Halászlé férfikönnyekkel

 

Bár Munkácson születtem, tizenöt éves koromig Ráton, ebben a kis, akkor még színmagyar faluban éltem, ide fűződnek életem meghatározó élményei, itt jártam általános iskolába. Abba az iskolába, ahol a tantestület derékhadát akkoriban fiatal tanárok alkották, benne néhány pedagógusházaspár, köztük anyám és apám is.

Nagyon összetartó társaság volt ez, minden névnapot, születésnapot, szilvesztert együtt ünnepeltek, de disznóvágásnál, permetezésnél, egyéb nagyobb munkák esetében is számíthattak egymásra. Gyakoriak voltak a kártyapartik, a nők sokat kézimunkáztak, de a férfiak számára az élvezetek csúcsát a közös halászat jelentette. Olyannyira, hogy a tantestületnek saját halászhálója volt, az öreg Pecskár csinálta, egy halász- és pásztorember.

Persze, hálóval már akkor is tilos volt halászni, de ezt inkább csak a Latorcán ellenőrizték, mely mintegy nyolc kilométerre volt a falutól, a kanálisokban és a holtágakban, nem vették olyan szigorúan. Meg aztán a halőr volt a legnagyobb orvhalász, sokszor együtt halászott apámékkal. Akkoriban rendszerint még a kanálisokban is legalább derékig ért a víz, hal meg annyi volt, hogy amikor áradás után visszahúzódott a folyó, az emberek a tócsákban kosárszám fogták kézzel a halat.

Engem sokáig nem vittek magukkal, mondván, még kicsi vagyok. Amiből én azt a következtetést vontam le, hogy aki halászni mehet, az már nagy, azaz igazi férfi. Nyolc éves lehettem, amikor egy nyári estén apám megfogta a vállamat és megkérdezte:

-- Fel tudsz-e kelni hajnalban?

Csodálkozva néztem rá. Az iskolában nyári szünet volt, reggel nem kellett sietnek sehová.

-- Mert ha fel tudsz kelni, akkor eljöhetsz velünk halászni -- folytatta.

Hogy fel tudok-e kelni? Hiszen alig tudtam elaludni az izgalomtól. Persze, pont akkor sikerült, amikor már nem kellett volna, szerencsére, apám felébresztett.

Még alig virradt, amikor a felcsavart hálóval, elemózsiával és innivalóval elindultunk a vizek felé. A négy felnőtt férfi mellett még egy tőlem alig valamivel idősebb fiú is velünk tartott. Mint kiderült, nem csak tisztes távolból figyelhettük a folyamatot, tevékenyen részt vehettünk a halászatban. Miközben a felnőttek a hálót húzták, nekünk a háló két végén kellett taposnunk a vizet, hogy belekergessük a hálóba, ami nem volt könnyű, mert olyan iszap volt a meder alján, hogy néha alig tudtuk belőle kihúzni a lábunkat.

Délre már jó meleg lett, meg el is fáradtunk, bebújtunk az árnyékba, falatoztunk egyet, majd aludtunk. Délután aztán még vagy kétszer meghúztuk a vizet és indultunk haza. Halálosan fáradt voltam, de nem akadt nálam büszkébb és elégedettebb gyerek szerte a világon.

A társaság a nagy eseményt, szokás szerint, egy közös halászléfőzéssel zárta, melyre apám egyik kollégájánál került sor, az udvaron. Mert bográcsban az igazi. Ezzel aztán el is telt az idő, mire az étel elkészült, már jól ránkesteledett. Körülültük a nagy asztalt, a felnőttek mertek a tányérjukba a bográcsból, aztán a háziasszony szedett nekem is. Feltűnt nekem, hogy házigazdánk arca az első egy-két kanál halászlé után igencsak elvörösödött, de nem foglalkoztam vele. Fáradt voltam és nagyon éhes.

Aztán az első kanál után mintha tüzet nyeltem volna. Előbb azt hittem, csak forró, aztán rájöttem, hogy rettenetesen csípős. Szétnéztem, s láttam, hogy a felnőttek is küzdenek vele.

-- Ha most nem eszem meg, azonnal látni fogják, hogy még kicsi vagyok! – hasított belém a gondolat.—Talán többé el sem hoznak!

Kanalaztam tovább.

-- Nincs semmi baj? – kérdezte az egyik, s erre megráztam a fejem.

-- Bírod még? – kérdezte a másik, mire bólogattam.

Ettem, ettem, és mintha már nem is lett volna olyan rettenetes. Egyszer aztán azt vettem észre, hogy potyognak a könnyeim. Egyenesen bele a halászlébe. De akkor úgy éreztem, hogy ezek már igazi férfikönnyek.

 

 

Tarpai Zsófia -- Milyen jó, hogy itt vagyunk

 

 

Pártfegyelem

 

 Brezsnyev Magyarországra látogat. Kádárral sétálgatnak a pesti utcán. Brezsnyevnek feltűnik, hogy nem kísérik őket sehol a biztonsági emberek. Szóvá is teszi:
– Mondd, János, te csak így, minden őrizet nélkül sétálsz bármikor itt Budapesten?
– Igen, Leonyid Iljics.
– És nem félsz attól, hogy valaki megtámad, leüt?
– Ugyan, Leonyid Iljics, nálunk az emberek 95 százaléka rendes, becsületes, tisztességes ember, azoknak ilyen eszébe sem jut!
– Jó, jó, de mi van a maradék 5 százalékkal?
– Azokat köti a pártfegyelem.

Pajzán história

 

Még jól emlékszem arra, ahogy a hetvenes évek elején, Isten áldásával vagy a sátán mesterkedése folytán, megérkezett kis kárpátaljai falunkba, Rátra a miniszoknya divatja. Egy falusi gyereknek nehéz lett volna bebeszélni, hogy a gyereket a gólya hozza, hiszen a szemünk előtt zajlott a háziállatok párosodása, de a szerelemről nem sokat tudtunk. Igazából semmit. Még televízió sem nagyon volt, s ha mégis, arra nagyon vigyáztak, hogy az egyetlen csatorna semmiféle pajzánságot ne közvetítsen.

Talán hatodikba járhattunk, akkor kezdtünk tisztes távolból érdeklődni a szebbik nem iránt. És még valami más is megérkezett hozzánk, nevezetesen a tollaslabda. A focizás mellett sporttevékenységünk nagyrészt abban merült ki, hogy diszkréten és félszegen, tátott szájjal bámultuk a miniszoknyában tollasozó lányokat.

-- Milyen gyönyörű! – jegyezte meg egyszer mellettem Laci barátom, amire csak bólintani tudtam, mert tátott szájjal nehéz beszélni.

-- Szerinted ez már szerelem? – kérdezte kis idő múlva.

-- Még nem egészen – feleltem határozatlanul. – A szerelem az, amikor a lány is szerelmes.

-- De attól, hogy nem viszonozza, az még szerelem – szólt határozottan és ezzel már nem tudtam vitatkozni.

Eljött a hetedik osztály. Szüleink és tanáraink szerint ekkor tört ki rajtunk a hormonlázadás, egyszerűen nem bírtunk magunkkal. Tanáraink ennek ellenére kitartottak amellett, hogy minden lánynak fiúval kell ülnie, már akinek jutott fiú, mert a lányok sokkal többen voltak.

Én az egyik koránál fejlettebb osztálytársnőm mellett ültem, aki elsők között hordott miniszoknyát. Az iskolai formaruha nálunk nem volt divat, csak ünnepségekre vettük fel, akkor sem mindenki. Így aztán kedvemre gyönyörködhettem osztálytársnőm bájaiban, néha teljesen bele is feledkeztem, aminek nem lett jó vége. Különösen, hogy akkoriban a tanárok egyáltalán nem mentek a szomszédba egy kis testi fenyítésért.

Egyszer egy rajzórán középkorú tanárunk épp a asztalon elhelyezett, lerajzolandó tárgy tulajdonságait ecsetelte, amikor belefeledkeztem a gyönyörködésbe. Igen ám, de ahhoz, hogy élvezhessem a látványt ferdén lefelé kellett néznem, amit ő pillanatokon belül észrevett.

-- Gyere csak ide, édes fiam! – intett magához nyájasan, aztán kimutatott az ablakon az iskolakertbe.

-- Látod azt a szép nagy mogyoróbokrot? Itt a bicskám, eredj csak, vágj nekem egy jó nyársnak valót, mert este szalonnát szeretnék sütni.

Én még örültem is, hogy kimehetek ebben a jó időben, hoztam a nyársnak való vesszőt, szépen le is tisztogattam. Aztán kaptam is vele három akkorát a fenekemre, hogy még három nap múlva is látszott a nyoma.

Ez kissé megrettentett, de csak átmenetileg vette el a kedvemet. Otthon, valamelyik fiókban, találtam egy kis zsebtükröt és azonnal eszembe jutott a megoldás. A következő napon, ahogy becsengettek és beültünk a padba, a cipőm orrára tettem a tükröt, aztán úgy irányítottam, hogy egyenesen a padtársam combjára lássak. Teljesen nyugodt voltam, mert az orosztanár nagy buzgalommal valami szöveget írt a táblára, éppen háttal nekem. Meg aztán a saját lábamat csak szabad nézni! A következő pillanatban valami koppant a fejemen és belehasított a fájdalom, a kréta pedig előttem landolt a padlón. Felnéztem a tanárra. Csak ennyit mondott, kimérten és nyugodtan:

-- A táblára figyelj, fiam!

Soha nem derült ki, hogy vette észre, mit csinálok, meg azt sem, hogy miként sikerült tíz méterről így fejbe találnia a krétával.

A szünetben a lányok mind kiröhögtek, a fiúk meg mélyen együttéreztek velem. Ahogy a padban ülve tapogattam a fejemen keletkezett dudort, Laci barátom megjegyezte:

-- Nem hiába mondták az egyik filmben, hogy a szerelem fáj.

 

 

 

A túlbuzgó cseh detektív és az államellenes izgatás

(Megjelent: Magyarság, 1929.08.29.)

A beregszászi törvényszék, nem minden komikum nélküli irredenta bűnügyet tárgyalt a napokban. A cseh ügyészség négy magyar úriember, Rákóczi János tanár, Kovács László földbirtokos, Györke István református lelkész és Weltmann Mihály ungvári fogtechnikus ellen emelt vádat államellenes izgatás és nemzetgyalázás címén.

A vádirat szerint a négy tagból álló társaság a múlt év szeptember 6-án éjszaka a beregszászi Oroszlán-bárban mulatott s pezsgőzés közben gyalázta a cseh köztársaságot, egyben pedig éltette Magyarországot. A főtárgyaláson a vádlottak tagadták a vádirat állításait, a törvényszék azonban több katonatisztet és detektívet hallgatott ki, akik ellenük vallottak.

Az Oroszlán-bárban azon az éjszakán egy Virobál nevű detektív volt ügyeletes, aki szolgálati helyén meg sem jelent, hogy azonban ottlétét bizonyítsa, följelentést tett a négy úriember ellen. Nagy konsternációt okozott azonban, mikor a főtárgyaláson az ungvári Wellmann Mihály kijelentette, hogy most, a tárgyalás napján, van életében először Beregszászon; és azon a napon, mikor állítólag a nemzetgyalázást elkövette az Oroszlán-mulatóban, Olaszországban tartózkodott. A koronatanú detektív erre bejelentette, hogy valóban nem emlékszik, mintha Wellmannt látta volna. Ezek után a törvényszék Wellmannt és Györkét felmentette, Kovács Lászlót és Rákóczi Jánost viszont egy-egyhónapi fogházbüntetésre ítélte.

(A kép illusztráció.)