Nem várt gyermekek

 

„Minek jöttél?!” Nehéz sors. Mert születésünkkor egyetlen nagy ajándékra van szükségünk: hogy örüljenek nekünk. Azért nevezhetjük ezt ajándéknak, mert ez talán a legfőbb jó az életünkben, amiért még nem kell megdolgoznunk. Elég, hogy létezünk. A nem várt, nem tervezett gyerek első perctől érzi, hogy „valami bűne van”, valami nincs rendben vele. A szülők gondozó mozdulatai türelmetlenek, a sírásra idegesen, indulatosan reagálnak, mosoly alig van, hangos szó annál több. Mindettől persze a baba sírós, nyugtalan lesz. A felnőttkori önismereti munka során gyakran az derül ki, hogy az első életévükben drámai (akár válságos) állapotban kórházba kerülő gyerekek többségükben nem várt babák. Mintha valóban engedelmeskednének az elutasító szülőnek: „Hát, ha tényleg nem akarod, hogy éljek…” Ilyenkor persze a szülők „összekapják magukat”, megrémülnek, esetleg attól fogva jobban meg is becsülik gyerekük létezését. Ezzel a fordulattal pedig nem egy gyerek azt tanulja meg: gondot kell okozni ahhoz, hogy figyelmet kapjon a szüleitől. Hiszen ha nincs vele baj, akkor anyja-apja szívesen felejtkezik meg róla. Csakhogy a gondokozással könnyen állandósul a „teherérzés” a szülőkben: ezzel a gyerekkel mindig valami baj van… És persze vannak olyan nem várt gyerekek is, akik egész gyerekkorukban azon igyekeznek, hogy megszolgálják szüleik szeretetét: hogy ne legyen velük gond." (F. Várkonyi Zsuzsa)