Az eltűnt ezüstkanál esete

Egy albérletben lakó fiatalemberhez látogatóba érkezik az édesanyja, aki meglepetten tapasztalja, hogy a lakásban egy lány is van.
-- Ugyan, anya, ne gondolj semmi rosszra, nincs közöttünk semmi! Csak közösen béreljük a lakást, ő az egyik szobában lakik, én pedig a másikban -- magyarázkodik a fiú.
 Néhány nappal később a lány így szól:
-- Én nem feltételezem, hogy anyukád lopta el, de mégiscsak furcsa, hogy amióta nálunk járt, nincs meg az ezüst merőkanál.
A fiú a következő levelet írja haza:
-- Kedves,mama! Természetesen, kizártnak tartom, hogy te vitted volna el, de mindketten furcsálljuk, hogy mióta nálunk jártál, eltűnt a lakótársam ezüst merőkanala.
Mire a válasz:
-- Édes fiam! Természetesen, én elhiszem neked, hogy a lakótársad meg közted nem történik semmi, de felhívnám a figyelmedet arra, hogy ha a saját ágyában aludna, akkor már rég megtalálta volna az ezüst merőkanalat.

A gyűlölködés magasabb szintje

Azt írja az újság, nemrég öngyilkos lett Spanyolországban egy 27 éves vadászlány. Búcsúlevelet hagyott, melyből kiderült, az online-csatornákon felé áradó gyűlölet, fenyegetés, zaklatás hatására követte el végleges tettét.

A „bűne” az volt, hogy két évvel ezelőtt vadászat közben készült képeket tett fel a közösségi oldalára.  Ekkor támadtak rá fanatikus állatvédők tömegei és bár megpróbálta őket észérvekkel meggyőzni (azt írta, mindenki másképp éli az életét, vannak, akik csak salátát esznek, de ettől még nem válnak gyilkossá azok, akik húst is fogyasztanak, de nem járt sikerrel), legutóbb már azzal fenyegették a jámbor állatvédők, hogy golyót eresztenek a homlokába, illetve úgy megverik, hogy hónapokig kómában lesz.

Nyugat-Európa egyes országaiban hasonlóképpen járnak azok is, akik a migránsok befogadása ellen foglalnak állást, csak ők azonnal nácik, fasiszták, fajgyűlölők lesznek.

De nem kell a példákért ilyen messzire  menni. Az egyik közösségi oldal kertbarát-csoportjából sorra lépnek ki a tagok, mert bármit kérdeznek a többiektől (a csoport ezért jött létre) azonnal nekik esnek néhányan, bunkónak, tanulatlannak, analfabétának titulálva őket.

Ha a közösségi oldalon megosztanak egy cikket arról, hogy X. Y. celeb lába nem volt rendesen leborotválva (már az is elkeserítő, hogy erről egyáltalán újságcikk születhet), hozzászólók tömege mondja el mindenféle repedtsarkúnak. És a példákat hosszan sorolhatnánk.

De nincs ezen mit csodálkozni, hiszen évtizedek óta természetesnek vesszük, hogy van egy réteg, amelyik a focimeccsre is csak azért jár, mert itt nyugodtan, nagy nyilvánosság előtt lehet gyalázni bárkit és bármit, akár az egész világot, amelyikre úgy általában haragszik.

Az internet azonban új távlatokat nyitott, hiszen ki sem kell mozdulni otthonról, nem kell jegyet venni a meccsre, sőt teljesen arctalanul lehet gyalázkodni. Miközben egész Európa úgy állítja be magát, mint a türelem és elfogadás példaképét, ezek a megnyilvánulások már önmagukban jelzik, hogy messze nem ez a helyzet.

Kétségtelen, hogy az internet megjelenésével a gyűlölködés is magasabb szintre lépett. És ezt nem lehet védeni a vélemény-nyilvánítás szabadságára hivatkozva sem, hiszen ha élőszóban mondom el valakiről a véleményemet, úgy, hogy közben megaláztam, belegázoltam a becsületébe, netán fenyegettem is, akkor ez büntetőjogi eset.

Talán ideje lenne a jogalkotóknak hatékonyabban fellépni az online-zaklatással szemben. Még akkor is, ha nyilván nem könnyű olyan jogszabályt alkotni, mely egyben biztosítja azt a bizonyos véleményszabadságot is.

Rózsát loptam Lenintől

Tartozom egy vallomással. Nem bírom tovább, töredelmesen beismerem: loptam. Igaz, van már ennek vagy harminc éve, és csak egy szál rózsát, így gaztettem alapesetben már valószínűleg elévült. De az enyém nem alapeset. Én magától Lenintől loptam.

Annak idején, a nagy szovjet bezártságban kisebbfajta kitörési lehetőségnek számított az ungvári magyar egyetemisták számára, hogy tolmácskodhattak. Ez azt jelentette, hogy magyarországi ifjúsági csoportokat kísértünk a nagy Szovjetföld megismertetése végett. A legnépszerűbbek az úgynevezett Barátság-vonatok voltak, ezeken a különvonatokon három-négyszáz turista utazott, akiket nyolc-tíz tolmács kísért.

A Barátság-vonatok mindig éjfél után érkeztek meg Csapra, mi azonban már a kora esti órákban gyülekeztünk a fogadásukra, egyrészt, mert később már nem nagyon volt tömegközlekedés, másrészt, mivel jó társaságban gyorsan telt az idő. Egyszer valahogy odakeveredett egy budapesti kolléganőnk is, akivel valamennyien jó barátságban voltunk.

Fülledt nyári éjszaka volt, és késő este mi ketten úgy döntöttünk, sétálunk egyet. Csapon a vasútállomás előtti téren volt egy hatalmas Lenin-szobor, körülötte mindig szépen gondozott virágágyásokkal. Talán még sehol nem virított a rózsa, csak ott.

-- Mi lenne, ha lopnál nekem egy szál rózsát? – kérdezte ifjú kolléganőm a vágyakozva, ahogy a térre értünk.

Kicsit ijedten néztem körül, de az utca teljesen kihalt volt. Meg aztán, egy könnyelmű fiatalember számára mit számít egy kis ijedelem, ha egy fiatal hölgy ilyen szépen kéri. Némi vívódás után tehát elindultam rózsát lopni, ő pedig ott maradt az épületek árnyékában.

Már éppen letéptem a legszebb szálat (meg mertem volna esküdni, hogy Lenin elvtárs odafönn a talapzaton rosszallóan ráncolja a homlokát), amikor a sarkon felbukkant egy rendőr. Még nem láthatott, mert a terjedelmes talapzat éppen eltakart, de felém tartott, és nyilvánvaló volt, hogy pillanatokon belül észrevesz. Torkomban dobogott a szívem, tudtam, ha megpróbálok elosonni, az legalább annyira veszélyes, mint ha itt várnám be.

Már csak néhány méterre volt tőlem, amikor kedves barátném kilépett a szomszédos épület biztonságos árnyékából, és már messziről integetett a rendőrnek.

-- Drága elvtársam, segítsen már nekem! – kiabálta a közegnek igencsak tört oroszsággal, pedig tudtam, hogy kiválóan beszéli a nyelvet. – Mondja már, merre van itt a legközelebbi csomagmegőrző!

A rendőr azonban nem azért volt szovjet rendőr, hogy ne legyen kellőképpen bizalmatlan. Először is, ott helyben foganatosított egy igazoltatást. Csak miután az útlevélből látta, hogy tényleg külföldi állampolgárral van dolga, kezdett hozzá az útbaigazításhoz. Ez azonban váratlan nyelvi akadályokba ütközött, hiába magyarázta el, hogy a csomagmegőrző itt van, néhány méterre, az állomásépületben, a hölgy ezt sehogyan sem akarta megérteni.

A harmadik-negyedik próbálkozás után a rendőrnek már vörös volt a feje a méregtől, fennhangon szidta a magyarokat, akik nem hajlandók megtanulni a szerinte egyetlen normális nyelvet, az oroszt. A végén aztán felajánlotta, hogy – tekintettel a legendás szovjet-magyar barátságra és testvériségre --, elkíséri a hölgyet, és megmutatja azokat az istenverte csomagmegőrzőket.

Így menekültem meg, mert ahogy eltűntek az állomásépület ajtajában, én azonnal felkötöttem a nyúlcipőt. Utólag jót kacagtunk a történeten, amolyan gyerekes csínynek tűnt az egész. Évekkel később, amikor már nyíltan lehetett a politikai üldözésekről beszélni, és elolvastam, milyen nevetséges „bűnökért” hurcoltak el embereket, hirtelen elment a kedvem a röhögéstől. Akkor jöttem rá, hogy az a szál rózsa Lenin elvtárstól nekem nagyon-nagyon sokba is kerülhetett volna.

Mindent a hallgatóért

Hallgatom az egyik kereskedelmi rádió kívánságműsorát. Kellemes, ifjú nő hang a telefonvonal másik végén.

Hallgató: Jó napot kívánok. Egy számot szeretnék kérni a barátomnak, pontosabban, a volt barátomnak. Egy olyan számot, amely meggyőzi, hogy ő a mindenem, csak őt szeretem és mindenre képes vagyok érte.

Műsorvezető: Mi történt?

Hallgató: Szakított velem, mert azt hiszi, hogy megcsaltam. Pedig sohasem csaltam meg, csak őt szeretem.

Műsorvezető: Hát ez szomorú. Természetesen, mi mindent megteszünk a békülés érdekében. Következzen hát Oláh Ibolya Baby című száma.

Oláh Ibolya: „… mit ér egy férfi, ha nélkülünk senki, elég volt baby az elnyomásból ennyi”, … kevés vagy Ádám, nálam van az alma, mit ér a kígyód, ha nulla a hatalma…”.

Elvégre, mindent a hallgatóért. Mert, aki ettől nem bocsájt meg, az soha nem is fog.

Kis szovjet pornográfia

Gyermek-és ifjúkoromat Kárpátalján éltem meg, a hatalmas és rettenthetetlen Szovjetunió kötelékében. Sajátságos egy világ volt ez, melyet a mai fiatalok már egyáltalán nem értenek, sőt, azok az idősebbek sem, akik kimaradtak belőle. Ám az biztos, hogy mint minden elnyomó rendszer, ez is számtalan túlélési fortélyra tanította meg polgárait.

Magyar szakos egyetemista Ungváron voltam. A kollégiumban gondosan vigyáztak arra, hogy a magyarok ne tudjanak elkülönülni, azaz nem lehetett olyan szoba, ahol csak magyarok laktak. Ezt nekünk némi csereberével sikerült olykor kijátszani.

A kollégium gondnoka egy terebélyes, középkorú orosz asszonyság volt, aki ki nem állhatta a magyarokat. Talán valami gond lehetett a magánéletével, mert a szerelmeseket ennél is jobban utálta. A magyarok és a szerelmesek szobáiban aztán rendszeresen tartott rajtaütésszerű ellenőrzéseket, és mindig talált valami főbenjáró szabálytalanságot.

Egyszer épp egyedül voltam otthon, amikor hozzánk is berontott.

-- Mi ez a pornográfia? – kérdezte számon kérően, miközben a falat bámulta.

Előbb azt hittem, hogy valaki egy nyálcsorgatóan esztétikusan öltözött hölgy képét ragasztotta ki, mindnyájunk gyönyörűségére, de semmi ilyet nem láttam. Ám a cimborám ágya fölött a falra ragasztva ott díszelgett egy poszteren a magyar labdarúgó-válogatott, teljes harci díszben, azaz címeres mezben, felsorakozva a gyepen, ahogy illik. Merthogy nekünk a magyar válogatott volt „a” válogatott. No, ezt bámulta a hölgy merev tekintettel.

-- Mi ez a pornográfia!? – csattant fel újra, most már keményebben a kérdés.

-- Hiszen ez csak egy futballcsapat – próbáltam szabadkozni, s egyben visszarántani őt a pornográfia bűzös mocsarából.

-- No, igen, de gatyában vannak! És a combjuk is kilátszik! – torkolt le ellentmondást nem tűrően. – Holnapra szedjék le, különben saját kezemmel tépem szét az egészet.

Délután hazaért a cimborám, és szomorúan tájékoztattam, hogy a képet le kell venni a falról. Idősebb volt nálam, kiszolgált katona, sokat látott, ismerte a rendszer működését. Egyáltalán nem ijedt meg.

-- Márpedig abból nem lesz semmi – mondta meggyőződéssel, sarkon fordult, és visszament a városba.

Kisvártatva visszatért, kezében egy kis kartondobozzal, amit én egy pakli kártyának néztem. Mégsem az volt, hanem fotók. Méghozzá a Szovjetunó Kommunista Pártja Központi Bizottsága tagjainak arcképei. Fillérekért lehetett annak idején kapni, mégsem vette senki. Csak ő. Nos, ezekkel az arcképekkel ragasztotta körbe a posztert. Meglehetősen groteszk látványt nyújtott, ahogy az öreg kommunisták felsorakoztak a válogatott őrzésére.

Másnap reggel még ágyban voltunk, amikor dörömböltek az ajtónkon, és a terebélyes asszonyság beviharzott. Közben azt kiabálta, hogy márpedig ő most már véget vet a pornográfiának, itt helyben eltávolítja a falról a képet.

A cimborám nagy álmosan felült az ágyon.

-- Ön nem ért egyet pártunk politikájával? – kérdezte a hölgytől két pislogás között, halálos nyugalommal.

-- Mit beszél? – kérdezte az ijedten.

-- Ön le akarja tépni a falról a mi szeretett vezetőink arcképét! Ez politikai ügy! Természetesen, joga van hozzá, hiszen ön a gondnok, de vállalnia kell a politikai következményeket! – hangzott a válasz.

A jószág volt az aranya a népnek