A munkácsi magyar középiskola feltámadása

Anyai nagyapám, néhai Tonhaizer Ferenc, Munkács város egykori alpolgármestere visszaemlékezései alapján, akit a szovjet hatóságok elhurcoltak és csak három év két hónap lágerben letöltött raboskodás után térhetett haza.

„Bár odahaza voltam, idegenben éreztem magam. Nem csoda, hogy gyakran eszembe jutott egy, a munkácsi temetőben lévő sírfelirat: "Meghaltam, mert szívem nem tudott hazát cserélni.”. Én nem követhettem az igaz magyart. Nekem még élni kellett, élni családom, kicsiny gyermekeim érdekében.

Így aztán két elhatározás született bennem. Az egyik az, hogy mindent meg kell tenni a Magyarországra való átköltözésünk érdekében, a másik pedig, lehetőleg távol tartani magam minden hivatalos ténykedéstől, és kerülni a színházat, mozit és egyéb szórakozóhelyeket. …Második elhatározásomat, a szórakozásra vonatkozóan eddig 99 százalékban betartottam, de a hivatalos ténykedést illetően megszegtem. Véleményem szerint, magyar szempontból kötelességem volt megszegni.

 Az első szülői értekezleten, melyen a magyar nyelvű iskolában részt vettem, a szülői tanács elnökévé választottak. ekkor a mi iskolánk csak hétosztályos volt, melynek elvégzése egyetemi felvételre nem jogosított. Ugyanakkor Munkácson csaknem az összes orosz és ukrán iskola tízosztályos középiskola volt. Az érdekelt szülők között volt néhány lelkes magyar, akikkel szinte élvezet volt a tízosztályos magyar középiskola megszerzése érdekében harcolni.

Ez a harc teljes két éven keresztül folyt. Gyakran hívtam össze szülői értekezletet, küldöttségeket menesztettünk a tanfelügyelőhöz, a polgármesterhez, Ungvárra és Kijevbe. Írtam, szaladgáltam, mindenütt ott voltam, ahol a magyar iskola érdekében veszekedni kellett.

A kijevi minisztérium mindjárt az első kérvényemre engedélyezte a magyar középiskolát. A helyi sovinizmus azonban még a minisztériumi rendelkezésnél is erősebb volt. Amikor, a kapott engedély birtokában, felkerestem az illetékes hatóságokat, azt a választ kaptam, hogy a tízosztályos magyar iskola részére nincs helyiség.

Hiába adtunk be többféle javaslatot, sőt, még azt is vállaltuk, hogy közadakozásból és önkéntes munkával megnagyobbítjuk iskolánkat, hiába hivatkoztunk arra, hogy gyermekeink kényszerülve vannak a falvakba járni iskolába. Minden törekvésünk, minden érvelésünk hiábavalónak bizonyult.

Amikor egyszer Ungváron a területi tanfelügyelőnek azt találtam mondani, hogy mégis tűrhetetlen állapot, hogy a városi gyermek a hét osztály elvégzése után csak falun folytathatja a tanulást, azt válaszolta, hogy ezentúl már csak úgy lesz: a régi rendszerekben a falusi gyermek a városba jött művelődni, most már a városi gyermek járhat falura.

Egy ízben azzal vádoltak, hogy csak én követelőzöm, a többi szülő már megtanulta az államnyelvet és a gyermekük asszimilálódásba beleegyezik. Ennek bizonyságául akart a tanfelügyelőség egy csapdát felállítani.  Összehívatta az érdekelt szülőket, s az értekezletre elhozta a párt kultúrreferensét is. A tanfelügyelő hosszú beszéddel próbálta indokolni, hogy miért lehetetlen Munkácson a tízosztályos magyar középiskola felállítása. A beszéd elhangzása után az egész hallgatóság azt kiabálta: „Nem értettünk semmit!” A kultúrreferens, látva a helyzetet, felállt, ezzel vége is lett az értekezletnek. Kétségtelen, hogy nekünk ebből nagy hasznunk volt, nevezetesen, hogy a soviniszta tanfelügyelő nem tudta többé félrevezetni a feletteseit.

Néhány nap múlva megüzente nekem a polgármester, hogy, ha „uszításaimmal” fel nem hagyok, letartóztatásom iránt fog intézkedni. A soviniszták szemében az is uszítás volt, hogy én a magyarság törvény adta jogát követetem. Én a panaszommal Moszkvához fordultam, erre minden vitatkozás, csűrés-csavarás  megszűnt. Mindjárt volt helyiség, volt elegendő tanerő és pénzbeli fedezet is volt. Csak engem fenyegettek, hogy kellemetlenségeim lesznek, mert nem lesz elegendő magyar tanuló. E fenyegetést tett nem követhette, mert a magyar iskola tanulóinak száma 560-ról 940-re emelkedett.”

Fotó: A jobb felső sarokban látható épületben működik a munkácsi magyar iskola.

(Archív felvétel)

Egy pártalapítás gyötrelmei

Elhatároztam, hogy pártot alapítok. Elvégre, jusson már nekem is a jóból. Tulajdonképpen, ez az egyetlen lehetőségem: énekelni nem tudok, a sporthoz öreg vagyok, nincs rokonom a tévénél, viszont egy politikus az hetvenévesen éli a fénykorát.

Persze, beléphetnék egy már működő pártba is, de ott, hogy feltörjön az ember, idő kell. No meg, ha nagyon igyekszik, netán megzavarja a hosszú évek során kialakult erővonalakat, akár ki is zárhatják a pártból. Így aztán hamar rájöttem, hogy saját pártot kell alapítani.

Egy pártalapításnál az első és legfontosabb eldöntendő kérdés, hogy mi legyen a neve. Semmiképpen sem legyen benne a „demokratikus” vagy a „demokrata”, mert ez rettenetesen elcsépelt. Magyar Demokrata Fórum, Szabad Demokraták Szövetsége, Fiatal Demokraták Szövetsége, Demokratikus Koalíció. A pártok már annyira szétkapkodták, mondhatni lenyúlták a demokráciát, hogy nekünk, kisembereknek már nem is jut belőle. És nem is lehet kapni. Egyszer bementem egy boltba és kértem fél kilót. Azt mondták, ne is keressem, mert nálunk nem terem meg. Állítólag az éghajlatot nem bírja. Vagy a talajt.

A szólásszabadság terén, persze, vannak változások. Kit nem lehetett szidni régen? Hát, a politikusokat. Mindenki mást igen. És most kit lehet szidni? Természetesen, a politikusokat. Másokat inkább nem, mert ha beperelnek, és rád sütik, hogy megsértetted a jó hírüket, fizethetsz, mint a katonatiszt. Ha nyilvánosan kijelentenéd: Mariska egy nagy kurva, az többe kerülne, mintha elvennéd feleségül.

Mellesleg, régen még figyelt a politika az emberekre. Ha otthon, a hálószobában, szorosan átölelted az asszonyt, és érzékien a fülébe súgtad: „Vesszen Kádár!”, másnap már jöttek is érted. Most hiába kiabálod, hogy mondjon le, nem törődik veled senki.

Na, de visszatérve a párt nevére, az sem lehet benne, hogy „mozgalom”. Az idősebbekben még felidézné a régi szép munkásmozgalmi emlékeket, félreértenék, és hogy venné az ki magát, ha megjelennének a pártgyűlésen a negyven éve rejtegetett munkásőr egyenruhában. Jut eszembe, a „munka” sem lehet benne a párt nevében, mert azt sokan rühellik.

Azt olvastam, hogy egy új pártnak mindig a régiektől kell elhódítania a szavazóit. Mindenképpen olyan nevet kellene találni, ami jobb- és baloldalon egyaránt szimpatikus. Szóval nem könnyű a dolog, ezért úgy döntöttem, hogy szépen, demokratikusan fogja majd eldönteni a tagság.

Most már csak az a kérdés, hogy ki legyen a tagság. Ilyenkor elsőnek a rokonságban néz szét az ember, mert olyan társakra van szükség, akik veled vannak tűzön-vízen át. Mondtam is Auguszta néninek, hogy lenne itt egy párt, egy pártocska, amit mi így együtt…, idővel lehetne belőle országgyűlési képviselő is.

-- Nem nekem való ez fiacskám, öreg is vagyok, meg annyira utálom a politikát! – szabadkozott a maga finom módján.

Én meg mondtam neki, hogy ez nem probléma, szerintem azok is utálják a politikát, akik most ott ülnek a parlamentben, ez nyomban megállapítható, elég rájuk nézni, hogy rühellik az egészet, de létezik az az összeg, amiért kibírja az ember. Sőt, van akik annyira utálják, hogy be sem járnak, néha teljesen üres az  a szép terem. Vagy az orvos tilthatta el őket, vagy az anyukájuk. Biztosan félt, hogy rossz társaságba keverednek.

Benő bácsinak is felajánlottam a lehetőséget. Ő egy igazi aduász, hatalmas rokonsága van, ha eljönnek szavazni, az már maga hozhat egy százalékot. (Édesapja a hetvenes években ismert énekes volt, végighaknizta az országot, és minden faluban van egy gyermeke.) Ő viszont garanciákat kért tőlem, hogy a következő választásokat megnyerjük, és én biztosítok számára egy miniszteri bársonyszéket, de az sem baj, ha kettőt. Azt mondja, ha három asszonnyal és két anyóssal megbirkózott, ez neki már gyerekjáték.

Szóval, itt tartok most. A pártomnak se neve, se tagság, de nem adom fel. A közvélemény-kutatások szerint egyre többen ábrándulnak ki az elitből. Az idő nekem dolgozik.

Aki tud, az tud

A zsidó egy szovjet külkereskedelmi cégnél kap állást. Itt nem nagyon szeretik és elhatározzák, hogy megszabadulnak tőle, méghozzá úgy, hogy teljesíthetetlen feladatot adnak neki.
Elküldik hát Angliába, hogy adja el a Zaporozsec személyautókat. Alig egy hónap múlva megérkezik egy aláírt szerződéssel, amelyben az áll, hogy az angolok hatalmas mennyiségű Zaporozsecet fognak vásárolni.
Elküldik hát Japánba. Azzal a feladattal, hogy adja el a szovjet zsebszámológépeket. Még egy fél év sem telik el, amikor megérkezik egy szerződéssel, melyben a japánok rengeteg szovjet zsebszámológépet rendelnek.
Mindenki a haját tép és kitalálják, hogy elküldik Afrikába, az egyenlítő mellé, ahol szőrmét kell eladnia. Több mint egy év telik el és se híre, se hamva. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Ám egy napon beállított. Méghozzá lebarnulva, a hóna alatt egy szerződéssel, melyben rengeteg szőrmét rendeltek.
Először mindenki sokkot kapott, de aztán elkezdték faggatni, hogy ezt meg hogy csinálta.
-- Angliában minden nagyon egyszerű volt. Megérkezek, megyek az utcán, hát látok egy tipikus zsidó arcot. Köszöntünk egymásnak, megismerkedtünk, elbeszélgettünk. Összehozott a megfelelő emberekkel, megkeresték a saját lobbistáikat és benyújtottak egy törvénytervezetet a parlamentben....
Japánban nehezebb volt zsidót találni. De amikor megtaláltam, összehozott a megfelelő emberekkel, megkeresték a saját lobbistáikat, benyújtottak egy törvénytervezetet...
Afrikában nem az volt a probléma, hogy találjak egy zsidót, hanem hogy létrehozzuk a parlamentet és a kormányt. Utána már nagyon egyszerű.

Erről valahogy nem tanultunk

Az ukránok segítséget kérnek a monarchiától

Megjelent: Nyírvidék, 1918. február 28.
Bécsből jelentik, hogy Podolia (történelmi tájegység Ukrajna nyugati és középső részén—a szerkesztő megjegyzése) kormányzója azt a kérdést intézte katonai parancsnokságainkhoz, hogy csapataink vonuljanak be Ukrajnába mivel az ukrajnai termést a bolseviki rablóbandák erősen veszélyeztetik. Illetékes helyen a kérést jogosnak találták és általános vélemény. hogy azt teljesíteni kell, mert biztosítani kell az élelmezés ügyét. Fontosnak tartják azonkívül a bevonulást azért mert ezáltal csapataink Románia háta mögé kerülnek és ez kedvezően befolyásolhat ja a román béketárgyalásokat.

Az ukránok segítségkérése 

Megjelent: Nyírvidék 1918. március 1.
A sajtóhadiszállásról jelentik a Magyar Távirati Irodának: Stepura doktor a Podolia kormányzóság részéről és Nikoljev őrnagy a délnyugati arcvonal főparancsnokság törzstisztje február 25-én megjelentek az 54- ik hadosztály parancsnokságánál és ama nyilatkozatot tették, hogy a központi radával való összeköttetés hiányában ők kérnek segítséget az egész ukrán nép nevében a bolseviki bandák erőszakoskodásaival szemben, kérik, hogy a magyar és osztrák csapatok vonuljanak be Ukrajnába. Miután megfelelően igazolták magukat, nyomatékosan kijelentették, hogy kérésüket az egész ukrán nép nevében terjesztették elő.

Tízezer orosz letette a fegyvert Podoliában
Megjelent: Nyírvidék, 2018. március2.
A kormány és a lakosság egyre ismétlődő és sürgető felhívására Böhm Ermolli tábornok csapatai békés beavatkozás céljából benyomultak Podoliába és elérték a novoozielica--kamienev-podolszkii útvonalat. A vasutak és fontosabb utak mentén előnyomuló csapatok föladata az, hogy ahol áthaladnak, biztosítsák a rendet és a kereskedelmi útvonalakat megtisztítsák az ellenégtől. Eddig tízezer orosz tette le a fegyvert, rengeteg fegyvert, lőszert, járművet és vasúti kocsit zsákmányoltunk és helyeztünk biztonságba.

Fotó: fortepan.hu

Nem mindegy

 Csinos fiatalasszony panaszkodik az orvosnál. Nincs megelégedve a férje szexuális étvágyával.

- Nos, kedves asszonyom, itt ez a kapszula, ezt vacsora előtt adja be a férjének!

Másnap megint ott ül a hölgy az orvosnál.

- Nos, asszonyom, hatott a szer? - kérdi az orvos.

- Beadtam a férjemnek vacsora előtt, ahogyan ön javasolta.

- És?

- Hát, a levesnél már nagyon izgatott volt. A második fogásnál már alig lehetett bírni vele. Aztán gyorsan felhörpintette a kávéját, elkapott, felrakott az asztalra, a fogával letépte a bugyimat és azonmód háromszor a magáévá tett.

- Hát, ez csodálatos asszonyom - lelkendezik az orvos - pont erre vágyott, nem?

- Hát, igen. De ez volt a kedvenc vendéglőnk...