A rozsdás szemmérték esete

 

Annak idején Munkácson jártam középiskolába és elhatároztam, hogy most már pénzt fogok keresni, ha törik, ha szakad. Egyrészt, mert a család enyhén szólva sem dúskált az anyagiakban, de főképp, mert bizonyítani akartam: én már felnőtt vagyok. Legalábbis, majdnem.

Alighogy kitavaszodott, elkezdtem nyári diákmunka után járni. Eleinte sehol sem biztattak, de később némi protekcióval (kiderült, hogy az egyik gyár főmérnöke valamikor a nagymamám szomszédjában lakott), csak sikerült elhelyezkedni a helyi gyümölcsléüzemben Izgatottan készültem az első munkanapra csak annyit tudtam, hogy ládákat kell majd összeszegezni, s azzal nyugtattam magam, hogy csak megbirkózom valahogy ezzel a bonyolult feladattal.

A műhelyben három idősebb szaki, meg egy majdnem velem egykorú fiú fogadott, nagy vigyorgással. Ők voltak a brigád. Rövid eligazítás után megkaptam a szerszámokat, és már munkához is láttam. Még egy fél óra sem telt el, amikor az egyik öreg gondterhelt arccal lépett oda hozzám.

-- A fene egye meg, már megint elfogyott a szemmérték! – mondta mérgelődve, és a kezembe nyomott egy nagy rozsdás vödröt. – Szaladj csak el a gépműhelybe, mondd meg, hogy én küldtelek, de sebesen, mert nem ácsoroghatunk itt napestig!

Szemmérték nevű szerszámról, vagy alkatrészről még sohasem hallott, de ha menni kell, hát menni kell. A gépműhely a gyártelep másik végében volt, ezért igencsak szaporáztam a lépteimet. Elvégre, nehogy már miattam álljon meg a munka mindjárt első napon.

 A főnök fülig érő vigyorral fogadott.

-- Hé, emberek! – kiáltott az odabenn tébláboló kollégákra. – A ládásoknál már megint elfogyott a szemmérték!

Aztán nagy röhögcsélés közepette megrakták a vödröt rozsdás vasakkal, hogy majd lehúzta a vállamat. Ennek ellenére hősiesen végigcipeltem a gyárudvaron.

Az öreg nézte a vödröt, hosszasan csóválta a fejét.

-- Hát mit adtak neked? – méltatlankodott. – Ez a szemmérték csupa rozsda, nem lehet vele dolgozni! Most azonnal vidd vissza, és kérj másikat!

-- Hogy a te főnököd milyen válogatós! – fogadtak a gépműhelyben, de a szemük kacagott. – Rendben, akkor adunk másikat.

Most csupa olajos vassal rakták meg a vödröt. Holtfáradtan, de megkönnyebbülve érkeztem meg az újabb szállítmánnyal. A ládások szintén nagyon vidáman fogadtak. Az öreg egy léccel megkapirgálta a vasakat.

-- Ez még mindig használhatatlan – mondta ellentmondást nem tűrően. – Teljesen ki van száradva. Vidd vissza, adjanak nedveset, mert nekem nincs időm áztatgatni!

A gépműhely ajtajában már vártak. Nem sokat teketóriáztak, az olajos vasakkal teli vödröt megtöltötték vízzel. Most lett csak igazán nehéz.

Szédelegve botorkáltam a gyárudvaron, amikor szembetalálkozott a főmérnökkel.

-- Hát te mit sétálgatsz itt? – kérdezte az tőlem szigorúan.

-- Engem…, engem csak elküldtek szemmértékért – válaszoltam ijedten.

Vörös lett a feje.

-- Hányadszor? – kérdezte szikrázó szemmel.

-- Harmadszor – feleltem.

-- Na, tedd le azt a vödröt, és gyere velem!

Visszamentünk a ládásokhoz. A főmérnök szidta őket, mint a bokrot, hogy vén bolond létükre még mindig nem nőtt be a fejük lágya.

-- Főnök, ne mérgelődjön, hiszen tudja, hogy mindenkinek át kell esnie a tűzkeresztségen – szólt az öreg. – Különben is, vigyáznia kell a vérnyomására.