Erről valahogy nem tanultunk

Az ukránok segítséget kérnek a monarchiától

Megjelent: Nyírvidék, 1918. február 28.
Bécsből jelentik, hogy Podolia (történelmi tájegység Ukrajna nyugati és középső részén—a szerkesztő megjegyzése) kormányzója azt a kérdést intézte katonai parancsnokságainkhoz, hogy csapataink vonuljanak be Ukrajnába mivel az ukrajnai termést a bolseviki rablóbandák erősen veszélyeztetik. Illetékes helyen a kérést jogosnak találták és általános vélemény. hogy azt teljesíteni kell, mert biztosítani kell az élelmezés ügyét. Fontosnak tartják azonkívül a bevonulást azért mert ezáltal csapataink Románia háta mögé kerülnek és ez kedvezően befolyásolhat ja a román béketárgyalásokat.

Az ukránok segítségkérése 

Megjelent: Nyírvidék 1918. március 1.
A sajtóhadiszállásról jelentik a Magyar Távirati Irodának: Stepura doktor a Podolia kormányzóság részéről és Nikoljev őrnagy a délnyugati arcvonal főparancsnokság törzstisztje február 25-én megjelentek az 54- ik hadosztály parancsnokságánál és ama nyilatkozatot tették, hogy a központi radával való összeköttetés hiányában ők kérnek segítséget az egész ukrán nép nevében a bolseviki bandák erőszakoskodásaival szemben, kérik, hogy a magyar és osztrák csapatok vonuljanak be Ukrajnába. Miután megfelelően igazolták magukat, nyomatékosan kijelentették, hogy kérésüket az egész ukrán nép nevében terjesztették elő.

Tízezer orosz letette a fegyvert Podoliában
Megjelent: Nyírvidék, 2018. március2.
A kormány és a lakosság egyre ismétlődő és sürgető felhívására Böhm Ermolli tábornok csapatai békés beavatkozás céljából benyomultak Podoliába és elérték a novoozielica--kamienev-podolszkii útvonalat. A vasutak és fontosabb utak mentén előnyomuló csapatok föladata az, hogy ahol áthaladnak, biztosítsák a rendet és a kereskedelmi útvonalakat megtisztítsák az ellenégtől. Eddig tízezer orosz tette le a fegyvert, rengeteg fegyvert, lőszert, járművet és vasúti kocsit zsákmányoltunk és helyeztünk biztonságba.

Fotó: fortepan.hu

Nem mindegy

 Csinos fiatalasszony panaszkodik az orvosnál. Nincs megelégedve a férje szexuális étvágyával.

- Nos, kedves asszonyom, itt ez a kapszula, ezt vacsora előtt adja be a férjének!

Másnap megint ott ül a hölgy az orvosnál.

- Nos, asszonyom, hatott a szer? - kérdi az orvos.

- Beadtam a férjemnek vacsora előtt, ahogyan ön javasolta.

- És?

- Hát, a levesnél már nagyon izgatott volt. A második fogásnál már alig lehetett bírni vele. Aztán gyorsan felhörpintette a kávéját, elkapott, felrakott az asztalra, a fogával letépte a bugyimat és azonmód háromszor a magáévá tett.

- Hát, ez csodálatos asszonyom - lelkendezik az orvos - pont erre vágyott, nem?

- Hát, igen. De ez volt a kedvenc vendéglőnk...

(El)tarthatatlan

Végeztek egy felmérést. Pontosabban, rengeteg felmérést végeznek, de én most arra gondolok, mely arra irányult, miként ítéli meg a magyar ember a vállalkozókat. A munkahelyteremtőket, a gazdaság motorjait. Az eredmény kiábrándító, egész Európában mi vagyunk róluk a legrosszabb véleménnyel.

Állok a boltban a pénztárnál, a sor elég lassan halad. Kellett nekem épp a csúcsforgalomban jönni, szombat délelőtt! Pedig az eladók dolgoznak orrvérzésig. 

Nem is igen tehetnek mást. A tulaj ott áll, néhány lépésre a pénztártól, ahonnan végiglát a megrakott polcok között, s árgus szemmel figyeli, nem lógja e el valaki a munkaidőt.

Egyszer csak csörög a telefonja. Majd a következő nagymonológ üti meg a fülemet. Vagy legalábbis nagyon bántja.

-- Igazad van, Józsikám! Nem érdemes munkát adni ennek a sok mocsoknak! – üvölt bele a telefonba. – Még hogy munkavállalók! Ingyenélők! Eltartom őket, aztán semmi hála!

A pénztáros hölgy, aki serényen „ingyenél”, kissé elsápad, de teszi tovább a dolgát. Talán arra gondol, amit én régóta tudok az egyik munkatársától, a főnök rendszeresen „elfelejti” kifizetni a túlórákat. Nyilván ő sem meri elmagyarázni a főnöknek, hogy nem ő tartja el az alkalmazottait. Vagy legalábbis, ő legalább annyira eltartott, mint ők, egymás nélkül nem mennek semmire.

Kifizetem a cechet, s már épp indulni készülök, amikor megérkezik Z. úr. Persze, ez így erős túlzás, ugyanis nem megérkezik, hanem bevonul, gondosan ügyelve arra, hogy meg ne fojtsa a nyakában függő, ízléstelen, de majd félkilós aranylánc. És nem is úr, legalábbis szerintem.

Z. úr egy harminc körüli beképzelt kölyök, akinek a rokonság összedobott némi indulótőkét, amiből több vállalkozást is indított. Többek között, frekventált helyen, nyitott egy éttermet is, melyhez sikerült összetoborozni egy fiatal, lelkes személyzetet. Olyan embereket, akik még azt is eltűrték, hogy a túlórákért nem kapnak egy fillért sem, aztán már a fizetés is akadozott, sőt, el-elmaradt.

-- Nincs pénz, nem megy a bolt – szabadkozott a tulaj, akinek az volt a fixa ideája, hogy az új étteremnek már a második hónapban nyereséget kell hozni. Mert ő nem tart el senkit.

Egy napon bejelentette, hogy most elutazik, úgymond, megpróbálja behajtani az állítólagos kintlévőségeit, hogy fizetést tudjon nekik adni. Amikor megérkezett, közölte, hogy pénz nincs. Aztán meglátták a síléceket a kocsijában, másnap pedig bejött a barátnője és mindenkinek elújságolta, hogy milyen jót síeltek Z. úrral a múlt héten. Ez aztán betette az ajtót, a dolgozók felmondtak, az étterem bezárt.

Végeztek egy felmérést. Pontosabban, rengeteg felmérést végeznek, de én most arra gondolok, mely arra irányult, miként ítéli meg a magyar ember a vállalkozókat. A munkahelyteremtőket, a gazdaság motorjait. Az eredmény kiábrándító, egész Európában mi vagyunk róluk a legrosszabb véleménnyel.  

Ez tényleg (el)tarthatatlan.

A párt fallosza

Színmagyar szülőfalum, Rát, a háború után egyik napról a másikra a Szovjetunióhoz került, bár az emberek sokáig reménykedtek a változásban. A hatvanas évek közepén aztán odafenn úgy döntöttek, politikailag meg kell nevelni ezeket a rebellis magyarokat, ezért új párttitkárt neveztek ki a helyi kolhozba.

Az új párttitkár egy nyugdíjas katonatiszt volt, ötven körüli, kövér ember hatalmas pocakkal, és egy jóval fiatalabb  feleséggel, aki orosztanári állást kapott a helyi, természetesen magyar, iskolában. Magyarul egyikük sem tudott egy szót sem, a falu lakosságának legalább nyolcvan százaléka viszont oroszul nem beszélt, tehát el kell ismerni, feladatuk nem volt egyszerű.

Bár mindenki tartott az új kommiszárról, és nem csak a megjelenése miatt, igazából nem sok vizet zavart, nem ártott senkinek. Még annak ellenére sem, hogy rendszeresen kijelentette, főleg, ha mérges volt valakire, hogy ő itt a párt ökle és lesújthat bárkire, aki ellenségnek tekinthető.

Eltelt egy-két év, a falu lakossága még mindig nem tudott oroszul, a párttitkárra és feleségére viszont már ragadt néhány magyar szó. Egy szép későtavaszi napon iskolai kirándulást szerveztek a Latorcára. A folyó vagy nyolc kilométerre folyt a falutól, gyönyörű, ligetekkel és legelőkkel szegélyezett partokkal, ennek ellenére felnőttek, főleg asszonyok nem nagyon vették rá magukat, hogy kimenjenek strandolni. Ilyenkor viszont, azzal a jelszóval, hogy elkísérik a gyerekeket, csatlakoztak még a nagymamák is.

Annál is inkább, merthogy busz ugyan nem volt, viszont a kolhoz vezetése adott kölcsön néhány teherautót, melyek platójára mindenki felfért (szerintem ma szívbajt kapnának a rendőrök), aki meg nem, az jött kerékpárral.

A párttitkárné asszony persze magával hozta a férjét is. A lerakodás után mindenki leterítette a kis plédjét, kikészítette az elemózsiát, de a gyerekeket már alig lehetett visszafogni, hogy be ne rohanjanak a vízbe. Miután néhány felnőtt felmérte, hogy meddig biztonságot a meder és kijelölte a határokat, indulhatott a fürdőzés. Persze, abban az időben fürdőruhája legfeljebb az értelmiségnek volt, a férfiak klottgatyában, az asszonyok térdig érő, bő bugyogóban, olykor alsószoknyában merültek a habokba.

Párttitkár elvtársék nem nagyon akartak elvegyülni a néppel, egy bokor mögött telepedtek le. Aztán a párt ökle egyszer csak kilépett a bokor mögül, méghozzá anyaszült meztelenül és elindult a víz felé.

Lett is hatalmas sikoltozás, aki tehette gyorsan befogta a lánygyermekek szemét, az asszonyok úgy megiramodtak a vízből a part felé, mintha cápával találkoztak volna.

A párttitkár elvtárs a part felé fordult és térdig a vízben állva (így most már az is látta a lényeget, aki eddig nem) méltatlankodott. Azt kiabálta, persze oroszul, hogy az orosz falvakban mindenki pucéron fürdik, és nem érti, mért tesznek úgy többgyermekes asszonyok, mintha még nem láttak volna ilyet.

Bár a többség nem értette, mit kiabál, egy pillanatra halálos csönd lett, senki nem tudta eldönteni, hogy ideológiai szempontból nem bűn-e a sikoltozás.

-- Ugyan, mit sivalkodnak asszonyok? – szólalt meg a nagy csöndben János bácsi, aki egyébként a közeli csordát őrizte, de most a társaság meg egy pohárka pálinka reményében csatlakozott a kirándulókhoz. – Legalább most már láthattuk a párt faszát is!

-- Ejnye, János! Hogy beszélhetsz ilyen csúnyán? Itt gyerekek is vannak! – szólt rá egy idős tanárember.

-- Hát hogy mondjam, tanár bácsi?

-- Mondd azt, hogy…hogy…, a párt fallosza!

-- Hát mondhatom éppen úgy is, de én csak magyarul tudok.

Nehéz ügy

A tanár néni türelmét vesztve kiabál az osztályra:

-- Hányszor mondtam nektek, hogy nem lehet valaminek kisebb vagy nagyobb fele! Egy dolognak az egyik fele ugyanolyan nagy, mint a másik! De az osztály nagyobbik fele olyan hülye, hogy ezt is képtelen felfogni!