Már figyelte egy ideje. Előbb az a kis, füle
mögé kunkorodó hajtincs lett gyanús, melyet már akkoriban is hiába próbált
lesimítani, mindig önálló életre kelt. Nem akart a bőréhez hajolni, a bőréhez,
mely ott pihegett a pajzán pelyhek takarásában, melyhez ő annyira szeretett
volna hozzásimulni, de sohasem mert.
Aztán, ahogy a lány fordította az arcát,
azonnal tudta: ő az. Nem az arcot ismerte meg, annak vonásait szétfújta az idő,
mint fenséges homokdűnéket a sivatagi szél: innen elhordott valamit, oda lerakta,
de mindig ugyanolyan szép maradt. Szóval, nem az arcát ismerte meg, hanem a
szemét. Mert a tenger kékjét nem fújja szét a sivatag szele, ma is ott
pattognak benne azok az apró szikrák, csillagok fénye játszik így a hullámok
hátán.
Több, mint negyven éve készült erre a
pillanatra. A pillanatra, hogy egyszer bocsánatot kérhessen, lerázza lelkéről
az ő nagy szégyenét. A lány tánciskolába járt, akkoriban még divat volt az
ilyesmi, s a táncvizsgát követő bálba ő is meghívatta magát valahogy,
valakivel. A sarokból nézte dühösen és tehetetlenül, ahogy sorra
körbetáncoltatják a lányt, egy-egy hevesebb forgásnál még meg is érintette a
gyönyörű báli ruha. Ugyan hogy kérhette volna fel? A botlábával? Hogy lebőgjön,
ott mindenki szeme előtt, vele együtt.
--Na, mi az, hát fel sem kérsz? – lépett oda
hozzá váratlanul a lány. – Nem is akarsz megtáncoltatni?
Akkor is azok az apró csillagok táncoltak a
tekintetében, ő meg ott állt, fegyvertelenül, sorsa végérvényesen
elrendeltetett.
Megfogta a lány kezét, az meg határozott
léptekkel vezette be a tömeg kellős közepébe. Kissé megkönnyebbült. Milyen jó
lesz elbújni a többiek között, a vizslató tekintetek elől, így talán senki sem
veszi észre, ha elvéti a lépést.
Átkarolta a lány derekát, vagy inkább csak
hozzáért az ujjbegyével, mert már így is izzadt a tenyere, s belesápadt a
gondolatba, mi lesz, ha a papírvékony kelmén átüt az ő gusztustalan testnedve.
Közben próbált a zenére, az ütemre figyelni, de ez nagyon nehéz volt, mert ha a
lány szemébe nézett, azonnal elmerült abban a feneketlen tengerkékben.
Aztán megtörtént a baj. Amikor először lépett
rá a lány lábára, az még csak egy halk szisszenéssel jelezte nemtetszését,
amitől ő lebénult, s teljesen ütemtelenül kezdett topogni. Aminek egyenes
következménye lett egy igazán kiadós lábtaposás.
-- Mit csinálsz! – förmedt rá dühösen partnere.
Ezt a szégyent már nem tudta elviselni,
megfordult, s szinte futva menekült ki táncparkettről. Előtte szétnyílt a
tömeg, majd újra összezárt, mintha jelezte volna, innen nincs visszaút.
Azóta őrzi magában az ő saját kis szégyeneit.
Előbb csak a kisebbik sajgott, annak a gyámoltalan taposásnak a fájdalma.
Később döbbent rá, hogy amit eztán tett, az még gyalázatosabb. Otthagyta a
táncparketten, a bál kellős közepén, gyáván megfutamodott. Egy igazi férfi
ilyet nem tesz.
Negyven éve cipelte már magában e kettős
szégyent, úgy összenőtt már vele, mint egy rákos daganattal. Negyven éve rándul
görcsbe a gyomra, amikor arra gondol, milyen lesújtó véleménye lehet róla a
lánynak. Már azt is elképzelte, amint megőszülve is szépségesen üldögél az
unokái között (biztosan többszörös nagymama már) és azt mondja nekik: „ A
férfiak? No, azokkal jobb, ha vigyáztok! Engem is cserben hagyott egy, sosem
felejtem el.”
Most végre itt a pillanat! Mindent meg lehet
magyarázni, bocsánatot lehet kérni, le lehet zárni ezt a nyílt sebet.
Odalép hozzá, az meg kíváncsian felemeli a
tekintetét.
-- Szia! – szólal meg bizonytalanul. –
Megismersz?
A másik elgondolkodik, látszik, hogy
végigpásztázza emlékeit. Aztán felderül az arca.
-- Igen, persze, emlékszem rád… az iskolából.
Nagyon aranyos fiú voltál. Úgy rémlik, tetszettem is neked.
-- Igen, de volt egy bál… Emlékszel? … Fontos
lenne – próbál kétségbeesetten segíteni.
-- Nem, bálra nem emlékszem – mondja a nő
szomorúan. – De most már indul a
vonatom. Örülök, hogy láttalak.
Még egyszer megvillannak azok a gyönyörű
tengerkék szemek, aztán kilép a váróterem ajtaján. Ő meg ott áll, lesújtva,
tehetetlenül. Teljesen egyedül mindkét szégyenével.