A Bandura-dosszié igaz története

-- Kezét csókolom, Bandura Ignác vagyok – hajolt a kéttenyérnyi ügyfélszolgálati ablakhoz a bajszos öregember. – Tessék mondani, megvannak még azok a papírok, melyeket három héttel ezelőtt adtunk be?

-- Hát már hogyne lennének! – nézett rá megütközve az üveglap túloldaláról az ügyintéző. – Ez egy hivatal, itt rend van! Minden bizonnyal lenn vannak az alagsori irattárban.

-- Hála a Jóistennek! – sóhajtott fel az öreg. – Tetszik tudni, nekem lenne egy nagy kérésem. A sok régi papírral összefogva véletlenül beadtuk azt a szerelmes levelet is, melyet az apám írt az anyámnak a frontról. Azt szeretném visszakérni.

A hölgy tanácstalanul nézett rá, kis türelmet kért, aztán bekopogott útmutatásért a csoportvezetőhöz. Az egy darabig vakargatta a fejét, elmagyarázta a hölgynek, hogy minden kérést írásban kell benyújtani az erre rendszeresített űrlapon, amire harminc napon belül válaszolnak. Igen ám, de ekkor merült fel a fogas kérdés, hogy miként is minősíthető Bandura Ignác hatósághoz való fordulása. Mert reklamációnak aligha, panasznak, sőt észrevételnek sem, legfeljebb kérésnek. Ilyen űrlap viszont a hivatalnál nem létezett.

Az ügy bonyolultságára való tekintettel, felvették hát Bandura Ignác adatait, s megkérték, fáradjon haza, majd értesítik. A következő vezetői értekezletre a csoportvezető írásbeli előterjesztést készített a probléma megoldása végett, melyet elhelyeztek egy szép mappában, és ráírták: „Bandura-dosszié”.

Az értekezleten megfogalmaztak egy olyan határozatot, melyben kezdeményezték kezdeményezik az országos központnál egy „Személyes kérelem” űrlap rendszeresítését. Egyben levelet írtak Ignác bácsinak, legyen csak türelemmel, az ügy folyamatban van. A levél egy példányát az ülés jegyzőkönyvének vonatkozó kivonatával együtt szintén elhelyezték a dossziéban.

A központban a határozatot iktatták, és néhány hét múlva legfelsőbb szinten úgy döntöttek, hogy valóban szükség van egy ilyen űrlapra. Erről, természetesen, tájékoztatták a helyi irodát, ahol a levelet szintén iktatták, majd elhelyezték a dossziéban.

Az országos központ versenytárgyaláson kívánta kiválasztani a nyomtatvány kivitelezőjét, meg is hirdették a versenyfelhívást, amiről szintén tájékoztatták a helyi irodát. A levelet iktatták, majd bekerült a dossziéba. Rendben beérkeztek az árajánlatok, és néhány hónap múlva győztest hirdettek. Közben, persze, rendszeresen levelet írtak Ignác bácsinak, melyekben értesítették az ügy állásáról.

Csaknem egy év telt el, mire megérkeztek a hivatalba az első űrlapok. Ekkor ismét támad egy kis gond. Kiderült ugyanis, hogy senkinek sem szerepel a munkaköri leírásában a „Személyes kérelem” ügyek intézése. Azonnal összehívták a vezetői értekezletet, kijelölték az illetékes személyeket, módosították a munkaköri leírásokat, sőt, még a szervezeti és működési szabályzatot is. Persze, a jegyzőkönyv kivonatának, illetve a szabályzatnak egy-egy példánya bekerül a dossziéba.

Ezt követően nagy örömmel írták meg a levelet Ignác bácsinak, hogy most már benyújthatja a kérelmét. Igaz, a kérelmet előbb iktatták, de ez nem került többe két napnál.

Néhány nap múlva megjelent Ignác bácsi fia. A csoportvezető személyesen fogadta, de az nem tudott örülni, sőt, igencsak szomorú volt. Ugyanis Ignác bácsi időközben elhalálozott.

-- Azért én ragaszkodnék ahhoz a szerelmes levélhez – mondta a fiú. – Elvégre, mégiscsak családi ereklye.

-- Hát az nem lesz egyszerű, mert először is be kell nyújtania az édesapja halotti bizonyítványát, aztán pedig meg kell várnunk a hagyatéki eljárás végét, hátha nem is maga az örökös – mondta némi dühvel hangjában a csoportvezető. – Hiába, magukkal, Bandurákkal mindig baj van!

Színielőadás Munkács múltjából

A fotó édesanyám hagyatékából került elő és 1931. november 18-án készült Munkácson a Noszty fiú esete Tóth Marival című műkedvelő színielőadás szereplőiről. Balról az első a hátsó sorban a darab rendezője, Tonhaizer Ferenc, aki egyébként az anyai nagyapám. De szerepelt a darabban a húga és nagymamám lánytestvére is.

Milyen városokat kérünk Erdélyből?

(Megjelent: Magyar Nép, 1946.09.03. Mint ismeretes, a békekonferencia a magyarság számára teljes kudarccal végződött.)

A delegátusok nagy figyelemmel hallgatták a magyar előterjesztést

A magyar—román vegyes-bizottság szombat délutáni ülésén elhatározták, hogy a hétfői ülésen a román küldöttséget hallgatják meg, utána térnek át a békeszerződés egyes szakaszainak tárgyalására.

Ezután Auer Pál párizsi magyar követ emelkedett szólásra, hogy ismertesse a magyar kormány álláspontját az erdélyi határok kérdésével kapcsolatban. A magyar követ beszédében többek között a következőket mondta: — Azért jöttünk Önök elé, hogy az erdélyi probléma megoldására előterjesztést tegyünk. Erdély összlakossága az 1930. évi román statisztikai adatok szerint öt és félmillió lélek, ebből három millió kétszázezer román, egy millió ötszázezer pedig magyar. — Az első világháború befejezése után Erdélyt Romániához csatolták és ez az érdekelt néptömbök meghallgatása nélkül történt. Ezt a trianoni békeszerződést a Szovjetunió soha nem írta alá és az Egyesült Államok is megtagadták a ratifikálását. Hogy az ebben a szerződésben megállapított határok nem esnek egybe az etnikai határokkal, azt a legjobban bizonyítja, hogy most egyik szomszéd állam a másik után kér engedélyt arra, hogy a határok közelében élő magyar lakosságnak legalább egy részét a mi területünkre telepíthesse át.

— A Romániának ítélt területen élő másfél millió magyar sorsa iránt nem lehetünk közömbösek Az erdélyi magyarság problémájának felvetésekor az első fontos tény az, hogy a szövetséges nagyhatalmak és Románia között létrejött fegyverszüneti egyezmény értelmében Erdély, vagy annak nagyobb része Romániát illeti meg. A másik fontos tény, hogy 1940. augusztusi bécsi döntésnek — ami egyébként sem a mi kezdeményezésünkre jött létre — a megsemmisítése. Tekintettel erre a két tényre, a magyar kormány azt kérte, hogy Erdélyből 22.000 négyzetkilométernyi terület csatoltassék vissza Magyarországhoz. Sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy ezt a javaslatot elutasították és ilyen körülmények között az etnikai viszonyoknak megfelelő határmódosításra vonatkozóan terjesztünk elő kérelmet. Négyezér kilométernyi kiterjedésű területről lesz szó. Ez a terület egyáltalán nem tartozik Erdély földrajzi egységéhez és 500 000 léleknyi lakosságának 67 százaléka magyar.

— A határkiigazítás magába foglalná Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad és Arad városokat. Ez a javaslat nem új kezdeményezés, mert az előző nagyobb területre vonatkozó észrevételünk magába foglalja ezt is.

— Javaslatunk csak abban az esetben jelent megoldást, ha szervesen összekapcsoljuk a román állam kereteiben maradó több mint egy millió 200 000 főnyi magyar kisebbség jogaira és védelmére vonatkozó minden biztosítékot megadó szerződéssel. A probléma megoldása azért sürgős, mert az erdélyi magyarság helyzete aggasztóvá vált.

-- Miután a két ország élén demokratikus kormányok állanak, kívánatosnak tartjuk, hogy a magyar és román küldöttség közvetlen tárgyalásokat kezdjen, ezután az erdélyi magyarok jogainak biztosítására vonatkozóan közös javaslatot terjesszen a bizottság elé. Auer Pál magyar követ felsorolta az erdélyi magyarság sérelmeit, végül kérte, hogy terjesszék javaslatát a külügyminiszterek tanácsa elé.

A delegátusok nagy figyelemmel hallgatták Auer Pál beszédét. A magyar—román vegyes-bizottság ülését hétfőn délután négy órakor folytatják, amikor a román delegátust hallgatják meg. (MTI)

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors

„Van egy izgalmas kutatási módszer, melyet mostanában egyre gyakrabban használnak a társadalomtudományokkal foglalkozó szakemberek – ez pedig a tartalomelemzés. A kutatók ennek keretében azt vizsgálják, hogy egy adott szövegben milyen szavak milyen összefüggésben fordulnak elő leggyakrabban. Így fel lehet fedni a szöveg rejtett üzenetét, ami egyértelműen nincs ugyan kimondva, de megbújik a sorok között. Egy ilyen tartalomelemzési kutatás során mutatták ki például, hogy a kétezres évek óta ugrásszerűen megnőtt az önmagunkra vonatkozó szavak száma a különböző szövegekben, például reklámokban, könyvekben vagy újságcikkekben. Ma érzékelhetően gyakrabban használjuk az én, nekem, rólam, értem szavakat, mint azokat, amelyek kapcsolódást, összetartozást fejeznek ki, mint például a mi, nekünk vagy együtt. Ma, amikor a kutatók a nárcisztikus, önző és egoista életszemlélet világméretű terjedéséről beszélnek, érdekes elgondolkodni ezen az eredményen, mert a szövegekben az egész társadalom életérzése, hangulat, az emberek egymáshoz való viszonyulása is kifejezésre jut.”

"Buenos Airesben is megmaradunk magyarnak"