Schaffer Erzsébet
Káprázat az élet! Utak és ösvények című interjúkötetét olvasom. A
Pulitzer-díjas szerzőnek még a 90-es évek eleje óta vagyok nagy rajongója,
amikor először fedeztem fel mindig felkavaró írásait a Nők Lapjában. Ezt a
kötetét így ajánlja: „Kincsemberek között élünk. Ha elveszíted a kedved, ha
reggel nem akarsz felkelni, gondolj rájuk. Sokszor mesének is beillik
történetük. Pedig egyiküké sem az…”.
A könyvnek
számtalan olyan részlete van, melyet olyan, de olyan szívesen idéztem volna,
mintegy kedvcsinálónak. De hát, mégsem másolhatom ide a fél kötet. Aztán
rátaláltam az alábbi kis történetre:
„Akkoriban sokat jártam a mezőségi
Székre, Sári nénihez. Egy alkalommal Kolozsvárra igyekeztünk. Sári néni ma is
viseletben jár, akkor már özvegyi feketében. Egyedül él, kis hízót tart, a
kertjében mindent megtermel, a vetőmagjaiért tavasszal sorban állnak a
kolozsvári piacon. Ott laknak a városban a gyerekei is, sok éve már.
Mindenfélével felpakolva, hozzájuk indultunk. November eleje volt, nyúlós,
ködös, zegernye idő. Kora délután szálltunk fel a buszra, ami kiderült, csak
Szamosújvárig ment, onnan busz aznap már nem indult. Sári néni odaállt az
országút mellé, néha föltette a kezét. Vártunk jó félórát, mikor megállt egy
Dácia, negyvenes román férfi vezette. Bólintott. Sári néni odaadta a kezében
szorongatott lejeket, s beültünk a hátsó ülésre, egymás mellé. Alig értünk ki a városból, tejfehér, sűrű
ködbe ereszkedett az autó. Semmit sem lehetett látni. Se árkot, se útszélet,
semmit. A vezető levette a világítást, csak a kis városi fénnyel próbálkozott.
Lassítani viszont nem lassított. Rohantunk bele a láthatatlanba. Pokoli félelem
vett rajtam erőt. Éreztem, meg fogunk halni. Ki akartam szállni, de mozdulni
sem mertem. Hátulról halálra váltan csak az útra meredtem. De út nem volt. Sári
nénire néztem, hallgatott, s ott volt az arcán az a mosolyféle, ami soha nem
hagyta el. Megfogtam a kezét, jó meleg volt. Ne te, milyen hideg a kezed,
mondta és fogta, nem eresztette el egészen Kolozsvárig. Szót se szóltunk.
Amikor kiszálltunk, kérdeztem, te nem féltél, Sári néni. Hajolt épp a
szatyráért, fölnézett rám, nevetett: -- Nem volt időm, imádkoztam…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése