Zsiga bácsi és a tudomány

Zsiga bácsi rendszerint a kapuban üldögélt, és mivel a házuk előtt állt meg a busz, gyakran elnézegette az utasokat, meg aztán, mindig volt egy-két várakozó, akikkel szívesen elegyedett szóba. Gyakran eszébe jutott, milyen nagyot változott a világ, hiszen az ő fiatal korában fél napba is beletelt, míg a lovasszekérrel beértek a városba. Ilyenkor elégedetten nyugtázta, hogy bizony nagyot fejlődött a tudomány.

Ám nem a buszokat nézegette legszívesebben, hanem Malvinkát, a fiatal tanár nénit, aki a városból járt ki, mindig itt várakozott a kapu előtt a következő járatra. Zsiga bácsi már számtalanszor megállapította magában, hogy igencsak szemrevaló fehércseléd.

-- Ej, ha ötven évvel fiatalabb lennék! – sóhajtott fel ilyenkor bánatos, de beletörődő vágyakozással. Aztán csak legyintett egyet, és másfelé terelte a gondolatait, mert az ő vérnyomásával már kerülni kell az izgalmakat.

Persze, azt beszélték, hogy Malvinka másnak is tetszik a faluban, azt mondják a Galambos Pista fia igencsak csapja neki a szelet, állítólag a tanító néni is igencsak szívélyes vele, de hiába, mert a szülei valamiért tiltják ezt a kapcsolatot.

-- Kapcsolat – ízlelgette a szót Zsiga bácsi magában, mert az ő legénykorában ez sem volt lány és legény között. Sok minden volt, de kapcsolat az nem.

Persze, az is lehet, hogy semmi sem igaz ebből az egészből. Ezek a falusi vénasszonyok kibeszélnek mindenkit, irigylik a szépséget és a fiatalságot. Le is hordta mindig a feleségét a pletykálkodás miatt, ezért egy ideje már át sem mertek jönni a szomszédasszonyok, inkább az ő Erzsije osont át egy kis tereferére.

-- A maga Malvinkája, valahogy megváltozott mostanában – szólalt meg egy ilyen átosonás után. – Azt mondják, olyan kövérkés lett az arca. Csak nem tán…

Zsiga bácsit elfutotta a méreg. Kövérkés, hát kövérkés. Nincs abban semmi rossz, ha valaki hízik egy kicsit, nem kell mindjárt rosszra gondolni.

Aztán egy napon hiába várta Malvinkát a kapu előtt, nem jött meg a busszal. Másnap sem, harmadnap sem. Azt mondták, betegállományban van.

Már nyárba fordult a tavasz, amikor egy vasárnap, kora reggel valaki türelmetlenül kopogott a konyhaablakon. A szomszédasszony állt ott, látszott a zihálásán, hogy ugyancsak sietett.

-- Ideköltözött a fiúhoz! Képzeld el, Erzsikém, az éjszaka kellős közepén ideköltözött Malvinka Galambosékhoz! – kiáltotta, amint kinyitották az ajtót, aztán részletesen elmesélte a lányszöktetés részleteit.

A faluba egy kis életet lehelt a nagy esemény, az emberek kisebb csoportokban vitatták meg a botrányt.

Másnap reggel megint a szomszédasszony dörömbölt az ablakon.

-- Megszült, képzelt el, Erzsikém, megszült a tanító néni! Méghozzá, ma hajnalban – kiáltozta olyan örömmel, mintha most nyerte volna meg a lottófőnyereményt.

-- Hallod ezt, Zsiga? Megszült a Malvinkád – szólalt meg maró gúnnyal Erzsi néni.

Az öreg egy pillanatra zavarba jött. Egyrészt, örült, hogy Malvinka mégsem beteg, másrészt egy kis fájdalom is felsajdult a szíve táján, hiszen szegényebb lett egy álommal.

-- Látod, asszony, hová fejlődött a tudomány? – szólalt meg kisvártatva. – Te mind az öt gyermekkel kilenc hónapig kínlódtál, ezek a mai fiatalok meg egyik nap megcsinálják, és másnap meg is szülik.

Munkács visszacsatolása

Egy hiteles résztvevő visszaemlékezése Munkács visszacsatolásáról Hetvenkilenc évvel ezelőtt, 1938 novemberében csatolták vissza Magyarországhoz Munkácsot és Ungvárt. Az alábbiakban a talán leghitelesebb szemtanú, anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc munkácsi alpolgármester és visszacsatolási kormánybiztos máig kéziratban lévő visszaemlékezéseiből idézünk.

Idegeink már szétpattanóban voltak, amikor 1938. november 2-án végre eljött a bécsi döntés napja és Imrédy miniszterelnök könnyes megindultságtól el-elcsukló hangon este pont 9 órakor bejelentett, hogy Munkács is visszatér. Ez az este minden percével és minden érzésével, mint életünk legnagyobb élménye sírig fog lobogni lelkünkben. Az örömtől kiugrani készülő szívünkkel nemigen mehettünk az utcára, ahol még cseh csendőrök cirkáltak, és még is találtattak, akik vállalták a kockázatot, mert késő este énekszóval felzörgettek otthonunkban.

Másnap reggel elmentem a rendőrségre. Ölelő karok és örömsugallta csókok kísérték utamat. A katolikus templom és a városháza közötti útvonalon magyarok ezrei tolongtak. A rendőrök és a csendőrök lépten-nyomon elkobozták a piros-fehér-zöld kokárdákat. Sokan nemzeti dalokat énekeltek, mások beleharsogták szemtől szembe a csehek arcába: „Magyarok vagyunk, ez a föld magyar föld, s a mi zászlónk piros-fehér-zöld!”

A rendőrségen bejelentettem, hogy kinyitom a lepecsételt pártirodákat és délutánra a városháza nagytermébe összehívom a Magyar Nemzeti Tanácsot. Bejelentésemet tudomásul vették, de arra kértek, teremtsek rendet az utcán, mert a tömeg a rendőrségre már nem hallgat. Közölték velem, hogy ők már a katonaság segítségét kérték.

Közbelépésemet két feltételhez kötöttem. Az egyik az volt, hogy minden magyar zavartalanul viselhesse a magyar jelvényeket, a másik pedig az, hogy magyar nemzetőrséget állíthassunk. Feltételeim teljesítése után lementem az utcára, s odaálltam az időközben odaérkezett, tankkal és szuronyos fegyverekkel ellátott katonaság élére, majd folytonos kiáltozásim közepette lassan menetelve kiürítettük az utcát. Így akadályoztam meg az aznapi vérengzéseket.

Ennek megtörténte után a Magyar Nemzeti Tanács összehívása felől intézkedtem. Közben R. Vozáry Aladárné két ügyvéd kíséretében Ungvárra ment, ahonnan hazahozták a börtönben sínylődő férjét (a szerkesztő megjegyzése: R. Vozáry Aladárt, Munkács város polgármesterét).

Délután a városháza nagytermében egybegyűlt a Magyar Nemzeti Tanács. Nyitott ajtók mellett kellett tárgyalnunk, mert a folyosón a kivezényelt rendőrség kapott helyet. Lélekemelő pillanat volt, amikor az értekezletet rendőrszuronyok árnyékában az Egek urához fohászkodó imánkkal, a Himnusszal kezdtük. Örömtől csillogó szemekkel néztük, amikor a húsz esztendőn keresztül annyira üldözött „Isten, áldd meg a magyart!” éneklése közben a cseh rendőrök szép csendben és mélabúsan tisztelegtek.

A Magyar Nemzeti Tanács elnöke R. Vozáry Aladár lett, s én lettem a helyettese. Dr. Simon Menyhértet a sajtószolgálattal bíztuk meg. A város és a magyarság összes időszerű problémáit felölelő értekezlet a Szózat fenséges hangjaival ért véget. Itt említem meg, hogy a Magyar Nemzeti Tanács elnökségi tagjaiból a mindenható jó Isten kegyelméből már csak én vagyok az élők sorában.

November 4-én délelőtt 9 órakor a városháza tornyára ünnepélyes keretek között kitűztük a magyar zászlót. A Katolikus Körben megtartottuk a 300 tagból álló magyar nemzetőrség alakuló gyűlését, és felhívással fordultunk a magyarsághoz, hogy a közrend, az élet- és vagyonbiztonság érdekében fegyelmezetten viselkedjék. Tudtára adtuk a polgárságnak, hogy november 10-ig, vagyis a magyar honvédek bevonulásáig megalakított nemzetőrségünk a katonasággal és a rendőrséggel látja le a közbiztonsági szolgálatot…

Ilyen mozgalmas napok után végre ránk virradt a várva várt november 10-edike. Reggel még egy utolsó felhívással fordultunk a polgársághoz, mellyel a délutáni bevonulás ünnepségének műsorát közöltük. Délre már az egész város zászlódíszt öltött. A városháza előtt felállítottunk egy nagy tribünt. Ennek felállítása közben a Fő utca és a Munkácsy Mihály utca sarka felől egy fegyverlövés hallatszott. A már említett városparancsnok torkaszakadtából kiáltotta:”Most rommá lövetem a várost!” Magammal hívtam, s a fegyverlövés hangjának irányába mentünk, de nem találkoztunk senkivel. Még ma is rejtély, ki volt az, aki a cseheket az utolsó órákban így megijesztette.

Délután a cseh rendőrök a Fő utca és a Kossuth utca sarkán sorakoztak, parancsnokuk pedig a városháza előtt tartózkodott. Pont két órakor észrevettük a Zrínyi utca felől érkező magyar királyi államrendőrséget. Erre a cseh rendőrtiszt egy néma kézszorítással búcsúzott. Mire megfordultunk, már ott állt a magyar királyi rendőrkapitány, aki rövid üdvözléseink után szakaszával átvette a közbiztonsági szolgálatot.

Csakhamar megérkeztek a magyar királyi honvédek is, élükön Nemes ezredessel.

Fotó: Munkács főterének egy része háttérben a római katolikus templommal a cseh időkben.

Miért nincs jó cseléd?

(Megjelent Nyírvidék, 1867.10.12.)
Nincs jó cseléd! Így kiált föl mindenki városon és falun, ki cselédet tart, és tökéletes igaza van mindenkinek; mert igen kevés kivétellel, cselédeink dologtalanok, hanyagok, hűtlenek és követelők, a cselédség annyira demoralizált, hogy évtizedek szükségeltetnek azt javíthatni.
A cselédek romlottságának egyedüli oka pedig a Bach-rendszer; mert azon sok czivilizátor, ki seregestül hazánkba tódult, a cselédséget csak hónapszámra fogadta, s annyi fizetést adott, a mennyit kért, sőt gyakran történt, hogy többet Ígért, mint a mennyit a cseléd kért. — És miért ? Mert,a hónap letelvén, sokan közülük a jó cselédnél kifogást igyekeztek találni, hogy elbocsájt- hassák, mivel eleintén,  míg még zsebjök még nem telt, nem volt miből azt fizetni, — s így igen kényelmes volt a cseléd által magát kiszolgáltatni, nem fizetni s attól megszabadulni. — Az elbocsátott cseléd hely nélkül lévén, kénytelen volt dologtalanul csavarogni; s mit szül a tétlenség? Arra úgy hiszem nem szükséges felelni; mert tapasztaljuk naponta, főkép a nőnemnél.
Így volt az eleintén a városokban, — de később a falusi cselédség is iparkodott városba nyerni szolgálatot, mert sokkal több bért kapott itt mint ott, sokaknak még hajlamok is volt a tétlenségre s így mint egy járványos betegség, majdnem általánossá lett a hónapos cseléd-szegődtetés, s hogy cselédet itten kaphassunk, kénytelenek voltunk ugyanannyit fizetni vagy még többet is, mert már falura menni sem akart, és cseléd nélkül még sem lehettünk, miért is akár jót akár rosszat kénytelenek voltunk megfogadni.
— A sok kiosztott cselédkönyv és szigorú cseléd-rendszerek mellett cselédeink napról napra jobban romlottak el.
Mindezeket megkoronázta a cselédek büntetése: ha t. i. valaki panaszra ment a rendőrséghez, vagy a Bezirksamthoz, hogy a cselédje szófogadatlan, hűtlen és goromba; rendesen a cselédnek volt igaza, vagy ha az nem is, úgy már nagy büntetés volt, ha a hivatalban le nem ültették, önözgették s legfeljebb meg- pirongatták, helyére visszaparancsolták, s ez által még szófogadatlanabb, restebb és gorombább lett a cseléd, mert nem volt mitől félnie.
— Ez rövid története annak „miért nincs jó cseléd“.
Ezen járványt gyógyítani önérdekünk,
— fölhívjuk az illető hatóságokat, erélyes eszközökhez nyúlni, — hogy ismét a régi jó időkbeli cselédeket képezhessünk; de nem csak a hatóságokat, hanem mindenkit fölkérünk, ki cselédet tart, hogy segédkezet nyújtson e baj orvoslására.

Tudományos magyarázat

-- Képzeld, apa, az idén új történelemtanárunk van, aki rengeteg idegen szót használ -- mondja a gimnazista lány az apjának. -- El tudnád nekem magyarázni, hogy mi a különbség a "teoretice" és a "praktice" között?
Az apuka egy darabig gondolkodik, majd így szól:
-- Hívd be anyádat!
-- Képzeljétek el, hogy megjelenik nálunk egy amerikai milliárdos, és felajánlja, hogy kaptok fejenként kétmillió dollárt, ha lefeküsztök vele! -- szól a papa, miután bejött az anyuka. --  Mondjátok meg, de teljesen őszintén, hogy mit tennétek!
-- Hát..., nem is tudom, mert az nagyon sok pénz -- mondja az anyuka. -- Én talán lefeküdnék vele, persze, csak a család érdekében.
-- Hát, végül is, ebbel  a pénzből megalapozhatnám az egész jövőmet -- szólal meg a lány. -- Meg aztán, ki tudja, talán még el is venne feleségül.
-- No, látjátok, teoretice most van a házban négymillió dollár -- vonja le a következtetést a papa. -- Praktice viszont csak két büdös kurva.

Majdnem család

A két öreg késő délután szinte minden nap kiül a panelház lakás erkélyére. A lakás a legfelső emeleten van, messzire ellátni innen, de ők mindig csak a szemközti házat nézik, pontosabban az egyik lakás ablakait.

-- Megjöttek a gyerekek, láttam őket – szól a nénike, aztán kényelmesen hátradől a párnázott székben, mintha színházi előadásra készülne. De előtte még megigazgatja magán a vastag plédet, hiába , már hűvösek az esték, korán sötétedik.

-- Akkor mindjárt felkapcsolják a villanyt – bólogat elégedetten a beesett arcú öregember. – A múltkor lemértem, két perc alatt érnek fel a lakásba.

Azzal bemegy, kihoz egy kis távcsövet. A szemközti ablakban épp akkor villan fel a fény.

-- Akarod elsőnek megnézni őket?– kérdezi a feleségétől, az meg hálás pillantással nyugtázza a lovagiasságot és birtokba veszi a gukkert. Egy darabig meresztgeti a szemét, aztán felderül az arca.

-- Petike már az asztalnál ül! Istenem, mindig ő a legéhesebb!

-- Lehet, hogy nem is Petikének hívják – mondja az ura kedvetlenül.

-- Lehet, de megegyeztünk, hogy mi így fogjuk hívni! Nem emlékszel? –csattan fel az asszony.

-- De, emlékszem – szól megadóan az ura.

-- Már Vicuska is megjött! Az anyjuk épp most rakja eléjük az ételt.

--Miféle ételt? Mit lehet ennyi idő alatt megfőzni? – csodálkozik az ember. – Na, add csak ide azt a távcsövet, hadd lássak valami én is!

-- Pizzát esznek. Biztosan útközben vették—mondja az öregasszony és átnyújtja a messzelátót.

-- Pizzát? Mindig ezek a külföldi ételek! Mert az anyjuk lusta főzni – dohog az öreg.

-- Egyáltalán nem lusta, csak nincs ideje! Tudod is te, milyen nehéz egy dolgozó nőnek? Igenis, gondoskodik a gyerekekről.

-- Jó, jó, nem szóltam semmit – fúj visszavonulót az öreg. – Csak a múltkor is a hasukat fájlalták.

-- Az minden gyerekkel előfordul. De te ezt nem tudhatod! – förmed rá a mama.

-- Te sem tudhatod! – sziszegi az ember a fogai között.

Ettől megdermed a levegő és csönd lesz.

-- Megvolt a vacsora – szólal meg egy idő után az ember. Majd engesztelően: -- Nesze, visszaadom a látcsövet.

-- Most már minek? – legyint az asszony. -- Úgyis bemennek számítógépezni a hátsó szobába. Oda meg nem látunk.

-- Az igaz, de később még visszajönnek. Majd figyeljük őket. Petike néha itt tanul a konyhában.

-- Majd figyeljük – bólogat a nénike.

-- Látod, milyen jó helyen vagyunk itt a legfelső emeleten? Minden nap láthatjuk a gyerekeket. Te meg még el akartál költözni.

-- Ez igaz – bólogat elégedetten a mama. – Jó itt nekünk. Teljesen olyan, mintha lennének gyerekeink és unokáink. Majdnem olyan, mint egy család.