Nem hülye

Egy középkorú férfi személyesen jelenik meg a szovjet belügyminisztériumban, hogy útlevelet kérjen az USA-ba:
- Kihez megy és milyen célból?
- A bátyámat szeretném meglátogatni.
- A bátyjának mi a foglalkozása? Csak azért kérdem, hogy vállalná-e az eltartás költségeit?
- Igen, mert a bátyám bankár.
- Jó, és miért menne ki hozzá?
- Mert a bátyám vak, és vezetgetni kell.
- Nem lenne egyszerűbb, ha hazahívná?
- Mondtam, hogy vak, nem hülye.

 

A székely hadosztály utolsó szabolcsi napjai

 

(Megjelent: Nyírvidék, 1937.03.28.)
Nagyszombaton, 1919. április 19-én délben háborús ízű, hirtelen összecsapott ebéd mellett a csengeri kaszinóban ült a dandártörzs, amikor fáradt, poros és részben sebesült katonáink jelentették a szamosdobi csata végét s az oláhok előnyomulását. Erre a dandárparancsnokság Csenger védelmére a Szamos-vonal és Óvári irányában védővonalat állított föl.
Délután, amikor a nekünk adott parancs szerint Mátészalka felé szekereztünk, útközben konstatálhattuk, hogy a községeikben már mindenütt elpárologtak a munkás- és paraszttanácsok s a régi polgári közigazgatás helyreállott. Kocsordon a Tisza-kastélyba ugyancsak hordták vissza az elkommunizált bútorokat s a fogadóban a kommunizmus megszűnése után nyomban megindult a borivás.
Mátészalkán az első székely csapat bevonulása vetett véget a vörös rendszernek. Első dolga volt, hogy leszedte a vörös jelvényeket és kitűzte a háromszínű lobogót, a direktóriumot pedig elcsapta. Így volt ez a székely bevonuláskor mindenfelé.
Mátészalkán virradt reánk a húsvét. Meglehetős bizonytalanságban
voltunk és bár semerről sem hallatszott csatazaj, a levegőben éreztük a puskaporszagot. Vezérkarunk még Csengerben vagy arrafelé volt, s a parancsnokságból csupán Nagy Pál ezredes daliás alakját láttuk. Meg kérdeztük tőle, hogy mi lesz? Kitérő választ adott, ami feltűnt nekünk. Ekkor ugyanis már ellentétes, képtelen hírek szállongtak.
— Csengernél alkudoznak az oláhokkal — suttogta az egyik.
— De hiszen ott szól a fegyver, hát egyszerre mind a kettő nem lehet igaz — mondotta a másik.
— Pedig valami van a dologban — erősítette egy százados, aki este jött meg a majtényi csatából. — Meglátjátok, két hét múlva otthon leszünk, nem lesz semmi bajunk és a székelyek autonómiát kapnak.
— Ki mondta?
— Az oláh őrnagy, akit még Erdőd előtt fogtunk el és aki most itt sétál Szalkán.
— Nem hisszük, — mondottuk. — Oláhnak ne higgy, csak ha hideg és már nem mozog.
Tény, hogy ekkor már katonáink legnagyobb része megegyezésről suttogott, amely csak napok kérdése.
Délben megérkezett egy csapatunk, amely reggel a Szamosparton, Matolcsnál verekedett az oláhokkal. Meglepték őket, de mielőtt sturmra került volna a dolog, meg is futottak, úgyhogy székelyeink háborítás nélkül jöhettek Szalkára.
Délben megjött a vezérkar is. Megkérdeztem, milyen a helyzet?
— Bizony nem jó, — felelt a vezérkari főnök.
— Itt maradunk?
— Majd meglátjuk.
— Mit csináljak?
— Menj Nyíregyházára, mert az következő székhelyünk!
Most már tudtam, hányadán állunk. Délután vonatra ültem s elindultam Nyírbátor felé. Az első állomáson, Nyírmeggyesnél csatatűzbe jutottunk. Ott már kerített az oláh. Ugyanakkor Mátészalka előtt heves harc keletkezett. Vihar is volt, zengett az ég, dörgött az ágyú, közvetlenül mellettünk pattogott a gépfegyver. Századunk, amely vonaton jött, fel sem tudott fejlődni, már a falu szélén oláhokra bukkant. Otthagytuk a vonatot és gyalog vágtunk át egy mocsaras réten. Mindegyre balfelé ügyeltünk, nem kerít-e be az oláh lovasság. Így jutottunk alkonyatkor egy faluba. Ott tudtuk meg pár katonánktól, hogy Szalkára betört egy lovascsapat, de egy perc alatt összemorzsolták. Vén Zoltán a csapat élén több lövést kapott, egyet a tüdejébe.
— Meghalt?
— Nem a — szól a góbé — cigarettázik. Majd elviszik Nyíregyházára.
Éjjel vonatra kaptunk s Nyírbátorba mentünk. Ott már szintén folyt a harc az oláhokkal, akik Nagykároly felől átkarolása célzattal nyomultak előre. Hírszerzés nélkül is tudtuk, hogy az oláh már közelünkben van, mert vonatunkat útközben már lőtte.
Húsvét másodnapján, április 21-én reggel tudtuk meg, hogy Mátészalkánál előző este heves harcban az oláhok erősen kikaptak. Székely alig esett el, oláhokkal pedig vastagon volt borítva a vizes süppedékes mező.
Akkor a lakosság mintegy hatszáz elesett oláhról beszélt. Nem lehetett benne nagy túlzás, mert a székely gépfegyverek kegyetlenül arattak s tüzérségünk is derekasan dolgozott.
Másnap Nyírbátor előtt vették fel a székelyek a harcot egy oláh csoporttal. Itt újabb változatot ismerhettünk meg.
A legelső vörös csapatok, amelyek a harctérre érkeztek, csata közben hátbatámadták a székelyeket.
Ekkora gazságot talán a kommün egész szereplése sem tud fölmutatni. Az ellenséggel élet-halálharcot vívó csapat hátbatámadása a legklasszikusabb tükre a kommunista morálnak.

 Kóréh Endre

 

Halászlé férfikönnyekkel

 

Bár Munkácson születtem, tizenöt éves koromig Ráton, ebben a kis, akkor még színmagyar faluban éltem, ide fűződnek életem meghatározó élményei, itt jártam általános iskolába. Abba az iskolába, ahol a tantestület derékhadát akkoriban fiatal tanárok alkották, benne néhány pedagógusházaspár, köztük anyám és apám is.

Nagyon összetartó társaság volt ez, minden névnapot, születésnapot, szilvesztert együtt ünnepeltek, de disznóvágásnál, permetezésnél, egyéb nagyobb munkák esetében is számíthattak egymásra. Gyakoriak voltak a kártyapartik, a nők sokat kézimunkáztak, de a férfiak számára az élvezetek csúcsát a közös halászat jelentette. Olyannyira, hogy a tantestületnek saját halászhálója volt, az öreg Pecskár csinálta, egy halász- és pásztorember.

Persze, hálóval már akkor is tilos volt halászni, de ezt inkább csak a Latorcán ellenőrizték, mely mintegy nyolc kilométerre volt a falutól, a kanálisokban és a holtágakban, nem vették olyan szigorúan. Meg aztán a halőr volt a legnagyobb orvhalász, sokszor együtt halászott apámékkal. Akkoriban rendszerint még a kanálisokban is legalább derékig ért a víz, hal meg annyi volt, hogy amikor áradás után visszahúzódott a folyó, az emberek a tócsákban kosárszám fogták kézzel a halat.

Engem sokáig nem vittek magukkal, mondván, még kicsi vagyok. Amiből én azt a következtetést vontam le, hogy aki halászni mehet, az már nagy, azaz igazi férfi. Nyolc éves lehettem, amikor egy nyári estén apám megfogta a vállamat és megkérdezte:

-- Fel tudsz-e kelni hajnalban?

Csodálkozva néztem rá. Az iskolában nyári szünet volt, reggel nem kellett sietnek sehová.

-- Mert ha fel tudsz kelni, akkor eljöhetsz velünk halászni -- folytatta.

Hogy fel tudok-e kelni? Hiszen alig tudtam elaludni az izgalomtól. Persze, pont akkor sikerült, amikor már nem kellett volna, szerencsére, apám felébresztett.

Még alig virradt, amikor a felcsavart hálóval, elemózsiával és innivalóval elindultunk a vizek felé. A négy felnőtt férfi mellett még egy tőlem alig valamivel idősebb fiú is velünk tartott. Mint kiderült, nem csak tisztes távolból figyelhettük a folyamatot, tevékenyen részt vehettünk a halászatban. Miközben a felnőttek a hálót húzták, nekünk a háló két végén kellett taposnunk a vizet, hogy belekergessük a hálóba, ami nem volt könnyű, mert olyan iszap volt a meder alján, hogy néha alig tudtuk belőle kihúzni a lábunkat.

Délre már jó meleg lett, meg el is fáradtunk, bebújtunk az árnyékba, falatoztunk egyet, majd aludtunk. Délután aztán még vagy kétszer meghúztuk a vizet és indultunk haza. Halálosan fáradt voltam, de nem akadt nálam büszkébb és elégedettebb gyerek szerte a világon.

A társaság a nagy eseményt, szokás szerint, egy közös halászléfőzéssel zárta, melyre apám egyik kollégájánál került sor, az udvaron. Mert bográcsban az igazi. Ezzel aztán el is telt az idő, mire az étel elkészült, már jól ránkesteledett. Körülültük a nagy asztalt, a felnőttek mertek a tányérjukba a bográcsból, aztán a háziasszony szedett nekem is. Feltűnt nekem, hogy házigazdánk arca az első egy-két kanál halászlé után igencsak elvörösödött, de nem foglalkoztam vele. Fáradt voltam és nagyon éhes.

Aztán az első kanál után mintha tüzet nyeltem volna. Előbb azt hittem, csak forró, aztán rájöttem, hogy rettenetesen csípős. Szétnéztem, s láttam, hogy a felnőttek is küzdenek vele.

-- Ha most nem eszem meg, azonnal látni fogják, hogy még kicsi vagyok! – hasított belém a gondolat.—Talán többé el sem hoznak!

Kanalaztam tovább.

-- Nincs semmi baj? – kérdezte az egyik, s erre megráztam a fejem.

-- Bírod még? – kérdezte a másik, mire bólogattam.

Ettem, ettem, és mintha már nem is lett volna olyan rettenetes. Egyszer aztán azt vettem észre, hogy potyognak a könnyeim. Egyenesen bele a halászlébe. De akkor úgy éreztem, hogy ezek már igazi férfikönnyek.

 

 

Tarpai Zsófia -- Milyen jó, hogy itt vagyunk