A rozsdás szemmérték esete

 

Annak idején Munkácson jártam középiskolába és elhatároztam, hogy most már pénzt fogok keresni, ha törik, ha szakad. Egyrészt, mert a család enyhén szólva sem dúskált az anyagiakban, de főképp, mert bizonyítani akartam: én már felnőtt vagyok. Legalábbis, majdnem.

Alighogy kitavaszodott, elkezdtem nyári diákmunka után járni. Eleinte sehol sem biztattak, de később némi protekcióval (kiderült, hogy az egyik gyár főmérnöke valamikor a nagymamám szomszédjában lakott), csak sikerült elhelyezkedni a helyi gyümölcsléüzemben Izgatottan készültem az első munkanapra csak annyit tudtam, hogy ládákat kell majd összeszegezni, s azzal nyugtattam magam, hogy csak megbirkózom valahogy ezzel a bonyolult feladattal.

A műhelyben három idősebb szaki, meg egy majdnem velem egykorú fiú fogadott, nagy vigyorgással. Ők voltak a brigád. Rövid eligazítás után megkaptam a szerszámokat, és már munkához is láttam. Még egy fél óra sem telt el, amikor az egyik öreg gondterhelt arccal lépett oda hozzám.

-- A fene egye meg, már megint elfogyott a szemmérték! – mondta mérgelődve, és a kezembe nyomott egy nagy rozsdás vödröt. – Szaladj csak el a gépműhelybe, mondd meg, hogy én küldtelek, de sebesen, mert nem ácsoroghatunk itt napestig!

Szemmérték nevű szerszámról, vagy alkatrészről még sohasem hallott, de ha menni kell, hát menni kell. A gépműhely a gyártelep másik végében volt, ezért igencsak szaporáztam a lépteimet. Elvégre, nehogy már miattam álljon meg a munka mindjárt első napon.

 A főnök fülig érő vigyorral fogadott.

-- Hé, emberek! – kiáltott az odabenn tébláboló kollégákra. – A ládásoknál már megint elfogyott a szemmérték!

Aztán nagy röhögcsélés közepette megrakták a vödröt rozsdás vasakkal, hogy majd lehúzta a vállamat. Ennek ellenére hősiesen végigcipeltem a gyárudvaron.

Az öreg nézte a vödröt, hosszasan csóválta a fejét.

-- Hát mit adtak neked? – méltatlankodott. – Ez a szemmérték csupa rozsda, nem lehet vele dolgozni! Most azonnal vidd vissza, és kérj másikat!

-- Hogy a te főnököd milyen válogatós! – fogadtak a gépműhelyben, de a szemük kacagott. – Rendben, akkor adunk másikat.

Most csupa olajos vassal rakták meg a vödröt. Holtfáradtan, de megkönnyebbülve érkeztem meg az újabb szállítmánnyal. A ládások szintén nagyon vidáman fogadtak. Az öreg egy léccel megkapirgálta a vasakat.

-- Ez még mindig használhatatlan – mondta ellentmondást nem tűrően. – Teljesen ki van száradva. Vidd vissza, adjanak nedveset, mert nekem nincs időm áztatgatni!

A gépműhely ajtajában már vártak. Nem sokat teketóriáztak, az olajos vasakkal teli vödröt megtöltötték vízzel. Most lett csak igazán nehéz.

Szédelegve botorkáltam a gyárudvaron, amikor szembetalálkozott a főmérnökkel.

-- Hát te mit sétálgatsz itt? – kérdezte az tőlem szigorúan.

-- Engem…, engem csak elküldtek szemmértékért – válaszoltam ijedten.

Vörös lett a feje.

-- Hányadszor? – kérdezte szikrázó szemmel.

-- Harmadszor – feleltem.

-- Na, tedd le azt a vödröt, és gyere velem!

Visszamentünk a ládásokhoz. A főmérnök szidta őket, mint a bokrot, hogy vén bolond létükre még mindig nem nőtt be a fejük lágya.

-- Főnök, ne mérgelődjön, hiszen tudja, hogy mindenkinek át kell esnie a tűzkeresztségen – szólt az öreg. – Különben is, vigyáznia kell a vérnyomására.

Jönnek a hadifoglyok

(Megjelent: Ung, 1918.03.17.)
Az orosz leszerelés, majd a békekötés következtében hadi foglyaink tömegesen jönnek haza. Ungváron az első nagyobb csapatot múlt vasárnap, e hó 10 én, este vitték át.
Már a kora délutáni órákban bejárta a hír a várost, hogy az esti vonattal mintegy 1700 volt hadifoglyot visznek át Ungváron. A lakosság nagy tömegekben vonult ki az állomáshoz, hogy legalább lássák a hosszú éveken át idegenben élt véreinket. Természetesen az állomás belső területére a nagy tömeget nem bocsátották be és így csak éppen a hivatalos személyeknek volt alkalmuk közvetlenül érintkezni honfitársainkkal.
Sokan jókedvvel, mások megtörve szálltak ki a vasúti kocsiból. A legtöbbön orosz ruha volt. Vacsorát kaptak az állomáson, ezért állt hosszabb ideig a vonat és még a betegeket szállították le és helyezték el az ungvári kórházakban.
A közeli falvak lakósai is bejöttek, hogy lássák a visszatérő magyarokat. Megható jelenetek játszódtak le, amikor a kerítésen bekiáltott egy-egy néni:
— Itt van e Horváth Pista radvánci 66-os katona ? ?
— Nincs, hangzott a válasz.
— Hát Kovács Jancsi Baranyából?
— Az sincs.
Azután megértették a jó asszonnyal, hogy a 66-osok közül senki sincs a csapatban.
— Hát, mondja, lelkem — jó dolguk volt-e maguknak?
— Hát, bizony, öreganyám, ha maga tudná a mi sorsunkat, most sírásra fakadna.
Az öreg néni rá is kezdett rögtön a sírásra; de a másik katona vigasztalni próbálta, hogy nagyon is jó dolguk volt; a barátja csak tréfált. Erre aztán megszárítgatta a könnyeit a falusi asszony.
Az egyik katona arról beszélt, hogy milyen érzésük támadt, amikor Uzsoknál átlépték a magyar határt. Mindannyian a Himnuszt énekelték.
A nagy közönség lelkes éljenzése közt hagyta el a vonat az állomást.
Majdnem minden nap lehet látni kisebb, volt hadifogoly csoportot, amint az állomásról a kaszárnyába vonulnak.

(A fotó illusztráció.)

 

De jó, hogy találkoztunk!

De régen láttam, drága tanár úr! Pedig hát itt lakunk, egy faluban! Milyen jó, hogy erre járt! , Merre van, soha nem látom? Ritkán mozdul ki? Nagyon jól teszi, tanár úr! Jobb kerülni az embereket, mindenkit kibeszélnek, figyelgetik egymást, pletykálnak, csak a rosszat lehet tőlük hallani! Rettenetes!

Még szerencse, hogy nekem osztán mondhatnak a tanár úrról akármit, mert mi jól ismerjük egymást. Mind a két gyermekemet tanította. Akkor persze még kis gizda ember volt, most meg milyen szép nagy hasa van, de azért mi nem felejtettük el. Ugye, maga is jól emlékszik Pistikére meg Violára? Áldott jó gyermekek! Ritka az ilyen.

Mert ugye, itt van ez az én szomszédom is, a Lajos. Állandóan részegen jár haza. Na de, ha nekem ilyen feleségem vóna, lehet, hogy én is innék, mert az meg állandóan kelleti magát. A múltkor is ott gyomláltam a málnabokor mögött a kertben, hát látom, hogy jön lefelé. Fürdőruhában! Azt mondja, csak zőccségér jött. De hát ki megy zőccségér fürdőruhában? Gallyas Pista, a túlsó szomszédban meg épp a csatornát igazgatta, oszt mikor meglátta, úgy eltátotta a száját, hogy felborult a létrával. Jól össze is törte magát. Most meg mindenkinek azt hazudja, hogy a Rexi borította fel a létrát.

Persze, a Pista felesége is megéri a pénzét. Pontosabban, csak megérte. Szegény boldogult uramat is el akarta csábítani. Meg még a fél falut. Most meg igen nagyra vannak. Új autót vettek, a jányáék meg a tengeren vótak nyaralni. De mibül? Na, ehhez mit szól, tanár úr? Semmit? Furcsa. Maga semmihez nem szól semmit.

Pedig érdemes lenne! Vannak itt a faluban érdekes dógok. Ahhoz sem szól semmit, hogy a Keresztes Vince képviselő lett, most meg új kerítést csinál? Hogy-hogy mért ne csinálhatna? Nem gyanús ez a dolog egy csöppet sem? Mért pont most futja neki kerítésre? Hogy évek óta jól keres? Az nem jelent semmit. Akkor is gyanús.

De hallja, tanár úr, annak aztán van egy csúfság jánya! A múltkor látom a bolt előtt, jön valaki szemben szakadt nadrágban, valami vassal a szájában. Hát az ő jánya vót, a Rozi. Hogy lehet így járatni egy gyermeket! Pláne egy képviselőnek!

Ezek a mai fiatalok egyébként is teljesen romlottak. Megrontotta őket a sok tévé, meg az internet. A múltkor is kiültem este a tornácra levegőzni, mert nem bírom én már hallgatni, ahogy ezek a politikusok gyalázzák egymást a tévében. Szóval, ott ülök, hát hallom, hogy szemben, a kis parkban valami motoszkálás van. Közelebb húzódtam, mert én vigyázok a közrendre, valamikor polgárőr is vótam, hát látom, hogy az erdőmérnök jánya meg egy idegen fiú ott nyalják-falják egymást. A szégyentelenek!

Hogy a tanár úrnak nagyon jó a memóriája? Hogy emlékszik rám még jánykoromból? Hogy mi történt a bálok után? Mit tudom én, ki emlékszik már arra!

Szóval, jól teszi, tanár úr, hogy kerüli az embereket. Mindenkit kibeszélnek, figyelgetik egymást, pletykálnak, csak a rosszat lehet tőlük hallani! Rettenetes!

 

 

 

 

 

 

Így rajonganak a külföldiek Budapestért

 

Revolveres merénylet a Búza-téren

 

 (Megjelent: Nyírvidék, 1919.01.08.)

Napok óta politikai szenvedélyektől túlhevített a nyíregyházi levegő és a szenvedélyek tegnap este revolveres merényletben robbantak ki. A Búza-téren tegnap este együtt haladó Szamuely testvérekre rálőttek és közülők kettőt megsebesítettek. Ezt a revolveres támadást kétségkívül politikai szenvedély diktálta. A Szamuely testvérek közül Tibor, aki az orosz kormány népbiztosa és László, aki szintén részt vett az orosz forradalmi mozgalmakban, a fogságból hazaérkezve Nyíregyházán is szervezni kezdték a kommunista pártot. Ezt igen sokan rossz szemmel nézték és — úgy látszik — ez volt az indoka a támadásnak.
Szamuely Tibor a vasárnapi előadása után Nyíregyházáról Budapestre utazott, Szamuely László itt maradt Nyíregyházán, ahová való és ahol szülei és rokonai vannak. Szamuely László tegnap fél nyolckor este két testvérével, Zoltánnal, aki kereskedő és Györggyel, aki műegyetemi hallgató, ment szülőinek Búza-tér 18. szám alatt levő lakása felé. A lakásuk előtt két házzal két férfi jött velük szemben. Elmentek egymás mellett és két-három lépésnyire voltak már egymástól, mikor előbb egy, majd nyomban utána még két revolverlövés dördült el.
Az első lövésre, amely nem talált, a három testvér szaladni kezdett, a támadó utánuk lőtt kétszer és mindkét golyó talált. Szamuely György összeesett, mert a golyó a hátába fúródott, Szamuely Zoltán a lábán sebesült meg.
A lövésekre a házakból kicsődültek az emberek, körülvették a sérülteket, akiket bevittek szüleik lakására, közben telefonáltak a mentőkért és a rendőrségre. A rendőrségre olyan jelentés ment, hogy a Búza téren utcai harc van, mire telefonáltak a nemzetőrökhöz és egy szakasz rendőr egy szakasz nemzetőrrel vonult ki a Búza térre, ahol azonban nem volt harc, csak a három lövésre csődült össze a környékbeli lakosság.
A két sebesültet a mentők bekötözték és az Erzsébet-kórházba szállították, ahol most is ápolják őket. A Szamuely Zoltán sérülése könnyebb természetű, Szamuely György súlyos sérülést szenvedett, de állapota ma javult.
A rendőrség, a vizsgálóbíró és a katonai bíróság az este nyomban megkezdte a kihallgatásokat Szamuely László, akit Kiss Sándor rendőrfőkapitány hallgatott ki, azt vallotta, hogy amikor hazafelé menet a két alak elment mellettük, az egyikben Prok Gyulát ismerte föl. Mikor két-három lépéssel lehettek egymás mögött, hallotta, hogy a mellettük elhaladt két ember megfordult. Erre ő is visszafordult és látta, hogy az egyiknél, akiben Prokra ismert, revolvert húz elő és nyomban lő. Er-re a test véreivel szaladni kezdett, de alig tettek pár lépést, két újabb lövés dördült el és két testvére megsebesült. Szamuely László azt vallja még, hogy meggyőződése szerint a támadásnak politikai háttere van, mert Prok Gyula többször figyelte őt, amikor elvtársaival megbeszélést folytatott, de el is volt készülve, hogy merénylet lesz ellene, mert erre a jóakarói is figyelmeztették.
A közkórházban levő két testvért még az éjszaka folyamán kihallgatta Krasnay Sándor vizsgálóbíró. Mindketten azt vallották, hogy a mellettük elhaladó két ember egyikében Prok Gyulára ismertek rá.
Még az éj folyamán előállították Prok Gyulát, aki húsz éves nemzetőr és szintén nyíregyházi fiú. Vertse K. Andor rendőrkapitány hallgatta ki Prokot, aki tagadja, hogy a támadást ő követte el. A kérdéses időpontban a Széchenyi-kávéházban volt és onnan ment a nemzetőröknek a római kath. templom mellett levő laktanyájába, ahol épen akkor érkezett a telefonjelentés a revolveres támadásról.
A nyomozó hatóságok folytatják ma is a kihallgatásokat. Szamuely Lászlót katonai elfogató parancs alapján letartóztatták.

(A fotó illusztráció)

Várjon vele!

 

 

A már európai hírű Mozarthoz egyszer bekopogott egy fiatalember.

-- Kedves mester! Kérem, adjon tanácsot, írhatok már operát vagy még túl fiatal vagyok hozzá? – kérdezte.

-- Most hány éves, fiam? – kérdezte a mester.

-- Huszonnyolc.

-- Akkor még mindenképpen várjon vele!

-- De mester, ön már 11 évesen operát írt.

-- Az igaz, de én nem kérdeztem senkitől.