Az otthon kulcskérdés

„Inkább az otthon a kulcskérdés. Gyerekkoromban azt szerettem volna, ha otthon azok lennének, akikkel a leginkább akarok lenni. Nagyon szerencsétlenek, akik bárhol máshol inkább lennének, mint otthon. Az, hogy biológiailag az anyám méhéből jöttem és az apám ondósejtjei szikráztatták ez életemet, nem jelenti azt, hogy tartozom nekik valamivel. Miért lenne jobb egy olyan család, amihez nem akarok hazamenni, mert olyan cirkuszt csinálnak, amiben én nem akarok részt venni, mintha találnék néhány embert, akivel kellemes élni. Nagyon sajnálom azokat az embereket - gyerekeket vagy felnőtteket – akik nem szeretetnek hazamenni.”  (Feldmár András)

Magyarul közmondva

Gyerekkoromban mindig azt hallottam: addig nyújtózkodjak, ameddig a takaróm ér. A takaróm meg évről évre rövidebb lett. Persze, ha rövid a karod, toldd meg egy lépéssel! De hát egy takarót, mivel tudsz megtoldani?

Meg azt is mondták, hogy jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint. Csak azt felejtették el megemlíteni, hogy a sűrű fillér olyan ritka, mint a fehér holló. Meg a ritka forint is.

Tudomásul vettem, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Mert a veréb is madár. Csak a bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejű. Ez már önmagában is azt bizonyítja, hogy madarat tolláról, embert barátjáról. A tévedés ebben a kérdésben végzetes lehet, hiszen dobbal nem lehet verebet fogni, viszont sok lúd disznót győz.

Persze, tudtam én, hogy egyszer hopp, máskor kopp, mert ki tudja, mit hoz a holnap.

Aki a béka feneke alatt van, annak könnyen kinyílik a bicska a zsebében. Acél szentesíti az eszközt. Aki meg bottal köszön, annak doronggal felelnek. Legalább isten nem ver bottal.

Akkor még azt hittem, hogy a bátraké a szerencse, hogy kicsi a bors, de erős, mert éhes disznó makkal álmodik. És aki álmodik, az nem látja a fától az erdőt. Hiába mondják, hogy ki korán kell aranyat lel, mert szerintem csak álmos. Aki pedig álmos, az jobban teszi, ha alszik, de előtte körültekintően előkészíti fekhelyét, mivel ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.

Nekivágtam a világnak, mert az idő pénz, olcsó húsnak híg a leve, a tiltott gyümölcs meg mindig édesebb. Útközben rengeteget tanultam: rájöttem, hogy nem mind arany, ami fénylik, hogy, aki dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni, aki viszont nem dolgozik, az ne is egyék. Meg azt is megtanultam, hogy aki bírja marja és minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ezek a felismerések, persze, nem úgy következtek be, mint derült égből a villámcsapás. A báránybőrbe bújt farkasokkal még csak megbirkóztam volna, de az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor rájöttem, hogy senki sem jobb a Deákné vásznánál. Kérem, semmilyen tudományos kísérlettel nem igazolható azon állítás, mely szerint, aki másnak vermet ás, maga esik bele. Legfeljebb, ha az illető sírásó.

Tudom, tudom, hogy fordulhat a szerencse, hiszen egyszer volt Budán kutyavásár és jön még a kutyára dér. Meg aztán, a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát, bár nem tudom elképzelni, hogy mi a fenének kergetnék én egy sánta kutyát. Magam is megpróbáltam meggyőződni ezen állítás igazáról. Épp az ebet kötöttem a karóhoz, amikor fölbukkant a hazug ember. Tudod, az, aki lehazudná a csillagot az égről.

-- Hé, hazug ember, fussék már versenyt a sánta kutyával! – kiáltottam rá, és azonnal inába szállt a bátorsága.

El is futott, egyenesen a bíróságra, és feljelentett, hogy megsértettem a jó hírnévhez való jogát. Aztán az állatvédők is feljelentettek, mivel egy sánta kutya versenyfuttatása kimeríti az állatkínzás tényálladékát. Hiába, bolond lyukból bolond szél fúj. Persze, megkérdeztem a bíróságon, hogy hol az igazság, de azt mondták: sok bába között elvész a gyerek.

Írtam az ombudsmannak is, mert valami olyasmit hallottam, hogy néma gyermeknek anyja sem érti a szavát. vagy inkább anyja sem érzi a szagát? Mindegy. Azt válaszolta, hogy mindenkinek megvan a maga baja és mindenkit érhet baleset.

Mégsem adom fel. A remény hal meg utoljára. Vagy a regény. De lehet, hogy a szegény. Különben is, már látom a fényt az alagút végén. És minden jó, ha a vége jó. Magyarul közmondva.

Ruszinszkóból kitoloncolt magyarok érkeztek Szabolcsba

(Megjelent, Szabolcsi hírlap,1934. április 6.)
Tömegesen utasítják ki Munkácsról és környékéről a magyar kisebbséghez tartozó családokat — Kitoloncolás előtt két hétre lezárnak minden magyart .
A cseh megszállott területen élő magyarságot hetek óta lázas izgalomban tatja a cseh hatóságoknak egy újabb orvtámadása az ott élő magyar kisebbség ellen. Az üldözések főfészke most Ruszinszkó, ahol tömegesen fogdossák össze és zárják be a magyarokat minden indokolás és minden bűncselekmény nélkül.
Munkács, Nagyszőllős és a környékbeli községek magyar családjait, minden előzetes értesítés nélkül fellicitálják a rendőrségre és indokolás nélkül átlag két heti elzárásra ítélik őket. A büntetés letelte után a szerencsétlen magyarokat, akik mindannyian cseh adófizető polgárok, irataiknak elkobzása után áttoloncolják a magyar határon.
Kedden reggel csak Munkácsról és környékéről egyszerre 25 magyart tettek át Vásárosnaménynál a magyar határon. A tömeges kitoloncolások okát senki sem tudja. Minden kitoloncolt magyar évek hosszú sora óta a Felvidéken él, ott teremtett magának egzisztenciát, ott fizeti az adóját, munkavállalási engedélyük van a cseh hatóságoktól s ezenkívül valamennyien a Felvidékről nősültek s egész családjuk azon a vidéken lakik. A kitoloncolt ruszinszkói magyarok szekereken, a szegényebbek pedig gyalog, legszűkösebb csomagjaikkal indultak Vásárosnaménynál az ország belseje felé. Legnagyobb részük alig juthatott el a legközelebbi városig, mert teljesen pénz nélkül állanak, sokan pedig utolsó párnáikat adták el, hogy az úton élelmezhessék gyermekeiket. Valóságos menekültkaraván próbál beljebb jutni az országba, de a teljes bizonytalanságnak néznek elébe.
A menekültek tanácstalanul állanak, mert keresethez jutni nem tudnak s nincs annyi pénzük sem, hogy lakást béreljenek. Van közöttük kertész, iparos, kereskedő és egyszerű földmíves is.
A kitoloncoltak Magyarországon a külügyminisztériumhoz fordultak, hogy diplomáciai úton kíséreljék meg kinyomozni kiutasításuk okát, A földönfutóvá tett magyarok elmondották, hogy Csehországban most valóságos razziát tartanak a cseh hatóságok a magyarok ellen és azokat, akiknek nincs cseh állampolgárságuk, de már több mint nyolc—tíz év óta a megszállott területen laknak és állandó foglalkozásuk is van, most áttették mind a határon.
Jellemző a csehek könyörtelen eljárására, hogy több kiutasított magyar feleségét és családját volt kénytelen otthon hagyni, mert azok már cseh állampolgárok.
A cseh impérium újabb galád eljárása a legkétségbeejtőbb helyzetbe sodorta a szerencsétlen magyarokat, akiktől a kitoloncolásuk alkalmával még az összes hivatalos okmányaikat is elkobozták s így igazolni sem tudják magukat.
A kiutasítottak mind saját üzlettel, kisebb vagyonnal, vagy vállalattal rendelkeztek Ruszinszkóban s éppen ezért érthetetlen kitoloncolásuk, ami még magyarázható volna, ha munkanélküliség, vagy egyéb címen vették volna őket ilyen brutális eljárás alá.
Értesülésünk szerint a magyar külügyminisztérium diplomáciai úton fog közbelépni a cseheknél és magyarázatot fog kérni a tömeges kiutasítások oka felől.

Kárpátaljai tragédia-dokumentumfilm 52 percben

Nem kell mindig jól járni

"Amikor elolvastam Nemeskürtynek a Requiem egy hadseregért című könyvét, ami a doni hadsereg pusztulásáról szól, akkor föltűnt nekem valami. Nevezetesen, hogy a korabeli harcászati szabályzatban százvalahány oldal szól az előrenyomulásról és négy oldal a visszavonulásról. Vagyis a katonákat csak a győzelemre készítették fel, arra hogy az ellenség át is törheti a frontot, hogy baj lehet, arra nem. Én azt gondolom, hogy az egész magyar nevelésnek az egyik nagy átka, hogy nem készíti fel a kudarcra az embereket. Sem a családban, sem az iskolában nem tanuljuk meg, hogy a világban vereségek is vannak. Ha valami kudarc ér bennünket, akkor kétségbe esünk. De egy olyan bokszoló, akinek az életébe nincs bekalkulálva, hogy kiüthetik, az nem lehet bokszoló.

Török Sándor, amikor hazajött a háborúból, találkozott egy piarista szerzetes barátjával, aki hogyléte felől kérdezte. „Te, amikor kint voltam a fronton életveszélyben, aknák, pergőtüzek között, nekem olyan morális erőm volt, én olyan tiszta voltam. Hazajöttem, a lakásom megvan, a feleségem megvan, már van állásom, van szeretőm is, csalom is a feleségemet, úgy el vagyok piszkolódva” – válaszolta Török. A szerzetes megölelte őt, és azt mondta: „Sándorkám, ilyen az igaz ember élete. Mindig elesik, és mindig fölkel.” Ezzel a felkeléssel van a baj. Hogy vége a világnak, ha kudarcba kerülök. Kétségbeesések, depressziók, azzal együtt inaktivitások, öngyilkosságok vannak. Mérei Ferenc egyszer úgy válaszolt egy rádióműsorban a sikeres élet titkát firtató kérdésre, hogy az nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni. Aki el tudja fogadni, hogy nem kell feltétlenül minden szerelemből, kapcsolatból, minden üzletből, minden hivatásból nyertesen kikerülni, az nagyon szabad lesz belsőleg. És vannak az életnek olyan perspektívái, amit akkor vesz észre az ember, ha a földön fekszik." (Popper Péter)

Minden viszonylagos

- Rabbi, adj tanácsot! - könyörög Schwarzné. - Heten élünk egy szobában. Ezt nem lehet kibírni. Belepusztulunk!
- Van háziállatotok?
- Három tyúk meg egy kecske.
- Na, akkor vidd be azokat este a szobába! - De rabbi! Ha mondom, hogy így is alig férünk el!
- Ne vitatkozz! Tanácsot kértél, adtam. Gyere el újra két hét múlva!
Két hét múlva újra beállít Schwarzné, és még nagyobb siránkozásba fog. Hadd kösse vissza az ólba a tyúkokat, hadd vigye ki a kecskét az udvarra, mert megtébolyodnak így.
- Helyes, vidd ki az állatokat a szobából és gyere el megint három nap múlva!
Három nap múlva beállít Schwarzné, ragyog az arca.
- Na, hogy vannak odahaza? - kérdi tőle a bölcs rabbi.
- Boldoggá tettél minket, rabbi! Hamarjában azt se tudjuk, mit kezdjünk a sok felszabadult hellyel.

Esti séták, hóesésben

Ma már tudom, füllentett a nagyapám. Ma már tudom, de akkor, öt-hatévesen, persze, nem vettem észre. Ez még az a boldog korszaka az embernek, amikor mindent elhisz, és őszintén tud sírni, örülni.

Hosszú, téli estéken mindennap beültetett a szánkóba, jól bebugyolált, vette a görbebotját, melyet maga faragott egy vadkörte görcsös ágából, és elindultunk sétálni, végig a falun. Azt mondta, hogy erre neki van szüksége, mert az orvos ajánlotta. Így hát ez igazából egészségügyi séta, engem csak azért visz magával, mert egyedül unatkozik. Hát ez volt az ő kedves kis füllentése.

Sokszor szakadó hóesésben húzta a szánkót, és szinte teljes sötétségben, mert közvilágítás még nem létezett, csak a házak ablakából, vagy a tornácokról szűrődött ki egy kis fény. Húzta a szánkót, talpa alatt ropogott a hó, és közben be nem állt a szája.

-- Tudod-e, ki lakik itt? – kérdezte egy hosszú, tornácos parasztház előtt, melynek a sötétben csak a körvonalai látszottak. – Hajdú Pista bácsi, akinek az apja vitézségi érmet kapott az első világháborúban. Így, tulajdonképpen, ő is vitéz, mert ő örökölte a címet.

Aztán mesélt, mesélt az első világháborúról, a vitézekről, meg azokról, akik sohasem tértek vissza. Ő is tudta, hogy a felét sem értem, de nem az volt a fontos, amit elfelejtek, hanem az, ami megmarad.

Egy másik, módosabb ház előtt szintén megállt, talán, hogy kifújja magát.

-- Ebben meg az öreg Kocsis lakott – mondta, mintha teljesen természetes lenne, hogy én tudom, ki volt az öreg Kocsis. – Micsoda a lovai voltak!

Így, amikor tovább indultunk már a lovakról mesélt, meg egy grófról, aki nagyon szerette a lovakat és hidat építtetett Pesten.

A falu végén mindig megálltunk. Ő megpihent, én meg leszálltam a szánkóról, és megmozgattam egy kicsit az elgémberedett lábaimat. Ha tiszta volt az ég, akkor következett egy kis csillagászati kutakodás. Megvizsgáltuk a Holdat, meg kellett mutatnom, merre van a Göncölszekér, fantáziánk kétmotoros gépe ide-oda röpködött a csillagok között.

Hazafelé mindig megálltunk egy háznál. A teteje félrebillent, mint a részeg ember kalapja, a ház rég meghalt már, nem élt benne se fény, se ember. Itt nem szólt semmit, csak nagyokat hallgatott, s néha elnyomott a szemében egy könnyet. Később megtudtam, valamikor a legjobb barátja lakott a házban, aki sohasem jött vissza a lágerből. A szülei elhaltak, a ház meg itt maradt, üresen.

Sokáig nem értettem, mért áll meg nagyapa annál a háznál, ha egyszer nem szól semmit. Később rájöttem, azért állt meg, hogy emlékezzek rá, és ha nagyobb leszek, akkor megkérdezzem. Hátha eljön egyszer az idő, amikor erről is lehet beszélni. Kár, hogy ő ezt már nem érhette meg. Ő, aki legfeljebb füllenteni tudott, de hazudni nem.