2020. július 10., péntek

Az igazi pech

A ritka könyvek gyűjtője összefut egy férfival, aki elmondja neki, hogy épp most dobott ki egy régi, szakadt Bibliát, ami ősidők óta ott porosodott a háza padlásán.
- Valami Guten ... vagy kicsoda nyomtatta ki.
- Csak nem Guttenberg? - kérdezi a könyvgyűjtő elképedve.- Hisz akkor maga a legritkább könyvek egyikét dobta a szemétbe! Egy Guttenberg bibliát a minap árvereztek el 8 millió dollárért!
- Na, hát az enyém egy centet sem ért volna - mondja nagy nyugodtan az ember. Valami Luther Márton ugyanis összefirkálta az elejét.

Régi szégyen


Már figyelte egy ideje. Előbb az a kis, füle mögé kunkorodó hajtincs lett gyanús, melyet már akkoriban is hiába próbált lesimítani, mindig önálló életre kelt. Nem akart a bőréhez hajolni, a bőréhez, mely ott pihegett a pajzán pelyhek takarásában, melyhez ő annyira szeretett volna hozzásimulni, de sohasem mert.
Aztán, ahogy a lány fordította az arcát, azonnal tudta: ő az. Nem az arcot ismerte meg, annak vonásait szétfújta az idő, mint fenséges homokdűnéket a sivatagi szél: innen elhordott valamit, oda lerakta, de mindig ugyanolyan szép maradt. Szóval, nem az arcát ismerte meg, hanem a szemét. Mert a tenger kékjét nem fújja szét a sivatag szele, ma is ott pattognak benne azok az apró szikrák, csillagok fénye játszik így a hullámok hátán.
Több, mint negyven éve készült erre a pillanatra. A pillanatra, hogy egyszer bocsánatot kérhessen, lerázza lelkéről az ő nagy szégyenét. A lány tánciskolába járt, akkoriban még divat volt az ilyesmi, s a táncvizsgát követő bálba ő is meghívatta magát valahogy, valakivel. A sarokból nézte dühösen és tehetetlenül, ahogy sorra körbetáncoltatják a lányt, egy-egy hevesebb forgásnál még meg is érintette a gyönyörű báli ruha. Ugyan hogy kérhette volna fel? A botlábával? Hogy lebőgjön, ott mindenki szeme előtt, vele együtt.
--Na, mi az, hát fel sem kérsz? – lépett oda hozzá váratlanul a lány. – Nem is akarsz megtáncoltatni?
Akkor is azok az apró csillagok táncoltak a tekintetében, ő meg ott állt, fegyvertelenül, sorsa végérvényesen elrendeltetett.
Megfogta a lány kezét, az meg határozott léptekkel vezette be a tömeg kellős közepébe. Kissé megkönnyebbült. Milyen jó lesz elbújni a többiek között, a vizslató tekintetek elől, így talán senki sem veszi észre, ha elvéti a lépést.
Átkarolta a lány derekát, vagy inkább csak hozzáért az ujjbegyével, mert már így is izzadt a tenyere, s belesápadt a gondolatba, mi lesz, ha a papírvékony kelmén átüt az ő gusztustalan testnedve. Közben próbált a zenére, az ütemre figyelni, de ez nagyon nehéz volt, mert ha a lány szemébe nézett, azonnal elmerült abban a feneketlen tengerkékben.
Aztán megtörtént a baj. Amikor először lépett rá a lány lábára, az még csak egy halk szisszenéssel jelezte nemtetszését, amitől ő lebénult, s teljesen ütemtelenül kezdett topogni. Aminek egyenes következménye lett egy igazán kiadós lábtaposás.
-- Mit csinálsz! – förmedt rá dühösen partnere.
Ezt a szégyent már nem tudta elviselni, megfordult, s szinte futva menekült ki táncparkettről. Előtte szétnyílt a tömeg, majd újra összezárt, mintha jelezte volna, innen nincs visszaút.
Azóta őrzi magában az ő saját kis szégyeneit. Előbb csak a kisebbik sajgott, annak a gyámoltalan taposásnak a fájdalma. Később döbbent rá, hogy amit eztán tett, az még gyalázatosabb. Otthagyta a táncparketten, a bál kellős közepén, gyáván megfutamodott. Egy igazi férfi ilyet nem tesz.
Negyven éve cipelte már magában e kettős szégyent, úgy összenőtt már vele, mint egy rákos daganattal. Negyven éve rándul görcsbe a gyomra, amikor arra gondol, milyen lesújtó véleménye lehet róla a lánynak. Már azt is elképzelte, amint megőszülve is szépségesen üldögél az unokái között (biztosan többszörös nagymama már) és azt mondja nekik: „ A férfiak? No, azokkal jobb, ha vigyáztok! Engem is cserben hagyott egy, sosem felejtem el.”
Most végre itt a pillanat! Mindent meg lehet magyarázni, bocsánatot lehet kérni, le lehet zárni ezt a nyílt sebet.
Odalép hozzá, az meg kíváncsian felemeli a tekintetét.
-- Szia! – szólal meg bizonytalanul. – Megismersz?
A másik elgondolkodik, látszik, hogy végigpásztázza emlékeit. Aztán felderül az arca.
-- Igen, persze, emlékszem rád… az iskolából. Nagyon aranyos fiú voltál. Úgy rémlik, tetszettem is neked.
-- Igen, de volt egy bál… Emlékszel? … Fontos lenne – próbál kétségbeesetten segíteni.
-- Nem, bálra nem emlékszem – mondja a nő szomorúan.  – De most már indul a vonatom. Örülök, hogy láttalak.
Még egyszer megvillannak azok a gyönyörű tengerkék szemek, aztán kilép a váróterem ajtaján. Ő meg ott áll, lesújtva, tehetetlenül. Teljesen egyedül mindkét szégyenével.

2020. július 9., csütörtök

Az élethez bátorság kell

"Az élethez egyébként hatalmas bátorság kell. Ha minden kockázatot bevállalva teljesen beledobom magamat az életembe, ha van bátorságom élni, dolgozni, tanulni, játszani, akkor nincs kapacitásom a gonoszságra. Az egyik alapfeltétele az irigységnek az, hogy az ember nem dolgozik, nem tanul, nem él, csak egyszerűen megáll, és nézi azokat, akik szerinte élnek. Amikor ezt a nézői álláspontot felveszi valaki, akkor kezdődik a baj. Akitől megvonják, vagy aki megvonja a lehetőséget, hogy a képességeit, érdeklődését, tehetségét kibontakoztassa ott és akkor, ahol és amikor akarja, az veszélyeztetett és veszedelmes lesz." (Feldmár András)