Ne kérj teát a KGB-től!

1985-ben az egész Szovjetunió nagy eseményre készült, a Moszkvai Világifjúsági Találkozó megrendezésére. Megadták a módját, állítólag a lumpen elemeket az esemény idejére egyszerűen kitelepítették Moszkvából. Én akkor már évek óta bedolgoztam tolmácsként a Szputnyik Utazási Irodának, mely a Komszomol, a Kommunista Ifjúsági Szövetség alárendeltségébe tartozott.

Minket, tolmácsokat hónapokkal korábban elkezdtek felkészíteni, szinte minden hétvégén fejtágításra jártunk. Ezen általában szakmai kérdésekről esett szó, bár már itt is többször elhangzott: „Fő az éberség, mert az imperialisták nem alusznak, minden lehetőséget kihasználnak, hogy megingassák társadalmi rendszerünket.”

Aztán egy napon belépett egy kaukázusi kinézetű, talán grúz, vékony, bajuszos emberke (mindenkinek az ifjú Sztálin jutott róla eszébe) és bemutatkozott, mint a KGB munkatársa. Ő is elmonda, hogy nagyon ébernek kell lennünk, minden gyanús eseményt, beszélgetést kötelező azonnal jelentenünk, de ne ijedjünk meg, mert inkognitóban ő is velünk lesz és most megtanít minket a konspirációra. A lényeg az, hogy őt ne ismerjük fel, ha sürgős jelenteni valónk van, akkor mondjuk azt a többieknek, hogy csak a pontos időt kérdeztük meg vagy útbaigazítást kértünk. Ha ő szólít meg minket, akkor mondjuk azt, hogy csak megkérdezte a pontos időt. Mert természetesen, és az éberség mellett ez a legfontosabb, egész állambiztonsági tevékenységünknek rendkívül diszkrétnek, sőt, észrevehetetlennek kell lennie, nehogy már azt higgyék a külföldiek, hogy ez egy rendőrállam.

Eljött a nagy nap, megérkeztünk Moszkvába, beköltöztünk a szállodába és azonnal feltűnt, hogy a diszkréció tekintetében a KGB-nek van még hová fejlődnie. Akkoriban a szovjet szállodákban az volt a szokás, hogy minden emeleten ült egy úgynevezett gyezsurnaja, általában terebélyes érettebb asszonyság egy pult mögött, a pulton pedig egy szamovár állt előtte. Tőlük lehetett teát kérni, náluk lehetett panaszt tenni (teljesen fölöslegesen), de legfontosabb feladatuk valószínűleg a szállóvendégek megfigyelése volt. Ám úgy tűnik, ők nem voltak elég  megbízhatóak (esetleg nem tudtak konspirálni), mert valamennyi tisztes asszonyságot lecserélték nyakkendős, jólfésült fiatalemberekre.

Szóval, Barta Zoli barátommal beköltöztünk a szállodai szobánkba, melyet azonnal leteszteltünk. Egy hangtechnikában járatos ismerősünk ugyanis elmondta, abból lehet észrevenni, hogy a szobát lehallgatják, ha visszhangzik. Azonnal tapsoltunk egyet, visszhangzott.

-- Hé, ti, ott fent! Kapcsoljátok be a magnót, megérkeztünk! – kiáltott fel Zoli röhögve, de aztán kissé ledermedtünk. Vártuk, mikor hívatnak minket vagy látogat meg néhány bőrkabátos. Persze, diszkréten. De nem történt semmi.

Amikor kissé megnyugodtunk, kimentünk a folyosóra. Minden gyezsurnaja mellett, pontosabban a pultjával szemben volt egy kis társalgó, ahol elhelyeztek egy tévét és néhány kanapét. Oda ültünk le, de megint fészkelődni kezdett bennünk a kisördög. Annál is inkább, mert a pult mögött ülő nyakkendős fiatalember odajött hozzánk és kérdezősködni kezdett, kik vagyunk, honnan jöttünk (mintha nem tudta volna, pedig egész biztosan leadták az infót minden szállóvendégről).

-- Főzne nekünk egy teát? – kérdeztem tőle.

-- Teát? Miféle teát? – kérdezett vissza meglepetten.

-- Hát egy közönséges orosz teát – mondtam neki. – Hiszen ott van a szamovár és ez a dolga, nem?

Ami ezután következett, az egy burleszkfilmbe is beillett volna. A vizet kiöntötte, a szamovárt majdnem felborította, majd közölte, hogy a „készülék” nem működik. Hiába, a KGB-tanfolyamon sem taníthatták meg mindenre.

A programok többsége egyébként fergeteges volt, a több mint 150 országból érkezett rengeteg fiatal olykor meglepően oldott hangulatot varázsolt a kicsit nyomasztó szovjet fővárosba. A kis kaukázusit néha láttuk még elvegyülni a tömegben, de eszünk ágában sem volt odamenni hozzá. Amikor hazaértünk, azt mondták, írjunk egy jelentést az állambiztonsági szempontból gyanús esetekről.

-- Ezek minket teljesen bolondnak néznek – mondta egy barátom. – Előbb közlik, hogy kötelességünk azonnal jelenteni, utána meg elvárják, hogy valljuk be, amit eddig nem jelentettünk.

Így aztán senki nem írt semmit. De nem lett belőle semmi baj, úgy tűnik, a titokzatos és félelmetes szervezet, mely korábban oly gyakran kimutatta a foga fehérét, ekkorra jórészt már elhullatta a méregfogait.

A tragédia és a baj

A tanítónő a "tragédia" fogalmát szeretné megtanítani a gyerekeknek. Meg is kérdezi Pistikét, hogy tudna-e példát mondani a tragédiára. Pistike nem habozik:
- Hát például tragédia az, hogy a nagypapámnak döglenek a tyúkjai!
- Nem Pistike, tévedsz: ez valóban nagy baj, de nem tragédia! A tragédia az volna, ha a mi nagy vezérünk, Kádár elvtárs hirtelen és váratlanul elhalálozna! Érted?
Néhány hét múlva szakfelügyelő érkezik az iskolába, és a tanító néni imponálni szeretne neki, ezért ismét előveszi a témát, amit már olyan jól elmagyarázott.
- Gyerekek, meg tudná nekem valaki mondani, mi a különbség a baj és a tragédia között? Pistike?
- A tragédia az, ha a mi nagy vezérünk, Kádár elvtárs hirtelen és váratlanul meghal. Az tragédia! De nem baj! A nagy baj az, hogy a nagyapának döglenek a tyúkjai.

PALLICZIN OROSZ TÁBORNOK SÍRJA MUNKÁCSON

(Megjelent: Vasárnapi Újság, 1892. július 10.)
A «Vasárnapi Újság» folyó évi 27-ik számában említtetik, hogy Palliczin orosz tábornok a magyar forradalmi hadjáratban Miskolczon elhunyt, még pedig valamely rejtélyes, a honvágyból eredő heveny lefolyású betegségben. Ha ez az orosz tábornok azonos azzal, kivel most a lapok oly sűrűn foglalkoztak, úgy nem való azon közlés, hogy Miskolczon halt volna meg; mert azon Paliczin Konstantin császári orosz ezredes, kinek tervezett exhumálása Munkácson oly nagy port vert fel, 1849. évi augusztus hó 28-ikán itt, Munkácson a Rácz-utcza 16-dik szám alatti Lang-féle házban halt meg kholerában s az itteni görög katholikus temetőben temették el nagy katonai pompával.  Mint akkor élt egyének beszélik, 1849. évi augusztus hóban, midőn a magyar Alföldről Munkácson át Galiczia felé tért vissza az orosz sereg, itt kholerában s egyéb ily gyorslefolyású ragályos betegségekben a csernekhegyi kolostorban, a r. kath. templom melletti akkor fedél alá került gymnázium új épületében s más helyeken rögtönzött kórodákban háromszáznál több orosz katona halt meg, s éjjel kocsiszámra vitetett ki az említett temetőbe, hol a déli szélen, az élőkerítés tövében ásott hosszú gödrökben temették el. A tiszteket, kik rendesebben éltek, inkább megkimélé a halál, a közlegények azonban, kik a zöld ugorkát, a répát, az éretlen tengerit, gyümölcsöt s főleg a kádakban erjedt szilvát ették mohón, gyorsan estek a ragályos vész áldozataivá. A főtisztek közül csupán Palczin (oroszul: Palczön), a tobolszki gyalogezred parancsnoka esett kholerába s a temető nyugati bejáratánál, a főkereszttől néhány lépésnyire délfelé ásott sírban temettetett el.
A fényes katona kiséret mellett nyílt koporsóban vitetett ki teste, melyet felnyergelt fekete lova követett, s úgy mondják, hogy ezredbeli tisztei elbúcsúzás jeléül, orosz szokás szerint, mielőtt sírba bocsáttatott a hulla, azt sorban megcsókolák; a gyalogság sortüzet adott s ágyúütegek is szóltak; s midőn a tömeg visszaindult, a ló, mely szabadon, lassú léptekkel ment előbb a koporsó után, most hirtelen megfordult s vadul ügetve tért vissza urának volt lakására.
Később, az ötvenes években gondoskodott az orosz kormány, hogy az ezredes sírja feliratos emlékkel jelöltessék meg, mi végből a frigyesfalvai vasgyárban öntetett egy 3 cm vastag, 187 cm hosszú és 75 cm széles lapos vastábla, melyet párkányszerűleg kiálló díszes keret vesz körül; a tábla kétharmadán egy egyszerű kereszt van kidomborítva, melyen keresztül balról a szivacsos rúd és jobbról a bojtos lándzsa fekszik, s ez alatt orosz czirill betűkkel hét sorban e felirat olvasható:
„I. N. R. I. Itt van eltemetve az orosz császári hadak tobolszki gyalogezred-parancsnoka, Nikolajevics 2-ik Palczin Constantin teteme. Meghalt 1849 augusztus hó 28.”
E vastábla háborítlanul állott sírján mostanig, jóllehet 1873 óta e temető felhagyatott, a midőn a test áttétele terveztetvén s a szándékolt katonai ünneplés felháborodásra nyújtván alkalmat, 1892. június hó 19-én éjjel kegyeletlen kezek a kődúczok egyikét oly erővel dobták a táblára, hogy az közepén kettétört. Pedig hát e tábla itt jóformán az egyedüli emlék volt a szabadságharczból, mely napjainkig nyilván látható.
Munkács, 1892. július elsején.
LEHOCZKY TIVADAR.

* Ezen közleményre nézve csupán azt kívánjuk megjegyezni, hogy a lapunk 27-ik számában közétett adatokat Tsetyrkin államtanácsos s az 1849-iki orosz invanzionalis sereg vezérfőorvosának emlékiratai után közöltük; nem valószínű, de azért lehetséges, hogy az orosz seregben két Palliczin ezredes szolgált s ezek egyike Munkácson, a másik pedig Miskolczon halt meg. Tényleg az akkori orosz sereg hadi létszáma (Ordre de bataille) szerint a Paskievics vezénylete alatt állt csapatoknál öt Gorcsakov, két gróf Rüdiger, két gróf Medem s nem kevesebb mint hat Woronzov-Daskov szolgált. Szerk.