Mert jólesett

Az öreg székely alaposan összevész a fiával.

-- Maga csinált meg, maga akart gyereket, akkor most meg mit kiabál velem? -- mondja a fiú a veszekedés hevében.

Mire az öreg:

-- Hejsze, nem azért csináltalak, mert kellettél, hanem mert jólesett!

Tartozom egy vallomással

Én, kérem, tartozom egy vallomással. Itt az ideje, hogy beismerjem, ifjúkoromban rettenetes bűnöket követtem el, méghozzá rendszeresen, sőt, csaknem folytatólagosan.  Így hát ez nem egyszerű botlás, annál jóval több.

Őszintén szólva, én már csaknem megfeledkeztem az egészről, sem akkor, sem a későbbiekben nem tűntek ezek számomra igazán súlyos cselekedeteknek, de az utóbbi hetekben, az ismert politikai események hatására, alapjaiban változott meg a véleményem.

Nos, a tényállás már az óvodában elkezdődött.  Történt ugyanis, hogy egy tizennyolc éves, pályakezdő, szőke bombázó (ezt a kifejezést akkor persze még nem ismertem) óvó néni  került a csoportunkhoz, akibe én, az ötévesek ellentmondást nem tűrő férfiasságával, annak rendje és módja szerint beleszerettem. Állítólag, ki is jelentettem, hogy el fogom majd venni feleségül.

Meg kell mondanom, hogy az óvó néni igencsak visszafogottan viszonozta érzelmeimet. Akkoriban tízóraira egy pohár tejet, méghozzá forralt tejet kaptunk, amit én nagyon utáltam. Azt viszont észrevettem, hogy szívem hölgye kivételes bánásmódban részesítette azt a gyereket, aki elsőnek itta meg a tejet,: a verseny győztese a mesemondás ideje alatt végig az ölében ülhetett. És hát Karcsika verhetetlen volt! Még szerencse, hogy nem táplált gyöngédebb érzelmeket az óvó néni iránt, így némi győzködés és néhány ajándék csoki után beleegyezett, hogy mindig az én poharamat ürítse ki elsőnek, melyet aztán én büszkén felmutattam, és már kuporodhattam is jól megérdemelt bajnoki emelvényem csúcsára. Szóval, csaltam.

És a bűnök kavalkádja csak ezután vette kezdetét. Az általános iskolában hamar kiderült, hogy az én legjobb barátom utál fogalmazni, viszont kiválóan rajzol, nálam viszont éppen fordított a helyzet. A megoldás teljesen kézenfekvő volt: a csöndes, alkotásra termett délutánokon ültünk egymás mellett, ő megrajzolta az én rajzomat is, én viszont olyan irodalmi dolgozatot rittyentettem a nevében, hogy olykor még az is előfordult, a sajátomra négyest kaptam, az övére meg ötöst.

Az egyetemen tovább durvult a helyzet. Akkoriban még az úgynevezett „társadalomtudományi” tantárgyak keretében nagy vezérünk, Vlagyimir Iljics Lenin számos művét kellett elolvasnunk, lejegyzetelnünk. Én erre nem voltam hajlandó.

Persze, nagyon szépen hangzana, hogy afféle csöndes ellenállóként harcoltam így a rendszer ellen, hogy az el nem olvasott Lenin-művekkel magam is belevertem néhány rajzszöget a haldokló kommunista világrend koporsójába, ám egyáltalán nem ez a helyzet. Megvallom, engem a nagy vezér művei egyszerűen nem érdekeltek, sajnáltam rájuk pazarolni az időt, már csak azért is, mert akkor még azt hittem, hogy csak a szocializmus kreálhat olyan embereket, akik mindenhez értenek. Azóta persze rájöttem a tévedésemre, arra, hogy aki politikailag elég képzett, taktikus és ragaszkodó az a rothadó kapitalizmusban is alkalmas mindenre, vezethet kampányt, iskolát, bármilyen bizottságot, gazdasági társaságot, vagy akár minisztériumot is.

No, szóval, az év végi szigorlaton be kellett mutatni a jó vastag füzetet, melybe belejegyzeteltük Lenin elvtárs műveit. A csoporttársnőim veszettül jegyzeteltek, ijedt tekintettel panaszolva, hogy nekik a tizenöt mélyenszántó alkotásból még egy-kettő hiányzik. Sírták ezt el ezt nekem, akinek még jegyzetfüzete sem volt.

Egy nappal a szigorlat előtt megkerestem egy felső évfolyamos barátomat, s elpanaszoltam kilátástalan helyzetemet, mire ő közölte, hogy neki megvan az összes Lenin-mű jegyzete, egy üveg borért vette,  annak idején, a saját szigorlata előtt. Nosza, szaladtam egy üveg borért, és azonnal magamévá tettem a jegyzeteket. Meg kell vallanom, hogy amikor a tanár úr nyilvános dicséretben részesített a többiek előtt, mintegy példaképül állítva eléjük, akkor volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, de hamar elmúlt.

Szóval, megvallom: csaltam. Többször is. Most nem tudom, hogy csak a diplomámat veszik el így, harminc év után, vagy visszamenőleg kicsapnak az iskolából, sőt az óvodából is. Hogy mért kellett, vállalva a veszélyt, bevallanom a bűneimet ennyi év után?  Hát azért, mert -- még ugyan nem kért fel senki -- , ám ha esetleg engem választanának köztársasági elnökké, esetleg egyéb szédületes politikai pályát futnék be, semmi kedvem majd utólag magyarázkodni. Biztos, ami biztos, én szóltam.

Információs gyónás

Két hónapi kemény uniós munka után hazatér a székely kamionos legény. Első útja a templomba vezet, gyónásra jelentkezik.
- Atyám. Oldozz fel, mert vétkeztem!
- Mit követtél el fiam?
- Jaj, jaj plébános úr, nagy vétek, nem tudom hogyan mondjam el...
- Segítek én fiam. Talán paráználkodtál...?
- Jaj, jaj, én vétkem, én vétkem...!
- Fiam. Penitenciát és megbocsájtást csak úgy tudok adni, ha elmondod, hogy kivel.
- Jaj, jaj, Istenem, Istenem...!
- Na nem baj, fiam. Segítek. Rozi volt az az alvégen?
- Jaj, jaj...
- Akkor talán Eszti a kicsiszeren, vagy Juli, a rosszhírű menyecske a felszegben? Netán az új tanítóné...?
- Jaj, jaj, én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem...!
Megunja a plébános a sok jajgatást, kiszabja a penitenciát és engedi Isten hírivel. Alig lépik ki a templomból, meglátja őt a kamionos kolléga, rá is köszön:
- Jót, Józsi kolléga. Te mióta lettél ekkora nagy templomjáró? Úgy tudtam, nem féled az Istent. Ejszem mert még gyóntál es?
- Jaj, dehogy kolléga. Eppe információt gyűjték ehelyt.

Az amerikai kitüntetés

Vannak emberek, akik befészkelik magukat az emlékezetünkbe, életfogytiglani nyomokat hagynak bennünk még akkor is, ha csak napokra, vagy akár csupán néhány percre sodort velük össze az élet.

Ilyen volt Gyula bácsi is, akit egy tsz almafái alatt ismertem meg, jó harminc évvel ezelőtt. Akkoriban még divat volt, hogy az egyetemistákat kivezényelték őszi betakarításra, s minket épp ide, az almáskertbe vezetett a sorsunk. Az öreggel meg madarat lehetett volna fogatni, amikor megtudta, hogy csupa magyar szakost adtak a keze alá.

Gyula bácsival vidáman teltek a napok, bár egyébként is jókedélyű ember volt, teljesen kivirult ennyi fiatal között. Állandóan viccelődött, a nótát meg különösen szerette, s minket sem kellett különösebben biztatni, állítólag még az faluban is hallották, amikor rázendítettünk: „Alma a fa alatt, nyári piros alma…”. Merthogy ez volt a kedvenc nótája, talán nem véletlenül.

Az utolsó napon Gyula bácsi mintha feszültebbnek látszott volna a szokásosnál, de ezt annak tudtuk be, hogy nem szeret búcsúzkodni. Délben leültünk az egyik almafa alá, majd kivett a zsebéből egy kis dobozt, abból pedig egy furcsa kitüntetést.

-- Most elmondok nektek valamit, amit még a faluban is kevesen tudnak rólam – szólt titokzatosan. – Ez az Amerikai Egyesült Államok legmagasabb katonai kitüntetése, amit én kaptam, igaz meg is jártam vele.

Aztán elmesélte, hogy a második világháborúban magyar katonaként harcolt, s alakulatával addig-addig hátráltak nyugat felé, mígnem sikerült megadniuk magukat az amerikaiaknak. A hadifogolytáborban nagyon jól ment a soruk, rendszeresen kaptak tejeskávét és csokoládét. Ennek ellenére, rettenetes honvágyuk volt. Így aztán kapóra jött, amikor az amerikaiak felajánlották, aki hajlandó harcolni a németek ellen, az hamarabb hazamehet.

Valahová az Ardenekbe vezényelték őket, kettesével ásták be magukat egy-egy gépágyúval. Azt a parancsot kapták, hogy csak figyeljenek, bár úgysem kell tartani semmitől, mert a németek visszavonulnak. Így aztán el is szunyókáltak, hajnalban riadtak fel, valami veszett nagy zúgásra. De már rengett a föld is, mert jöttek a tankok.

Ahogy kidugta a gödörből az orrát, már felrobbant mellettük az első lövedék, bajtársa pedig élettelenül hanyatlott le a gödör aljára. Gyula bácsi, saját elmondása szerint, annyira félt, hogy lefeküdt a földre, vaktában lövöldözött a gépágyúval, majd egy robbanást hallott, hullott rá a föld, és elvesztett az eszméletét.

A kórházban tért magához, alig látott ki a rátekert kötszertől. Aztán magas rangú amerikai tisztek jelentek meg, veregették a vállát, és a pizsamájára tűzték a kitüntetést, de ő ebből egy szót sem értett. A tolmács mondta el, hogy öt német tankot lőtt ki, ettől torpant meg a támadás, és így érhetett oda még időben az erősítés.

-- Mindenki a bátorságomat dicsérte – mesélte kacagva Gyula bácsi. – Pedig én próbáltam elmagyarázni, hogy azt sem tudtam, hová lövök. Hát, így születnek a hősök.

Amikor felépült, mindenáron haza akart jönni. Az amerikaiak marasztalták, de hiába. Aztán hazaért, megmutatta a kitüntetését, és azonnal elvitték az oroszok. Válogatott módszerekkel vallatták, szentül hitték, hogy akinek ilyen kitüntetése van, azt kémkedni küldték haza.

-- Hát, talán tényleg jobb lett volna ott maradni. Soha sem bánta meg, hogy hazajött? – kérdezte az egyik lány, amikor az öreg befejezte a történetét.

Az öreg úgy nézett rá, mint aki belegázolt a becsületébe.

-- Nem kislányom, nem bántam meg soha -- fogta vissza a mérgét Gyula bácsi. – Nem tudnék én sehol máshol élni! Érted? Sehol.

Aztán, talán hogy oldja a feszültséget rázendített a kedvenc nótájára. Zengett az „Alma a fa alatt…”, csak most valahogy másképp, mélységes fájdalommal szálltak a hangok a kifosztott almafák fölött.

Vannak emberek, akik befészkelik magukat az emlékezetünkbe, életfogytiglani nyomokat hagynak bennünk még akkor is, ha csak napokra, vagy akár csak néhány percre sodort velük össze az élet.

Aknamezőn nem számít a nyelvtudás

Már megszokhattuk, hogy az egyes nemzetek mindig a saját szájuk íze szerint írják (át) a történelmüket, s ha a népnek hősökre van szükségük, akkor a történészek gyorsan gyártanak egyet. Vagy akár többet is. És mivel manapság mindenki azt ír és olvas, amit akar, ezt gyorsan közkinccsé is teszik, a sajtó pedig gátlástalanul felkarolja, hisz erre van igény.

Jelenleg Ukrajna is ennek az - államilag támogatott,- történelemalkotásnak a lázában ég, így aztán simán bekerülhetnek a hősök közzé olyanok is, akik annak idején a nácikkal kollaboráltak, sőt… Azon sem lepődhetünk meg, ha valamelyik ukrán újságban a négymillió éves ukrán (!) térképről olvashatunk, melyet egy mamutagyarba karcolva találtak meg. És vannak, nem is kevesen, akik ezt elhiszik.

Az utóbbi hetekben számos írás jelent meg az ukrán sajtóban az ominózus oktatási törvényről, mely alapjaiban sérti a kisebbségek jogait, gyakorlatilag megszünteti a nemzetiségi iskolákat (az ugyanis nem nemzetiségi iskola, ahol magyar nyelvet- és irodalmat is lehet tanulni, de minden más tantárgyat az államnyelven oktatnak).

A cikkek zömében azt bizonygatják, hogy mindez a kisebbségek érdekeit szolgálja, de ennél sokkal érdekesebb és tanulságosabb elolvasni a cikkekhez fűzött olvasó hozzászólásokat. Bár vannak józanabb vélemények is, a hozzászólások zöme fröcsög a gyűlölettől és szembetűnő, hogy épp azok a legellenségesebbek, akik nem Kárpátalján élnek, esetenként sohasem jártak itt, talán hús-vér magyarral még nem is találkoztak.

Az is teljesen általános, hogy amennyiben az okfejtés logikája így kívánja, szemrebbenés nélkül átírják a magyar történelmet is. A minap az egyik hozzászóló azt írta, hogy Petőfit szlávsága miatt nyomták el, és nem is volt magyar és a hatóságok (!) csak azt követően adták ki a műveit, miután nyilatkozott a magyarságáról. És ezt állítólag egy történésztől hallották. Szegény Sándor, ha ezt megérhette volna!

A vitákban szinte naponta elhangzik a kérdés, hogy mért nincsenek ukrán iskolák Magyarországon,  és ha valaki, miként jómagam is, idézi nekik a talán legilletékesebbnek, Kravcsenko Györgynek, az Országos Ukrán Önkormányzat elnöknek Facebook-bejegyzését, melyben leírja, hogy ez nem a magyar államon múlik, hanem azzal magyarázható, hogy Magyarországon néhány ezer ukrán van és szétszórtan élnek, másnap úgy teszik fel újra a kérdést, mintha mi sem történt volna.

Ezeket az állításokat Ukrajnában senki nem cáfolja meg, ezért joggal feltételezhető, hogy teljesen megfelel a kormányzati politikának. A miértre roppant egyszerű a magyarázat, hiszen amíg folyik a hisztéria, addig senki nem azokról a reformokról beszél, melyek emberek millióit fogják még nagyobb nyomorba dönteni.

De van egy másik magyarázat is. Ukrajna háborút visel Oroszország ellen. Ez a háború ugyan jól jön az ukrán vezetésnek, hiszen erre hivatkozva újabb és újabb külföldi támogatásokért lehet kuncsorogni és azt is el lehet mondani, hogy mindenről Putyin tehet.

Van azonban egy probléma. Egyre kevesebben és kevesebben akarnak harcolni, a született ukránok nagy része is elbújik, elmenekül a sorozás elől. Egy átlagembert, normális körülmények között, nem lehet arra rávenni, hogy lelőjön egy másik embert. Ehhez vagy gyűlölnie kell vagy félnie. Ép ésszel persze felfoghatatlan, hogy egy olyan országban, ahonnan az elmúlt években a becslések szerint hétmillió született ukrán menekült el, mért az a legnagyobb probléma, hogy a 150 ezer magyar és a 400 ezer román nem tud rendesen ukránul.Persze, azt mondják, hogy a törvény elsősorban az oroszok ellen irányul, de ez egyrészt nem vigasz, másrészt, nekik is vannak kisebbségi jogaik, harmadrészt, ez a törvény azokból az oroszokból is ellenséget csinál, akik eddig lojálisak voltak Ukrajnával.

És kit érdekel ebben az őrületben, hogy számos magyar adta életét ezért az országért a kelet-ukrajnai fronton. Akiknek besorozásánál egyáltalán nem jelentett akadályt az ukrán nyelv hiányos ismerete. Vagy az aknamezőn nem számít a nyelvtudás?

Az igazi demokrácia

Jack és Iván találkoznak, és arról kezdenek el beszélgetni, hogy melyik országban nagyobb a demokrácia:
- Nálunk olyan nagy a demokrácia, hogy én elmegyek a Fehér Házhoz, és simán lepisálom a kerítést, ha akarom - mondja Jack.
- Nálunk olyan nagy a demokrácia - kezdi el beszédét Iván, - hogy én elmegyek a Kremlbe, és a Lenin Mauzóleum tövében szarok egyet, ha akarok.
Jack már bánja, hogy túl nagyot hazudott, próbál enyhíteni a dolgon:
- Az igazság az, hogy én azért körülnézek, nem látja-e valaki.
Mire Iván:
- Hát azért én se tolom le a gatyámat.