A technika ördöge

Sokáig azt hittem, hogy a „technika ördöge” kifejezés csak akkor használható, ha egy készülék idő előtt, váratlanul elromlik, aztán rájöttem, hogy ezen aljas teremtmény akkor is rettenetes gyötrelmeket tud okozni, ha jól, mondhatni túl jól működik a szerkezet.

Megvilágosodásom akkor következett be, amikor meglátogattam egy vidéki háziorvos barátomat. Van már ennek vagy huszonöt éve, akkor még hírből sem nagyon ismertük a mobiltelefont és a központi ügyeletet, ami azt jelentette, hogy a falusi, kisvárosi háziorvos állandó készenlétben élt, azaz nem volt sem éjjele, sem nappala.

Szóval meglátogattam a barátomat, de nem igazán tudtunk nyugodtan beszélgetni, mert állandóan csörgött a telefonja, pedig már estére járt az idő. Azt viszont észrevettem, hogy miközben telefonál, bejárja az egész szobát a kagylóval a kezében. Merthogy először láttam életemben vezeték nélküli telefont. Mondtam is a dokinak, hogy szuper telefonja van, ezzel nem kell állandóan a lakásban ülnie, készenlétben is kimehet legalább a kertbe.

-- Hát igen …. éppen kimehetek, mert vagy 200 méter a hatótávolsága, de már megbántam, hogy megvettem – felelte lemondóan.

-- Megbántad? Aztán mért bántad meg? – kérdeztem csodálkozva.

-- Hát mert alaposan kibakkintott velem a technika ördöge – mondta, nem minden indulat nélkül. – Tegnap is… Késő este, amikor azt hittük, már a betegek is alusznak, belefogtunk az asszonnyal egy kis akcióba. Már épp kezdtünk belejönni, amikor csörgött a telefon. Abbahagytuk. Felvettem. Megnyugtattam a beteget.

-- Aztán?

-- Aztán? Ismét nekikezdtünk. Már épp kezdtünk belejönni, amikor csörgött a telefon. Abbahagytuk…. Felvettem… Megnyugtattam a beteget. De akkor mi már nagyon idegesek voltunk.

-- El is ment tőle a kedvetek?

-- Nem, nem ment el a kedvünk. Folytattuk. Aztán megint csörgött a telefon, és meg kihajítottam az ablakon. Még szerencse, hogy nyitva volt.

-- Végülis akkor megoldottad….

-- Hát ez az! Nem oldottam meg semmit! Ez a mocsok tovább csörgött az udvaron, a fűben. Úgy szaladtam ki fölvenni egy szál gatyában, a szembeszomszédok meg mind engem bámultak az ablakból.

Kincsemberek között

Schaffer Erzsébet  Káprázat az élet! Utak és ösvények című interjúkötetét olvasom. A Pulitzer-díjas szerzőnek még a 90-es évek eleje óta vagyok nagy rajongója, amikor először fedeztem fel mindig felkavaró írásait a Nők Lapjában. Ezt a kötetét így ajánlja: „Kincsemberek között élünk. Ha elveszíted a kedved, ha reggel nem akarsz felkelni, gondolj rájuk. Sokszor mesének is beillik történetük. Pedig egyiküké sem az…”.

A könyvnek számtalan olyan részlete van, melyet olyan, de olyan szívesen idéztem volna, mintegy kedvcsinálónak. De hát, mégsem másolhatom ide a fél kötet. Aztán rátaláltam az alábbi kis történetre:

„Akkoriban sokat jártam a mezőségi Székre, Sári nénihez. Egy alkalommal Kolozsvárra igyekeztünk. Sári néni ma is viseletben jár, akkor már özvegyi feketében. Egyedül él, kis hízót tart, a kertjében mindent megtermel, a vetőmagjaiért tavasszal sorban állnak a kolozsvári piacon. Ott laknak a városban a gyerekei is, sok éve már. Mindenfélével felpakolva, hozzájuk indultunk. November eleje volt, nyúlós, ködös, zegernye idő. Kora délután szálltunk fel a buszra, ami kiderült, csak Szamosújvárig ment, onnan busz aznap már nem indult. Sári néni odaállt az országút mellé, néha föltette a kezét. Vártunk jó félórát, mikor megállt egy Dácia, negyvenes román férfi vezette. Bólintott. Sári néni odaadta a kezében szorongatott lejeket, s beültünk a hátsó ülésre, egymás mellé.  Alig értünk ki a városból, tejfehér, sűrű ködbe ereszkedett az autó. Semmit sem lehetett látni. Se árkot, se útszélet, semmit. A vezető levette a világítást, csak a kis városi fénnyel próbálkozott. Lassítani viszont nem lassított. Rohantunk bele a láthatatlanba. Pokoli félelem vett rajtam erőt. Éreztem, meg fogunk halni. Ki akartam szállni, de mozdulni sem mertem. Hátulról halálra váltan csak az útra meredtem. De út nem volt. Sári nénire néztem, hallgatott, s ott volt az arcán az a mosolyféle, ami soha nem hagyta el. Megfogtam a kezét, jó meleg volt. Ne te, milyen hideg a kezed, mondta és fogta, nem eresztette el egészen Kolozsvárig. Szót se szóltunk. Amikor kiszálltunk, kérdeztem, te nem féltél, Sári néni. Hajolt épp a szatyráért, fölnézett rám, nevetett: -- Nem volt időm, imádkoztam…”

Az üveg két arca

Egy zsidó elmegy a rabbihoz.

-- Rabbi, én valamit nem értek – mondja neki. – Ha odamégy egy szegényhez, akkor szívesen fogad és segít, amiben tud. Ha viszont egy gazdaghoz fordulsz, csak magát látja. Létezik, hogy ennek csak a pénz az oka?

-- Nézz, ki az ablakon, fiam! – feleli a rabbi. – Mit látsz?

-- Egy nőt egy gyerekkel, egy hordárt, amint a piac felé megy…

- Jó. Akkor most nézz bele a tükörbe! Ott mit látsz?

-- Hát mit láthatnék egy tükörben? Csak magamat.

-- Most már érted? Ugyanolyan üvegből van a tükör és az ablak is. De ha mögé raknak egy kis ezüstöt, már csak magadat látod.