-- Polgármester úr, megengedi, hogy magammal hozzam a gyereket a munkába? – kérdezte Mari az első napon.
-- De a te gyerekeid már iskolába járnak – hangzott a válasz.
-- De a testvérem rám hagyta, hogy vigyázzak rá – mondta az asszony.
-- Hát jó. De ne a zavarja a munkát! – sóhajtott nagyot a falu első embere.
Másnap reggel Mari meg is jelent egy kopott, szakadt gyermekkocsival. Majd ezután is tolta maga előtt, amint ment a brigád az uborkaföldre.
Egy napon aztán a polgármester úr kiment megnézni, hogy halad a brigád. A kocsi egy fa alatt állt az árnyékban, belenézett, de a gyerek nem volt sehol.
-- Hát a gyerek hol van? – kérdezte Maritól.
-- Ó, hát ma nem hoztam, polgármester úr. Képzelje, hazajött az anyja! – újságolta a nő.
-- Akkor a kocsit mért hoztad? – faggatta csodálkozva a másik.
-- Tudja…, csak úgy, megszokásból – felelte. – Már úgy a szívemhez nőtt.
Gyanús lett a dolog. A polgármester úr kiállt az ajtó, onnan nézte, amint délben hazaindult ebédre a brigád. Hamarosan feltűnt Mari is, erőlködve tolta maga előtt a gyermekkocsit, melyet egy koszos pléddel takart le.
-- Hát ebben mi van? – kérdezte és közelebb lépett, majd felhajtotta a plédet. Menten kiderült, hogy a kocsit rogyásig rakták uborkával.
-- Ezt meg hová viszi! – förmedt rá az asszonyra.
-- Hová, hová? Hát a gyereknek – felelte Mari. -- Kell neki a vitamin. Polgármester úr nem tudta?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése