Persze, tudom én, hogy az idősebbek valamennyien tanultak a proletárdiktatúráról, sőt még vannak is halvány emlékeik róla, de én személyesen találkoztam vele, sőt, nekem még be is mutatkozott. Persze, nem a legkedvesebb arcát mutatta, egyáltalán nem volt nekem szimpatikus. De mit várhat az ember egy diktatúrától?
Az ungvári egyetemen, mint ahogy a keleti blokk felsőoktatási intézményeiben mindenütt, kiemelt figyelmet szenteltek az ifjúság politikai, ideológiai nevelésének, magyarul: az agymosásnak. Egész sor olyan tantárgyunk volt, mely leginkább ezt célozta, amit a diákok kénytelen-kelletlen elviseltek.
Az egyik ilyen tantárgyból egy nagyon jóindulatú, meglepően laza öregúr tartotta az előadásokat, valami háborús veterán lehetett, előszeretettel alkalmazták őket erre a feladatra, mintegy érdemeik elismeréséül. A szemináriumokat viszont egy magas, kopasz, középkorú alak tartotta, gestapós tiszteket szoktak játszani ilyen fizimiskával a háborús filmekben.
Kifejezetten irritált minket ez az alak a lekezelő stílusával, az arroganciájával, egyáltalán, az egész megjelenésével. Minden szemináriumon (szerencsére, nem volt belőle sok) elmondta, hogy itt ő képviseli a proletárdiktatúrát és a proletárdiktatúra nem ismer kegyelmet, könyörtelenül lecsap mindenkire, aki keresztezi az útjait. Meg azt, hogy a kommunizmus alapeszméje a következő: „Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”
Az utolsó szemináriumon aztán elkövette azt a hibát, hogy megkérdezte, kinek van kérdése. Én meg elkövettem azt a hibát, hogy komolyan vettem. Amikor felemeltem a kezem, mindenki döbbenten nézett rám. Leginkább ő. Itt soha nem kérdezett senki semmit. Egy proletárdiktatúrában már maga a kérdezés is félreérthető, mert akár azt is jelentheti, hogy kételkedünk.
-- Na, csak tessék, fiatalember, hallgatom – mondta kényszeredetten.
Ekkor már én is éreztem, hogy ezt nem kellene, de nem volt visszaút. Miközben lassan felálltam, a mellettem ülő lány kétségbeesetten cibálta a karomat, hátha mégis visszaülök.
-- Hát…, nekem… csak két kérdésem lenne – szólaltam meg bizonytalanul. – Az egyik, hogy miként tudják megítélni odafönn az én képességeimet, amikor még soha sem láttak…. A másik, hogy akkor a pedagógusok azért keresnek olyan keveset, mert szerények a szükségleteik?
Előbb úgy nézett rám, mint aki rosszul hall, aztán meg úgy, mintha az édesanyját szidtam volna.
-- Maga aljas opportunista provokátor! – ordított fel. – Hogy mer ilyeneket kérdezni? Vegye tudomásul, hogy én, mint a proletárdiktatúra képviselője ezt nem fogom tűrni és teszek róla, hogy ne fejezze be az egyetemet! Majd a vizsgán találkozunk és majd én megmutatom, hogy mit érdemel egy ilyen ellenforradalmár!
Aztán beírta a nevemet egy kis noteszbe.
Ezek után enyhén szólva némi szorongással vártam a vizsgát, melyet, szerencsére, nem ő, hanem a másik tanár fogadott. És abban is szerencsém volt, hogy szokásomhoz híven, most is elsőnek mentem be vizsgázni. Már éppen befejeztem, amikor berontott, kijelentette, hogy kifejezetten az én kedvemért jött, mert engem meg kell buktatni.
-- Arról szó sem lehet – mondta neki a másik szelíd mosollyal. – Ha őt megbuktatom, akkor legalább a csoport háromnegyedét el lehet majd zavarni.
Még vitatkoztak egy ideig, aztán kiegyeztek egy hármasban. Én meg valószínűleg már rég elfelejtettem volna az egészet, de lehet a proletárdiktatúrát elfelejteni?
F. hó 9. és 10-ike közti éjszakán volt századik évfordulója annak, hogy a magyar szent korona Ungváron nyert elhelyezést. Az előzmény a következő: Miután I. Napóleon franczia császár 1805. nov. 13-án Bécset elfoglalta és csapatai Magyarországba is bejöttek, a szent koronát báró Splényi József és Perényi Lázár korona-őrök Munkács várába vitték. Útjuk Szobránczon, Ungváron és Szerednyén vezetett keresztül. „A Magyar Korona — írja Bazilovich történetíró — decz. 9-én Ungvárra hozatván, Bacsinszky püspök szögletes szobájában éjjelezett ; innen decz. 10-én Szerednyéről beregi bandérium kísérete mellett a munkácsi várba vitték, a honnan csak 1806. évi márczius hóban Budára ismét vissza- hozattaték; hogy pedig a korona ungvároni szállásolása a püspök megtisztelési jelvénye is egyúttal —- indokolni is alig szükséges." — Úgy halljuk, hogy ezt a történelmi eseményt Firczák Gyula püspök díszes emléktáblára fogja feljegyeztetni, s a táblát palotáján helyezi el. Szobránczon már 1820-ban megörökítette szentmiklósi és óvári Pongrácz János ezt az eseményt. A latin feliratú tábla a Török-féle kastélyon hirdeti, hogy ott is volt a szent korona.
Feküdt az ember a járdán, a szétszórt szotyi- és eldobált banánhéjak között, a galambok egész közel mentek hozzá, az arcába néztek, mintha meg akartak volna bizonyosodni arról, hogy még él. Nem is látszott hajléktalannak, valami hosszú, az adott körülmények között meglepően tiszta lepelt viselt, vállig érő haja sem volt csapzott, igaz, a szakáll miatt talán idősebbnek látszott a koránál.
Igazából senki sem tudta, mióta fekszik ott. A járda jó széles volt, bőven elfértek mellette az emberek. Jöttek-mentek, mindenki sietett a saját dolga után. Vagy a telefonját nyomkodta. Legtöbben észre sem vették.
Az egyik padra egy fiatal pár telepedett le. Nem biztos, hogy szerelmespár, de egy fiú, meg egy lány. Csak ültek egymás mellett, egymáshoz sem értek. Sőt, nem is néztek egymásra. Még csak nem is beszélgettek. Nyomkodták a telefonjukat.
Egyszer csak a lány felpillantott, néhány percig vizslatta a földön heverő alakot.
-- Te, ott fekszik egy ember – mondta a fiúnak.
-- Csak hadd feküdjön! – felelte az, fel sem emelve a tekintetét. Látszott rajta, hogy fel sem fogta, miről van szó.
Hamarosan két idős hölgy érkezett a másik padra. Ők nem telefonoztak.
-- Ott fekszik egy ember – szólt a magasabbik.
-- Látom – felelt a másik.
Egy darabig hallgattak.
-- Talán…, talán segítenünk kellene neki – szólalt meg újra, bizonytalanul.
-- Hogy segíthetnénk? – felelte a másik. – Egyébként is, biztos valami drogos.
-- Vagy bűnöző – folytatta megkönnyebbülten az előbbi. – Annyi mindent hallani mostanában…. Meg hát arra vannak a mentők, meg a rendőrség.
-- Meg a közterület-felügyelet – tette hozzá a barátnője. – Azért kapják a fizetésüket.
Ekkor egy fiatal nő tűnt fel a sarkon a kisfiával. A kisfiú öt-hatéves lehetett és már messziről észrevette a földön fekvő férfit. Le nem vette róla a szemét. Amikor közelebb értek, elengedte az anyja kezét, odaszaladt hozzá és leguggolt mellé. A nő kétségbeesetten futott utána. A gyerek egy darabig az ember arcát bámulta. Az, mintha megérezte volna, kinyitotta a szemét.
-- Anya, anya! De hiszen ez Jézus! – kiáltotta izgatottan.
-- Ugyan, kisfiam, dehogy Jézus! Gyere már innen! – válaszolta idegesen az anyja.
-- De, de én azonnal megismertem. Ez Jézus! Szervusz, Jézus bácsi! Mért fekszel itt a földön? Beteg vagy? – kiáltotta izgatottan gyerek.
Az anyja az ölébe kapta és elcipelte onnan. Az ember feltápászkodott, végignézett az őt bámuló embereken, aztán keresztet vetett. Majd lassan, kissé szédelegve elindult és hamarosan eltűnt a sarkon.
A két idős hölgy kissé ijedten nézte távolodó alakját.
-- Te…, te, nem kellett volna mégis segíteni rajta? Mi van, ha ez tényleg Jézus volt?
A másik egy kicsit gondolkodott, aztán azt mondta:
-- Végül is, nagy baj nem lehet belőle. Nem hallottad, hogy isten mindenkinek megbocsát?
