"Ami a gyászt illeti: nem baj, ha a gyerek előtt sírunk, ölünkbe véve őt, simogatva, vigasztalva, bevonva a bánatunkba – akár el is mondva, hogy ezeket a változásokat nehéz elviselni. És nem baj, ha a gyerek is vigasztalanul zokog, különösen, amikor látja, hogy a szülő vagy a nagyszülő is sír. Ez az őszinte, ez a természetes, ez a kongruens, a hiteles magatartás. Azt mutatom kifelé, amit érzek és gondolok, és ez az egység a szülő lelki élete és magatartása között a gyereket hatalmas módon megnyugtatja, biztonságot ad neki – és ami ebből következik: a közösen átélt szenvedések erősítenek, összekovácsolnak. A gyerek zokogása ráadásul azt jelzi, ő is megengedi magának, hogy kinyilvánítsa szabadon belső állapotait, most, a jelenben – és így megkönnyebbüljön. Ez jó neki; a sírás felold, csökkenti a feszültséget. Ennek ellentéte, amikor a gyerek – holott nagyon is ragaszkodott ahhoz, aki most már nincs többé; kapcsolatuk szoros, intenzív volt – mégis úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Úristen, ennyire érzéketlen…? Nem erről van szó. A probléma ilyenkor az, hogy a gyász nem tud kifelé megnyilvánulni – ergo majd később fog, esetleg neurotikus tünetek formájában." (dr. Vekerdy Tamás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése