Konzervált nekrológ

-- Ugye, maga olyan íróféle?

-- Hát…, annak szoktam magamat mondani.

-- Micsoda szerencse, kérem! Tudja, milyen régen várok erre a pillanatra?

-- Valóban? Állok szolgálatára.

-- Vállal ön írást megbízásra?

-- Megbízásra?

-- Igen, persze, nem várom ingyen, sőt…

-- Mégis, mire lenne szüksége? Vers, novella, esetleg dráma? Regényt nem vállalok, az nagyon macerás.

-- Ugyan, sokkal egyszerűbb feladatról van szó    . Nekem egy nekrológra lenne szükségem.

-- Nekrológra? Kiről kellene nekrológot írnom?

-- Természetesen, rólam.   

-- Önről? De hiszen ön még él!

-- Hála a jó istennek!

-- Megkérdezhetem, mért akarja már most megíratni a saját nekrológját? És mért épp velem? Hiszen nem is ismerem.

-- Tudja, manapság olyan gyakran látni: valaki meghal, aztán megjelennek róla mindenféle visszaemlékezések és méltatások, melyeknek a fele hazugság, a másik fele meg elfogult túlzás, és az ember már nem tud tiltakozni, vitatkozni, helyreigazítást kérni. Pedig az elhunytat is megilleti a szabad vélemény-nyilvánítás joga. Afféle konzervált nekrológra gondoltam, melyet halálom után csak elő kell venni. És erre a feladatra ön épp azért felel meg, mert nem ismer, nem gyűlöl és nem szeret, jó esetben egy bekezdés vagyok magának a lexikonban.

-- Hát…., ha jól megfizeti… Végül is belevághatunk, de  szükségem lenne némi támpontra. Mi a foglalkozása?

-- Egyetemei tanár vagyok és oktató. Kidolgoztam egy teljesen új hipotézist. Kaptam díjakat, számtalan értekezésem jelent meg a tudományos folyóiratokban.

-- Ez igazán tiszteletre méltó. Ám ön igazán jó bőrben van, elélhet még akár húsz-huszonöt évet is. Ne haragudjon, de előfordulhat, hogy alapjaiban cáfolják meg a korszakalkotó hipotézisét, és akkor nem lenne tanácsos a nekrológjában emlegetni. A díjakat is megfontolnám.

-- Bizony, láttunk már erre példát. Hogy ez nekem eszembe sem jutott! Írjon inkább arról, hogy kiváló tanár voltam, ifjú nemzedékek egész generációi kerültek ki a kezem alól.

-- Ezt mondják ők is?

-- Kik?

-- Hát az ön tanítványai?

-- Fogalmam sincs.

-- Na, látja. Ezt mi nem tudjuk objektíven megítélni. Lehet, hogy egyeseknek épp ön vette el a kedvét ettől a pályától. Lehet, hogy az ön legkiválóbb tanítványai egyre türelmetlenebbül várják az ön nyugdíjba vonulását, mert szeretnének a helyére lépni. Nem biztos, hogy bennük ilyen szép emlékek maradtak meg.

-- Valóban. Milyen szerencse, hogy találkoztam egy ilyen szakemberrel!

-- Vállalt valamilyen közéleti szerepet? Esetleg azt emelhetnénk ki!

-- Hát persze! Aktív tagja vagyok az egyik pártnak, de ezt inkább nem emelném ki a nekrológban, nem szeretném, ha politikai szempontok alapján minősítenének. Viszont önkormányzati képviselőként nagy részem volt az új kórház felépítésében.

-- Ez az a kórház, melynek építésével kapcsolatban korrupció-gyanút emlegetnek?

-- Az. De nekem ehhez semmi közöm!

-- Én elhiszem, de ki fog már erre évtizedek múlva emlékezni?  Lesznek, akik azt mondják majd: „Jó nagyot kaszálhatott az öreg, hogy még halála után is ilyen szívesen emlegeti azt a kórházépítést.” Mi lenne, ha inkább arról írnánk, hogy ön milyen kiváló férj volt?

-- Na, azt inkább ne. Nem élünk jól a feleségemmel, sokat veszekszünk. Azt hiszem, nem illünk össze, ő imádja a csillogást, az utazásokat, én meg a kémcsöveim és a könyveim között érzem magam a legjobban. Őszintén szólva, sokáig azt gyanítottam, hogy van valakije.

-- Gyermekei vannak? Akkor megemlékezhetnénk önről, mint apáról. A gyermekek őszinték.

-- Igen, van egy lányom….. Talán tízéves lehetett, amikor írt egy iskolai fogalmazást Az én apukám címmel. Annyira szép volt, hogy eltettem. A mai napig megvan. Ilyeneket írt benne: „Az én apukám este mesél nekem, télen meg elvisz szánkózni. Mindenkinek ilyen apukát kívánok.” Meg ilyet: „Azért dolgozik olyan sokat, hogy megkönnyítse az emberek életét. Én is ilyen szeretnék majd lenni.”

-- Látja, ennél szebben én sem tudnám megírni.

-- Most…,most jöttem rá, hogy az én nekrológom már réges-régen megvan! Hogy nem kell írni semmit.

-- Hát persze. És még a pénze is megmarad.

-- Nem, a pénzem nem marad meg. Természetesen, azt kifizetem magának. Megérdemli.

Az ungvári robbanások nagyobb kárt nem okoztak

(Megjelent: Nyírvidék1923.02.03.)
Ungvári magyar lap a bombamerényletről. — Ekrazit szódásüvegben és tűzi fában
Házkutatást tartottak és egész Ruszinszkó területén elrendelték a legszigorúbb razziát. Sátoraljaújhelynél elfogtak egy magyar főhadnagyot, akinél hamis adatokkal kiállított útlevelet és MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet, egy magyarországi szélsőjobboldali csoport -- a szerkesztő megjegyzése) igazolványt találtak. A közhiedelem szerint ez a főhadnagy azonos egy Sperling Frigyes nevű képkereskedővel, aki bár útlevele Beregszászra szólott, Ungvárott, a Korona szállóban lakott és a városban képeket adott el.
Nagy feltűnést kellett, hogy a rendőrség elfogta Burger Zoltán okleveles gyógyszerészt, aki a Tomcsányi-féle gyógyszertár alkalmazottja. A gyógyszertárban házkutatási tartottak és két üres üveget lefoglaltak.
A megszállott Felvidék magyarságát most azok a letartóztatások tartják izgalomban, amelyek az Ungvárott január 14-én és február 9-én történt fabomba robbanások óta ma is folyamatban vannak. Különösen óriási felháborodást kelteti Radvánc község ősz papjának. Neviczky Konstantin g. kath lelkésznek letartóztatása, akit közönséges gonosztevők közé hurcoltak. A radvánci gazdák hatalmas küldöttségben vonultak Ungvárra és követelték papjuk kiszabadítását. — A cseh rendőrök gumibotokkal verték szét a gazdákat, papjuk azonban ártatlanságának kiderülése után kiszabadult a megalázó fogságból.
Ungvárról a bombamerényletről a felvidéki lapok hasábokra terjedő tudósításokban számoltak be. A cseh sajtó közleményei hemzsegtek a valótlanságoktól és a magyarokat gyalázó rágalmak özönétől.
Módomban van megküldeni a Nyírvidék számára az Ungvárott megjelenő Határszéli Újság két közleményét, amelyek rávilágítanak a tény állására. Az újság január 21-i száma a következőket írja.
"Úgy a helybeli, mint a vidéki magyar és szláv nyelvű lapok napokon át bőséges tudósításokat hoztak arról a bombarobbanásról, amely január 14-én este fél hét óra tájban az ungvári kormányzóságon történt.
A robbanás körülményeiről a találgatások egész özöne keletkezett  A sok hírlapi közleményből leszűrt valószínű tényállás a következő:
A kormányzóság ungparti palotájának második kapualjában (ott, ahol az autók szoktak ki- és bejárni, valamint a menzán étkező hivatalnokok közlekednek)
vasárnap este egy bomba felrobbant. A robbanás iszonyatos hangol adott, olyant, mint egy nagyobbfajta ágyúlövés.
Nagyobb kárt azonban nem okozott, csupán az épület hatvanhárom ablaktábláját törte össze a légnyomás és a falat egy helyen megrongálta.
A szakértői nyomozás megállapította, hogy a bomba szódavizes üvegből készült és pedig nitroglicerinnel. Az üveg olyan anyaggal volt bekenve, amely kirágja az üveget és abban a pillanatban, amikor a nitroglicerinhez levegő ér, a robbanás bekövetkezik.
A nyomozás azonnal megindult. A rendőrség a robbanás után letartóztatta Gáli József dr. kommunista pártvezért, valamint Fejér Hermant, a szaktanács titkárát.

A második bombarobbanás február 9-én volt Ungvárott, s erről a Határszéli Újság a következőket írja február 17-iki számában.
A merénylet, amelyet ravaszul készített fabombákkal hajlottak végre, február 9-én volt, amikor úgy a Papp Antal püspök palotájában lakó Castella francia tábornok lakásának ebédlőjében, mint a bololinai csendőrőrs laktanyájának konyhájában robbanás történt. Emberéletben sem itt , sem ott nem történt kár, csupán a kályha, illetve a konyhai tűzhely pusztult el, ahová az ekrazit patronokkal béleli darabokat behelyezték.
A rendőrség, mely a készülő merényletről már jó előre értesült, azonnal munkához fogott és Radváncon letartóztatta Hripák Pál 23 éves radváncí földművest, aki Neviczky őrnagy tisztiszolgája volt. Állítólag Hripákot Neviczky hívta fel a bombák elhelyezésére, akinek Kalmár Barna orvostanhallgató hozta az ekrazitot és a gyújtózsinórokat. Az esettel kapcsolatban letartóztatták Kalmár Marián ungvári pénzügyigazgatósági főszámvevőt és Neviczky Konstantin radvánci g. kath. lelkészt. A letarlóztatottak védői a vizsgálati fogságot elrendelő végzés ellen felfolyamodással éllek.
A vádtanács Neviezky Konstantint szabadlábra helyeztette, míg Kalmár Marián fogva maradt.
Az agg lelkésznek éppen akkor adták tudtára a vádtanács végzését, amikor ebédjét akarta elfogyasztani. A szenvedésektől megrokkant ember sírva hagyta el a börtönt, ebédjét ottmaradt társainak engedve át, gyalog, egyedül ment vissza paróchiájára, őt rajongásig szerető hívei közé."

Mert jólesett

Az öreg székely alaposan összevész a fiával.

-- Maga csinált meg, maga akart gyereket, akkor most meg mit kiabál velem? -- mondja a fiú a veszekedés hevében.

Mire az öreg:

-- Hejsze, nem azért csináltalak, mert kellettél, hanem mert jólesett!

Tartozom egy vallomással

Én, kérem, tartozom egy vallomással. Itt az ideje, hogy beismerjem, ifjúkoromban rettenetes bűnöket követtem el, méghozzá rendszeresen, sőt, csaknem folytatólagosan.  Így hát ez nem egyszerű botlás, annál jóval több.

Őszintén szólva, én már csaknem megfeledkeztem az egészről, sem akkor, sem a későbbiekben nem tűntek ezek számomra igazán súlyos cselekedeteknek, de az utóbbi hetekben, az ismert politikai események hatására, alapjaiban változott meg a véleményem.

Nos, a tényállás már az óvodában elkezdődött.  Történt ugyanis, hogy egy tizennyolc éves, pályakezdő, szőke bombázó (ezt a kifejezést akkor persze még nem ismertem) óvó néni  került a csoportunkhoz, akibe én, az ötévesek ellentmondást nem tűrő férfiasságával, annak rendje és módja szerint beleszerettem. Állítólag, ki is jelentettem, hogy el fogom majd venni feleségül.

Meg kell mondanom, hogy az óvó néni igencsak visszafogottan viszonozta érzelmeimet. Akkoriban tízóraira egy pohár tejet, méghozzá forralt tejet kaptunk, amit én nagyon utáltam. Azt viszont észrevettem, hogy szívem hölgye kivételes bánásmódban részesítette azt a gyereket, aki elsőnek itta meg a tejet,: a verseny győztese a mesemondás ideje alatt végig az ölében ülhetett. És hát Karcsika verhetetlen volt! Még szerencse, hogy nem táplált gyöngédebb érzelmeket az óvó néni iránt, így némi győzködés és néhány ajándék csoki után beleegyezett, hogy mindig az én poharamat ürítse ki elsőnek, melyet aztán én büszkén felmutattam, és már kuporodhattam is jól megérdemelt bajnoki emelvényem csúcsára. Szóval, csaltam.

És a bűnök kavalkádja csak ezután vette kezdetét. Az általános iskolában hamar kiderült, hogy az én legjobb barátom utál fogalmazni, viszont kiválóan rajzol, nálam viszont éppen fordított a helyzet. A megoldás teljesen kézenfekvő volt: a csöndes, alkotásra termett délutánokon ültünk egymás mellett, ő megrajzolta az én rajzomat is, én viszont olyan irodalmi dolgozatot rittyentettem a nevében, hogy olykor még az is előfordult, a sajátomra négyest kaptam, az övére meg ötöst.

Az egyetemen tovább durvult a helyzet. Akkoriban még az úgynevezett „társadalomtudományi” tantárgyak keretében nagy vezérünk, Vlagyimir Iljics Lenin számos művét kellett elolvasnunk, lejegyzetelnünk. Én erre nem voltam hajlandó.

Persze, nagyon szépen hangzana, hogy afféle csöndes ellenállóként harcoltam így a rendszer ellen, hogy az el nem olvasott Lenin-művekkel magam is belevertem néhány rajzszöget a haldokló kommunista világrend koporsójába, ám egyáltalán nem ez a helyzet. Megvallom, engem a nagy vezér művei egyszerűen nem érdekeltek, sajnáltam rájuk pazarolni az időt, már csak azért is, mert akkor még azt hittem, hogy csak a szocializmus kreálhat olyan embereket, akik mindenhez értenek. Azóta persze rájöttem a tévedésemre, arra, hogy aki politikailag elég képzett, taktikus és ragaszkodó az a rothadó kapitalizmusban is alkalmas mindenre, vezethet kampányt, iskolát, bármilyen bizottságot, gazdasági társaságot, vagy akár minisztériumot is.

No, szóval, az év végi szigorlaton be kellett mutatni a jó vastag füzetet, melybe belejegyzeteltük Lenin elvtárs műveit. A csoporttársnőim veszettül jegyzeteltek, ijedt tekintettel panaszolva, hogy nekik a tizenöt mélyenszántó alkotásból még egy-kettő hiányzik. Sírták ezt el ezt nekem, akinek még jegyzetfüzete sem volt.

Egy nappal a szigorlat előtt megkerestem egy felső évfolyamos barátomat, s elpanaszoltam kilátástalan helyzetemet, mire ő közölte, hogy neki megvan az összes Lenin-mű jegyzete, egy üveg borért vette,  annak idején, a saját szigorlata előtt. Nosza, szaladtam egy üveg borért, és azonnal magamévá tettem a jegyzeteket. Meg kell vallanom, hogy amikor a tanár úr nyilvános dicséretben részesített a többiek előtt, mintegy példaképül állítva eléjük, akkor volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, de hamar elmúlt.

Szóval, megvallom: csaltam. Többször is. Most nem tudom, hogy csak a diplomámat veszik el így, harminc év után, vagy visszamenőleg kicsapnak az iskolából, sőt az óvodából is. Hogy mért kellett, vállalva a veszélyt, bevallanom a bűneimet ennyi év után?  Hát azért, mert -- még ugyan nem kért fel senki -- , ám ha esetleg engem választanának köztársasági elnökké, esetleg egyéb szédületes politikai pályát futnék be, semmi kedvem majd utólag magyarázkodni. Biztos, ami biztos, én szóltam.