A szatmári szilvapálinka

 

A szatmári szilvapálinka

A szatmári szilvapálinka eredetvédett magyar pálinka, tükrösen tiszta, az érleléstől halványsárga színű gyümölcspárlat, keserűmandulára emlékeztető magzamattal. Alkoholtartalma minimum 40% v/v. Kizárólag szilva felhasználásával készül, a teljesen érett penyigei és besztercei szilvafajta gyümölcséből.

A Magyar Köztársaság 2008. évi LXXIII. törvénye, a Pálinkatörvény szerinti csak olyan speciális eljárással készített gyümölcspárlat nevezhető pálinkának, amelyet Magyarországon termett gyümölcsből készítettek, és amelynek cefrézését, párlását, érlelését és palackozását is Magyarországon végezték. A sűrítményből, aszalványból, szárítmányból készült termék nem nevezhető pálinkának.

A Kárpát-medencében már a 16. század óta jelen van a szilva, már aszalványként is jelentős volt az exportja. Ugyanebből az időszakból van a szilvapálinkára is adat (sligovica, szilvórium). A szilva hosszan érik, nagy a cukortartalma, így kiválóan alkalmas a pálinkafőzésre. Kedveltségét növeli, hogy feldolgozása egyszerű.

A Felső-Tisza és a Szamos vidékének öntéstalaján, a Kárpátok peremvidékének kedvező éghajlati viszonyai között (az alföldi éghajlathoz képest több a csapadék), a kedvező mikroklíma hatására már évszázadokkal ezelőtt meghonosodott a vadon termő szilva.

A földrajzi árujelzőt Kelet-Magyarországon, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Vásárosnamény és 63 környező település területéről származó szilvából készített termékre lehet alkalmazni. Szatmári szilvapálinkát kizárólag az ezen a területen fekvő szeszfőzdében szabad előállítani, gyártani és palackozni.

Régen a hátrányos helyzetű, nehéz sorsú, vidéken élő szegény emberek folyamatosan keresték a magától termő gyümölcsök sokrétű felhasználását. Így alakult ki a jellegzetes szilvaaszalás, a szilvalekvárfőzés és a szatmári szilvapálinka készítése is. A paraszti pálinkafőzés kifejezetten a szilvára alapult. Tarpán mintegy száz jobbágyháznál főztek rendszeresen pálinkát, cserép vagy réz pálinkafőző fazekakban. Irodalmi művek és utazók elbeszélései nyomán a szatmári szilvapálinka híre a régión kívül is elterjedt, mint a vidék vendégköszöntő itala, s gyakran használták aperitifként is. Szerepet kapott a népi gyógyászatban is, fájdalomcsillapítóként, sebfertőtlenítőként.

A földrajzi árujelzőt Kelet-Magyarország Szabolcs-Szatmár megyéjében, az alább felsorolt helységek és határuk közigazgatási területéről származó szilvából készített termékkel kapcsolatban lehet használni:

Fehérgyarmati kistérség:  Botpalád, Csaholc, Darnó, Fülesd, Gacsály, Garbolc, Jánkmajtis, Kisar, Kishódos, Kisnamény, Kispalád, Kisszekeres, Kölcse, Kömörő, Magosliget, Mánd, Méhtelek, Milota, Nagyar, Nagyhódos, Olcsvaapáti, Panyola, Penyige, Rozsály, Sonkád, Szatmárcseke, Tiszabecs, Tiszacsécse, Tiszakóród, Túristvándi, Túrricse, Uszka, Vámosoroszi, Tisztaberek.

Kisvárdai kistérség: Kisvárda, Lövőpetri, Nyírlövő, Nyírgyulaj, Pap, Szabolcsbáka.

Mátészalkai kistérség: Nagydobos, Szamosszeg, Ököritófülpös.

Vásárosnaményi kistérség:  Aranyosapáti, Barabás, Beregdaróc, Beregsurány, Csaroda, Gelénes, Gemzse, Gulács, Gyüre, Hetefejércse, Ilk, Jánd, Kisvarsány, Márokpapi, Nagyvarsány, Olcsva, Tákos, Tarpa, Tiszaadony, Tiszaszalka, Tiszavid, Tivadar, Vámosatya, Vásárosnamény.

Szatmári szilvapálinkát kizárólag az itt meghatározott területen fekvő szeszfőzdében szabad előállítani, gyártani és palackozni. A termék előállítására a penyigei és a besztercei szilvafajta gyümölcse használható, egyéb szilvát maximum 20%-ban tartalmazhat az átvett gyümölcs. Veresszilvát nem tartalmazhat a válogatás. Előbbi szatmári, utóbbi ázsiai eredetű szilvafajta.

(Forrás: Wikipédia).

Tűzvész pusztította el Beregmegye ősi székházát

(Megjelent: Nyírvidék, 1924. 01. 06.)

Elpusztult a levéltár is.
Beregszász, január 5. A Nyírvidék tudósítójától.
Újévre virradó éjszakán borzalmas tűz pusztított Beregszászban, amelynek az ősi vármegyeháza esett áldozatul, belső tűz keletkezett az épületben, amely, január elsején a kora hajnali órákban kitörve, rettentő pusztítással bontotta el a vármegyeházát. 

A tüzet egyrészt eléggé későn vették észre, másrészt a nagy hidegben és szélviharban a kivonult tűzoltóság teljesen tehetetlennek bizonyult a dühöngő tűzzel szemben. A vízhordó lajtok befagytak, a kézi erővel hajtott fecskendők elromlottak és így a tűzoltók nem tudták a vizet az emeletre sem felhajtani. A tűz tovaterjedését a szélviharban csakis a házakat bontó vastag hóréteg akadályozhatták meg, maga a vármegyeháza teljesen elpusztult és a Beregszászból január 2. napján távozott szemtanuk beszélik, hogy távozásukkor még mindig égett az egyébként hatalmas épülettömb. 

 
A cseheknek másfél évvel ezelőtt történt bevonulásával a vármegyeháza elveszítette a magyar uralom alatt bírt jelentőségét, a csehek a beregi zsupáni hivatalt Munkácson, a vármegyének központibb fekvésű és fővonalon fekvő városában helyezték el, a vármegyeházát pedig a beregszászi polgári és katonai cseh rendőrkapitányságok és a beregszászi orosz gimnázium internátusa foglalták el. 

Itt maradt azonban a régi vármegyei irattár, valamint a felbecsülhetetlen történeti értékekkel bíró hatalmas vármegyei levéltár is és éppen a múlt hónapban kezdődtek meg azok a diplomáciai tárgyalások, a levéltár anyagának kiadása iránt, amelyek most tárgytalanná válottak, mert úgy az alispáni irattár, mint a vármegyei levéltár a maga értékes anyagával a tűz következtében elpusztult.

Casanova a vonat alatt

Józsi bácsit akkor ismertem meg, amikor az egyetemről, pedagógiai gyakorlat gyanánt, egy úttörőtáborba kerültem nevelőnek. Ő volt az éjjeliőr. Bár már a hatvanat taposta, majd kicsattant az egészségtől, mindig jókedve volt, szerette a borocskát, de még annál is jobban az asszonyokat.

 

Ha feltűnt a közelben egy esztétikai szempontból elfogadható nőnemű lény, úgy tizenhat és nyolcvan közt, azonnal kivirult és pödörgetni kezdte a bajszát, egymás után szórta a vicceket és poénokat. Szóval, őt aztán minden hölgy megihlette.

A táborban leginkább a konyhás asszonyokkal szeretett évődni, talán nem minden hátsó szándék nélkül, mert, bár, mint úrinőhöz illik, rendre visszautasították a közeledését, és alaposan leteremtették, azért igencsak legyezgette a hiúságukat az udvarlása. Ez abból is látszott, hogy rendre megvendégelték egy-egy jobb falattal. Nem is csoda, hogy Józsi bácsi egész nap ott téblábolt körülöttük, pedig a munkájából adódóan csak este kellett volna szolgálatba lépnie.

Különösen az egyik, jó karban lévő özvegyasszonyra fájt nagyon a foga, neki rendszeresen tett félreérthető, sőt egyáltalán nem félreérthető ajánlatokat, ám mindig kosarat kapott. 

-- Egyszer a vonat alá fekszek érted, Maris! Kimegyek az állomásra, és befekszek az első vonat alá!– szólt az öreg ilyenkor, ájtatosan az égre emelve tekintetét. 

Ez naponta többször is elhangzott. Egyszer aztán, úgy látszik Maris bal lábbal kelhetett fel, elhatározta, hogy szaván fogja az öreget.

-- Ugyan már, magának is csak a szája jár! – rivallt rá Józsi bácsira. – Fogadjunk, hogy még a kisujját se dugná értem a vonat alá!

-- No, fogadjunk! – lelkesedett az öreg. – Ha alá fekszek, velem hálsz, ha nem fekszek alá, megveszem neked a legnagyobb csokor vörös rózsát, ami csak létezik.

Ezen aztán jót kacagtunk, elképzeltük, sőt némileg meg is vitattuk, miként fogja teljesíteni férfiúi kötelességét miután átment rajta egy vonat, de az öreg nem tágított. Az ajánlat annyira komolytalannak látszott, hogy némi nógatás után Maris belement a fogadásba.

Másnap délután az öreg azzal jelent meg, hogy márpedig ő most, azonnal eleget akar tenni az ígéretének, máris induljunk az állomásra. De menjünk mi is, mert neki tanukra van szüksége. El is indultunk vagy húszan, csak Marist nem tudtuk rábeszélni. Mentünk végig a falun, egyre többen és többen csatlakoztak hozzánk, így hát egy akkora tömeggel értünk az állomásra, hogy a helyi rendőr már karhatalmat akart hívni. És ebben a tömegben Józsi bácsi volt a legvidámabb, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki megunta az életét.

Az állomás teljesen kihalt volt. Csak a forgalmista ácsorgott az ajtó előtt, meg egy ócska, rozsdás tehervonat állt a holtvágányon, mely itt vesztegelt már vagy fél éve.

-- Mikor jön a következő vonat? – kérdezte valaki a forgalmistát.

-- Arra ugyan várhatnak még, több mint két órát – nézett ránk csodálkozva, mert nem tudta mire vélni ezt a nagy tumultust.

-- Dehogy várok, majd bolond leszek! – szólt Józsi bácsi, aztán odasétált a veszteglő szerelvényhez. Ócska táskájából akkurátusan elővett egy plédet, szépen leterítette az első vagon alá, kezembe adta a felöltőjét, aztán lefeküdt a plédre.

-- Mindenki látja, hogy a vonat alá feküdtem? – kérdezte széles vigyorral. – Hát tehetek én arról, hogy a vonat nem megy?

Hogy a fogadás elhálása megtörtént-e, azt nem tudom. Ám tény, hogy évekkel később a környéken hallottam egy mondást: „Átment rajta, mint Józsi bácsin a vonat.”