Nem kell hasonlítanunk....

„IV. Béla királyunk elküldte Juliánuszt, hogy megkeresse az őshazában maradt magyarokat. Nem azért, hogy visszatérjen hozzájuk, hanem hogy őket hívja ide, az európai magyarságot megerősíteni. (…) Mi sem akarunk visszatérni az őshazába. Ami megtartott Európában idáig, majd csak megtart ezután is. Mi lehet az? Nem az, amiben alkalmazkodunk, hasonlók lettünk környezetünkhöz, hanem amiben különböztünk tőle. Hisz, ha mindenben hasonlókká lettünk volna, eltűnt volna a magyarság. Így is sokat letett régi mivoltából, ezer év alatt. De megtartotta külön lelkiségét. Annak két legfontosabb nyilvánulása: a nyelv és zene.” (Kodály Zoltán)

Egy őszinte gyermek

Pedagógus-pályafutásomat annak idején egy kis kárpátaljai falu iskolájában kezdtem, hamar megtapasztalhattam, amit már korábban is tudtam: a történelmi kényszerből kisebbségben került magyarok nagy többsége még mindig Magyarországot tekinti hazájának, ide kötődik ezer szállal, még akkor is, ha erről nem lehetett beszélni.

Bár maga az iskola enyhén szólva is lepusztult állapotban volt, a központi épület például egy több mint száz éves, tornácos házban kapott helyet, mely egykor paplaknak épült, ez igazán senkit sem zavart, sőt, az igazgatónk kifejezetten jól feküdt a járási vezetésnél, amihez talán hozzájárulhattak azok a bőséges ebédek is, melyeket oly jóízűen elfogyasztottak az elvtársak, amikor nagyritkán tiszteletüket tették nálunk. Sem a szakmai, sem a közegészségügyi, sem pedig a pénzügyi ellenőrzéstől nem kellett tehát tartanunk, az egyetlen megbocsáthatatlan bűn az lett volna, ha kiderül, politikailag nem állunk teljes mellszélességben a Szovjetunió és a párt mellett.

Ezért is lett úrrá némi riadalom az iskolán, amikor leszóltak, hogy egy bizottság száll ki  (csupa járási vezető és megyei szakember), az itt folyó politikai felvilágosító munka ellenőrzése végett. Azonnal megpezsdült az élet, mindenki takarított, évtizedes faliújságokról törölgették a port, s gyártották az újabb transzparenseket. És persze, mi másra lehetne kihegyezni a politikai nevelést egy magyar iskolában, mint a szovjet hazafiságra, a szovjet népek megbonthatatlan egységére?

Azon a napon még szünetben is csak végszükség esetén engedtük ki a gyermekeket, ezt a néhány percet is arra kellett kihasználni, hogy hazafias dalokat tanítsunk, hogy amint megérkezik a magas delegáció, már az utcán hallja, mily nagy örömmel él a magyar a nagy szovjet hazában. Csak Mónikának engedték meg, hogy kinn játsszon az iskolaudvaron, ő egy többször bukott, hiperaktív gyermek volt, bár ezt a kifejezést akkor még senki sem ismerte.

Meg is állt a Volga az iskola kapuja előtt, a megfigyelők jelt adtak, minden osztályban felcsendült az ének, a hang betöltötte az egész utcát. A vendégeink beléptek a kapun, és nagy meglepetésünkre szóba elegyedtek Mónikával. Aztán néhány perc múlva szinte betörtek a tanáriba, egyikük vörös fejjel követelte az igazgatót, aki épp ott állt előtte, majd közölte, hogy az ellenőrzésnek vége, nekik ennyi elég is, és itt fejek fognak hullani. Azzal kirohantak a kocsihoz, és eltűntek.

Az első döbbenet és ijedség után hamar rájöttünk, hogy az udvaron történhetett valami, ami ezt a rettenetes haragot kiváltotta. Némi nyomozás után a következőképpen sikerült rekonstruálnunk a Mónika és a bizottság egyik tagja között lezajlott beszélgetést.

A kedves vendég meglátta Mónikát és köszönt, természetesen oroszul.

-- Jó napot kívánok – válaszolta Mónika, mert ő így tanulta az édesanyjától.

Az ellenőr úr mérges lett, és újra köszönt, persze, megint oroszul.

-- Már köszöntem! – szólt Mónika, ismét magyarul.

A magas rangú vendég még mérgesebb lett.

-- Te melyik országban élsz? – kérdezte dühösen, de most már magyarul, mert ezt a nyelvet is törte.

-- Hát Magyarországon – nézett rá a kislány ártatlan szemekkel.

-- Te…, te…, hát mi ennek az országnak a fővárosa?

-- Nahát, a bácsi még ezt sem tudja? Természetesen, Budapest – válaszolta Mónika megbotránkozva, és sarkon fordult.

Hogy az igazgató hogy úszta meg, arra már nem emlékszem.

Munkács-Kárpátalja

A napszámosok lázadása

Az öreg Beregi zárkózott ember volt, kissé életunt, amolyan korán megtört fajta. Azt mondják, abba rokkant bele, még fiatal házasként, hogy annak idején a kis földjét bevitték a közösbe. Így van-e, vagy sem, ma már nehéz eldönteni, de tény, hogy nemigen érdekelték a világ dolgai, évente ha egyszer kimozdult a falujából.

Aztán eljött a nap, amikor visszakapta a földet. Igaz, hogy jó messze, kinn a határban, de ez sem tudta elrontani az örömét. Megtakarított pénzéből szekeret vett, meg lovat, s úgy érezte, most már semmi sem állíthatja meg.

A birtok az országúttól még vagy három kilométerre feküdt, egy rossz földúton lehetett megközelíteni. Az öreg már tavasszal felfigyelt arra, hogy a letérőnél mindig álldogál két-három lengén öltözött fehércseléd, akik mindenkit élénk érdeklődéssel bámulnak meg. Eleinte nem fordított rájuk különösebb figyelmet: ha állnak, hát állnak. Később aztán csak furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság. Meg is kérdezte egyszer a komáját, ugyan mire várnak az útszélen ezek a formás fehércselédek.

-- Munkára, bátyám – felelte a koma kétértelmű mosollyal.

-- Tán csak nem napszámosok? – firtatta tovább az öreg.

-- Hát …, mondhatjuk úgy is – felelt amaz, aztán sietett a dolgára.

Teltek a hónapok, szépen lábra kapott a vetés, lassan kapálni kellett. Ám az öreg kénytelen volt rádöbbenni, hogy fölötte is eljárt az idő. Hol a dereka fájt, hol a lábát húzta a görcs, a munka meg nem haladt.

Egy napon, amikor letért a szekérrel a főútról, ismét megpillantotta a három napszámost. Amikor lassított, odaszaladtak hozzá.

-- Jönnétek mind a hárman? – tért az öreg azonnal a lényegre.

-- Megyünk mi, ha megfizeti – kiabálták azok kórusban.

-- No, akkor üljetek fel!

Most meg azokon volt a hitetlenkedés sora, de némi tétovázás után csak felkászálódtak a szekérre. Ha hárman, hát hárman.

A két ló komótosan ballagott a pocsolyás földúton.

-- Aztán, kapátok van-e? – vetette oda párszáz méter után az öreg, csak úgy, foghegyről.

-- Majd lesz magának – felelték azok vihogva, de szemmel látható értetlenséggel.

Egyik mezsgye a másik után maradt el.

-- Álljunk már meg, öreg! – kiáltott fel az egyik leányzó türelmetlenül – Hová akar még vinni minket?

-- Mi az, hogy hová? – méltatlankodott az öreg – Hát csak nem hiszitek, hogy a más fődjét kapáltatom meg veletek.

Ami ezután következett, arról később nem szívesen beszélt. A jól értesültek azt mondják, hogy a három dühöngő „napszámos” hazáig kergette. Még a szekérért is csak szürkület után mert visszalopakodni.