámat az akkori Hitler téren géppisztolyos nyilas suhancok a szemem láttára megpofozták, és ő nem ütött vissza. Ez a nap volt felnőtté válásom kezdete. Én már soha nem mertem azt mondani a fiamnak, hogy „Ne félj, amíg engem látsz”. Csak annyit mondtam neki kamaszkorában: „Túl sokat félsz fölöslegesen. Majd én szólok neked, ha félni kell.” És ez működött. A család vigalmára gyakran megkérdezte: „Apu, kell félni?” És én becsületesen válaszoltam: „Még nem.” Az ő korában én már felnőtt voltam. Ő még a tizenegy éves kisfiú életét élte." (Popper Péter)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése