Az Andor bácsi háza is erősen düledezett már, itt-ott a tető is beázott, de őt ez egyáltalán nem zavarta, úgy gondolta, neki, erre a kis időre, jól van ez már, úgy ahogy van. Őt ugyanis egyetlen dolog érdekelte, a helytörténeti kutatás, és mióta nyugdíjba ment, ki is használt minden percet e szenvedélye kiélésére.
Csöndes kutatómunkával teltek az évek, ám egy napon hivatalos levelet hozott a postás a helyi polgármesteri hivatalból, mely teljesen felforgatta az életét. A levélben az állt, hogy a Sóstavi Béla utcában kívánják felépíteni az Országos Közhangulatjavító Intézetet, mely tekintettel az össznépi pesszimizmusra, létkérdés a nemzet számára. Ezért aztán, a tanár úr nyilván megérti, hogy házát ki akarják sajátítani, természetesen, választhat egy hasonló komfortfokozatú ingatlant valahol a városban, avagy kifizetik neki annak az árát.
A hír alapjaiban rengette meg Andor bácsi amúgy rendíthetetlennek tartott derűjét, neki ugyanis esze ágában nem volt elköltözni innen. Mármint, erre a kis időre. Ezért aztán már másnapra meghallgatást kért a polgármester úrtól.
A hivatal folyosóján egy tömzsi, kerek képű fiatalember jött vele szembe, aki már messziről vigyorgott.
-- Nem ismer meg, tanár úr? – kiáltotta messziről. – Én vagyok az, Józsika!
Most már valami rémlett. Igen, persze, Józsika. Hiszen neki minden oka megvan az örömre, mert kegyelemből engedte át annak idején a harmadik osztályba. Voltak is emiatt később álmatlan éjszakái. Most meg, mint kiderült, Józsika osztályvezető a hivatalnál. Ki hitte volna!
El is panaszolta nyomban Józsikának a bánatát, mintegy jótett helyében elvárva, hogy adjon valami tanácsot.
-- Hát, sajnos ebben nem segíthetek – mondta az a fejét vakargatva. – A polgármester úr nagy ember, makacs ember. Hanem annyit mondhatok, hogy roppant kényes a politikai korrektségre. Állandóan attól fél, hogy valami politikai szélsőséggel hozzák őt kapcsolatba.
A nagy és makacs ember széles mosollyal fogadta Andor bácsit, hosszasan taglalta, milyen nagy dolog ez, és milyen jól járna ezzel személy szerint is.
-- Van itt egy kis probléma, polgármester úr – mondta az öreg, miután végighallgatta.—Tudja ön ki volt ez a Sóstavi Béla?
-- Fogalmam sincs – sápadt el a polgármester.
-- No, ez az, hogy nem tudja senki – szólt az öreg gondterhelt arccal. – És mi van, ha kommunista volt? Vagy egyenesen fasiszta? Vagy épp ellenkezőleg. Képzelje el, milyen politikai botrány lenne ebből, amikor majd kiderül!
A polgármester úr erőst gondolkodóba esett és azzal engedte el Andor bácsit, hogy erre azért még aludni kell egy párat. Másnap a művelődési ház és a könyvtár egész állománya azt kutatta, hogy ki lehetett ez a titokzatos névadó. Később már a hivatali dolgozók is bekapcsolódtak, aztán az iskolások, majd vetélkedőt hirdettek Ki tud többet Sóstavi Béláról címmel. Végül a vetélkedő elmaradt, mert senki nem tudott semmit, hiába kutatták át a régi ügyiratokat, nyálazták át a történelemkönyveket, kérdezték ki a város legöregebb lakóit.
Néhány hét múlva a polgármester úr bekérette a hivatalba Andor bácsit.
-- Magának nagyon igaza volt tanár úr, nem vállalhatunk fel ekkora politikai kockázatot – mondta, miközben hálás pillantásokat vetett az öregre. – Bár hivatalos döntés még nincs, már most elmondhatom, hogy a közhangulatjavító intézetet inkább a Mákvirág utcában építjük fel.
Amint az öreg, fülig érő szájjal, kilépett a hivatalból, ismét összeakadt Józsikával, akinek nyomban meg is köszönte a jótanácsot.
-- Tanár úr, négyszemközt vagyunk, nekem most már igazán megsúghatja, ki volt az a Sóstavi Béla.
-- Senki, édes fiam, senki. Ő egyszerűen nem létezett.
-- Nem létezett? Akkor hogy neveztek el róla utcát?
-- Tudod, édes fiam, az úgy történt, hogy volt egyszer egy sós tó, s a partján lévő házakat elnevezték Sóstavi utcának, meg volt egy Béla utca is. Amikor a tavat feltöltötték és a két utca összeépült, bő száz évvel ezelőtt talán valamelyik figyelmetlen hivatalnok elnevezte Sóstavi Béla utcának. De aztán, köztünk maradjon!
