A cseh kormány Ungvár magyar jellege ellen

(Megjelent: Nyírvidék, 1924.05.31.)

Ungvár város képviselő-testülete legközelebb egy, a magyarságra nézve felette káros és veszélyes javaslatot fog tárgyalni. A cseh javaslat arról szól, hogy a ruszinszkói főváros közelében levő négy községet csatolják Ungvárhoz. Ezt a tervet az ungvári kinevezett cseh polgármester felsőbb utasítására még a múlt év tavaszán vetette fel »Ungvár fővárosi jellegének kidomborítása és gazdasági helyzetének javítása érdekében.«
Ez a csatolás azonban sem Ungvárnak, sem a községeknek nem válik előnyéire, a prágai kormány azért szorgalmazta, mert ezzel így Ungvárnak magyar jellegét akarja eltüntetni, illetve a magyar kisebbségi nyelvnek a városi hatóságoknál való kötelező használatát elgáncsolni.
Annak idején a négy község: Radvánc, Gerény, Ungdaróc és Alsódomonya együttes képviseleti ülésén úgy döntött, hogy nem csatlakoznak Ungvárhoz, de határozatilag kimondták, hogy ha esetleg a kormány hatalma részéről a fővároshoz csatoltatnának, önállóságuknak ára fejében bizonyos feltételeket szabnak. E feltételek között szerepel többek között az, hogy a községek vagyonjövedelme csak a község céljaira fordítható, a községek pótadójának 100 éven belül való emelése nélkül. Ungvár több kilométeres községi útvonalakkal, aszfalt gyalogjárókkal és villanyvilágítással köteles egy év alatt ellátni s végül vízvezetéket és szegényházat köteles építeni, hogy Ungvár nemzetiségi arányszámát megváltoztassa, s ezzel száműzze teljesen Ungvár hivatalos életéből a magyar nyelvet.
Ungvár magyarsága és a magyar pártok vezetősége hízik abban, hogy a prágai kormány csatolási javaslatát a képviselő-testület egyszerűen elveti. De aztán jönni fog a felsőbb kényszer.

(Fotó: Fortepan)

Érzelmi analfabéták

"Mi érzelmi analfabéták vagyunk. És az a lehangoló, hogy ez nem csak rád és rám vonatkozik, hanem gyakorlatilag minden emberre. Mindent megtanítottak nekünk a testről és Pretoria mezőgazdaságáról és a pi négyzetgyökéről, vagy hogy az ördögbe hívják, de egyetlen szót sem a lélekről. Szédítően nem tudunk semmit se magunkról, se másokról. Mennyit mondogatják itt is, ott is, hogy a gyereket együttérzésre, megértésre, összefogásra, egyenlőségre, meg mit tudom, mire kell nevelni. Most ez a divat. De senkinek nem jutott még eszébe, hogy először nekünk kell megtanulnunk valamit magunkról és a saját érzéseinkről. A saját félelmünkről, magányunkról és dühünkről. Itt állunk kiszolgáltatva, tudatlanul, tele rossz lelkiismerettel és összetört ambíciókkal. Tudatosítani egy gyerekben, hogy lelke van, szinte illetlenség. Úgy néznének az emberre, mint egy cukrosbácsira. Hogy fog az ember valaha is megérteni másokat, ha magáról sem tud semmit." (Ingmar Bergman, svéd filmrendező).

Amikor anarchista voltam

Azokban a régi, legfeljebb ifjúságunk okán szép időkben történt az eset, amikor még nem csupán a nagy Szovjetunió létezett, hanem április negyedike is. Persze, április negyedike ma is létezik, szerényen húzódik meg a többi dátum között, ám akkoriban ez piros betűs ünnepnek számított, mert, ahogy fogalmaztak ezen a napon szabadította fel véglegesen Magyarország területét a dicső és baráti Vörös Hadsereg. Mely aztán annyira baráti volt, hogy haza sem nagyon akart menni.

Így, április elején valósággal felpezsdültek a kapcsolatok a két ország között, jöttek-mentek a delegációk és turistacsoportok, egymást követték a koszorúzások és fogadások. Tolmácsként nekem is megadatott, hogy elkísérjek néhány ilyen csapatot.

Ez alkalommal Kijev egyik legelőkelőbb szállodájában szervezett ünnepi ebédet a helyi pártvezetés a magyar vendégek részére. Korgó gyomorral foglaltuk el helyünket a szépen terített asztalok mellett, ám az ebédnek egyelőre csak az illatát élvezhettük, ugyanis megkezdődtek a véget nem érő beszédek és köszöntések, illetve a giccses, soha semmire nem használható ajándékok átadása.

Mint minden férfiember, én is roppant nehezen bírom az éhezést, így a velem szemközt ülő barátommal elhatároztuk, nem várjuk ki a protokoll végét, mi bizony bekanalazzuk az időközben felszolgált levest, még akkor is, ha ezzel kivívjuk az istenek haragját. Ennek eredményeként, nekünk már a második fogást hozták, amikor a többiek nekikezdtek az ebédnek.

A második fogás valamilyen sült kolbász volt, krumplival, olyan rettenetesen megégetve, hogy nem bírtam belenyomni a villát, márpedig ezt a problémát meg kellett oldanom, mert még igencsak éhes voltam.

-- Gyerekek, nagy dilemmában vagyok – jegyeztem meg többszöri próbálkozás után. – Nem tudom eldönteni, hogy ez a kolbász túl szűz, vagy a villám nem eléggé férfi.

Hiba volt. A mellettem ülő hölgyön, akinek a szája épp tele volt levessel, visszafojthatatlan röhögési roham tört ki, és a leves sugárban lövellt ki a szemközti kolléganőnk fejére, minek következtében egy szempillantás alatt levestészta, sárgarépa és zöldlevél-darabok ragadtak gyönyörű, göndör hajába.

Ezt persze már mi sem bírtuk nevetés nélkül, és a kacagás úgy terjedt, mint a cunami: előbb csak szomszédos asztaloknál ülők kapcsolódtak be, aztán a távolabbi vendégek is. Nekik közben föl kellett állniuk, hogy lássák, minek tudható be ez a hirtelen érzelmi kitörés, sőt, sokan közelebb is jöttek, hogy alaposabban megszemlélhessék a rendhagyó frizurát. Pillanatok alatt összeomlott az ünnepi ebéd, s ezzel együtt a szovjet-magyar barátság szépen felépített pátosza és meghittsége.

Amikor hazaértem, megüzente a főnököm, hogy azonnal menjek be hozzá. Ott ült, kezében egy papírral (mint kiderült, egy távirat volt Kijevből), arcán szemmel látható ijedelemmel.

-- Te meg mit csináltál? Meg vagy őrülve? – kérdezte, aztán felolvasta a táviratot.

Ebben röviden közölték, hogy én anarchista vagyok, aki tudatos provokációval megzavarta a fennkölt ünnepséget, s egyben azt javasolták, hogy soha többé ne küldjenek engem fontos politikai rendezvényre, mert még nem vagyok elég érett.

Miután töviről hegyire elmeséltem neki az esetet, már ő is elég nehezen tudta visszatartani a kacagását. A távirat pedig eltűnt feneketlen fiókjainak egyikében, többé sohasem beszéltünk róla.