Amikor minden kiderül

 

Jedlik Ányos, a kiváló bencés fizikus, a budapesti egyetem tanára azután, hogy hetvenkilencedik életévében nyugalomba vonult, a győri rendházban élte le hátralevő tizenhét esztendejét.

Az Akadémia nagygyűlésére minden évben feljött, legutoljára kilencvennégy éves korában, 1893-ban. Az ünnepi társas ebéden – mint mindig – ezúttal is részt vett.

Késő öregségében nagyothallott, és fogai sem voltak, azért egyre panaszolta, hogy a mostani fiataloknak nagyon gyenge a hangjuk, s a mostani szakácsok nagyon keményre sütik a húst.

Amikor közeledni érezte a halálát, maga köré gyűjtötte a rendház tagjait, elbúcsúzott tőlük, és azt mondta:

– Nemsokára a Teremtőm előtt fogok állani, és meg fogom tudni, hogy mi a fény és a villamosság.

 

 

A rothadás illata

A nyolcvanas évek közepén kerültem Ungváron a megyei lap szerkesztőségébe. Itt már működött egy bizonyos hierarchia, melyet nem csupán a pozíciók határoztak meg, hanem az itt eltöltött évek is, általában véve az öregek valamilyen isteni magasságokban lebegtek a fiatalok, a pályakezdők fölött.

Közöttük talán az öreg zsidó, Braun Henrik bácsi volt a legkülönlegesebb figura, egy apró, vékony, nagyon választékosan öltözött ember, aki általában nagyon szívélyes volt mindenkivel, míg fel nem dühítették, de senkivel sem ápolt szorosabb barátságot. Elsősorban a sportról, azon belül is a kézilabdáról szeretett írni, és mindenkit, de tényleg mindenkit ismert, aki ezen a területen valamit számított a Szovjetunióban, sőt, legtöbbjükkel tegeződött is. És szerette is éreztetni a fiatalokkal, hogy ő itt nem akárki.

Erről legelőször akkor győződhettem meg, amikor kezembe nyomtak egy orosz szöveget, mondván nagyon sürgősen fordítsam le és szerkesszem meg. Akkoriban a számítógépről még csak nem is hallottunk, sőt, írógép sem jutott mindenkinek, a cikkeket sokszor kézzel írtuk, majd a gépírónőknek diktáltuk be, akiknél mindig ki kellett várnunk a sorunkat.

Az ominózus esetben épp Henrik bácsi diktált az egy szem gépírónőnek, amikor benyitottam. Kértem, hogy adja már át öt percre a helyét, mert ez nagyon sürgős. Úgy mért végig, mint aki rosszul hall, majd a következő beszélgetés zajlott le közöttünk.

-- Fiam, van nálad egy kalapács? – kérdezte.

-- Hát… kalapács… az éppen nincs – feleltem.

-- Nesze, itt van két rubel, eredj, vegyél magadnak egy kalapácsot! – mondta és már nyúlt is a zsebébe.

-- De hát mért kellene nekem egy kalapács? – kérdeztem csodálkozva.

-- Hát azért, hogy ki tudd verni a fejedből ezt a hülyeséget! – válaszolta vigyorogva.

Az egyetlen lánya kikerült valahogy Magyarországra, majd (akkor még) Nyugat-Németországba ment férjhez. Nagy szívfájdalma volt, hogy hosszú évekig nem láthatta. Mert hiába ismert mindenkit, hiába volt jóban a nagy emberekkel, nem engedték ki az ellenséghez, ebbe az „imperialista” országba.

Amikor aztán eljött a gorbacsovi enyhülés ideje, végre kimehetett. Ott volt vagy egy hónapig. Amikor utána bejött a szerkesztőségbe, mutatta a gyönyörű olasz cipőt, melyet ott vett magának.

-- Biztosan nagyon drága volt – mondtuk neki.

-- Hát persze – felelte. – Kiszámoltam, hogy egy ottani átlagfizetésből negyven pár ilyet sem lehetne megvenni.

Ekkor ért oda a párttitkárunk és kötelességének érezte, hogy hozzászóljon a beszélgetéshez, amúgy, ideológiai alapon.

-- Na, rohad a kapitalizmus, Henrik? – kérdezte fennhangon.

Az öreg egy kicsit gondolkodott. Szemmel láthatóan nem akart újat húzni a párttal.

-- Hát az lehet, hogy rohad, nem tudhatom, mert én épp csak beleszagoltam – válaszolta. – De hogy piszok jó illata van, az biztos.

 

 

 

Máig hat az agymosás

 

A Szovjetunió működésének illetve működésképtelenségének megfejtése még bizonyára sokáig munkát ad a kutatóknak, pedig a témának már most is könyvtárnyi irodalma van. Érdekes, hogy miközben annyi minden nem működött, az agymosást művészi szintre fejlesztették, aminek még mindig érezhető a hatása. Persze, az is igaz, hogy az emberek már csak önvédelemből is úgy tettek, mintha mindent elhinnének, mert ellenkező esetben súlyos retorziók érték volna őket.

A szüleim, akik az ötvenes évek elején a Munkácsi Tanítóképzőben tanultak, maguk is szinte hihetetlenkedve mesélték, mennyire kétségbe estek, amikor meghalt Sztálin. Épp órán ültek, amikor bejött az igazgató és elcsigázott arccal, könnyezve jelentette be a tragikus eseményt, mire az egész osztály őszinte zokogásban tört ki és azt hitte, vége a világnak. Miközben az osztályban alig volt olyan, akinek a családjából vagy közeli rokonságából ne hurcoltak volna valakit lágerbe, vagy ne erőszakoltak volna meg Sztálin „felszabadító” katonái. Az én anyai nagyapám is több mint három évig élvezte a GULÁG vendégszeretetét és ő még a szerencsésebbek közzé tartozott, mert legalább túlélte.

De ha azt hiszi valaki, hogy Sztálinnal együtt véget ért az agymosás is, akkor nagyon téved, legfeljebb a terror enyhült egy kicsit. Egykori munkácsi osztályfőnöknőm, mesélte, hogy valamikor a hatvanas években, amikor a fia kisiskolás volt, egyszer a nagymama segíteni akart neki a tanulásban.

-- Ugyan, hogy tudnál te segíteni, amikor írástudatlan vagy? – szólt rá a kisunoka, mire a nagymama, aki annak idején gimnáziumot végzett, igencsak megsértődött. Kiderült, hogy az iskolában állandóan azt hallották, régen a lányok nem tanulhattak, szinte mindegyikük analfabéta volt.

De az agymosásnak nemcsak az volt a célja, hogy isteni tulajdonságokkal és képességekkel ruházza fel a nagyvezért, vagy, hogy lejárassa az előző rendszert, hanem az is, hogy az állandó bizalmatlanságot, gyanakvást keltsen mindenkivel és mindennel szemben, aki, vagy ami nem a kommunista rendszer szüleménye. Sőt, még az úgynevezett baráti, szocialista országokra is mérhetetlen gyanakvással tekintettek.

Az egyik ismerősöm a hetvenes évek második felében megismerkedett néhány fiatal magyarországi sportolóval, akik Ungváron edzőtáboroztak, aztán, nagy örömükre, kisebbfajta városnézésre vitte őket. Másnap behívták a rendőrségre, ugyanis a megfelelő szervek most is éberen figyeltek. Megfenyegették, hogy akár le is csukhatják, mert „zaklatta” a külföldi állampolgárokat. És kiderült, hogy tényleg létezik ilyen jogszabály, persze, azt, hogy mi tekinthető zaklatásnak, mindig a hivatalos szervek döntötték el.

A nyolcvanas években, főleg azok második felében, már jött némi enyhülés. Egyre többen jutottak el külföldre, persze, főleg a szocialista táborba. Így aztán egyre többen jöttek rá, hogy nem egészen úgy működnek a dolgok, ahogy eddig hitték. De a gondolkodást a legnehezebb megváltoztatni.

Akkoriban Ungváron, a megyei lapnál dolgoztam. Elterjedt a híre annak, hogy egy kínai delegáció járt a városban. Tagjainak annyira megtetszett az Ung-part, hogy felajánlották, építenek két szállodát az Uzsgorod hotel mellé. Csak annyit kértek, hogy a szállodákat 20 évig ők üzemeltethessék, azután pedig ingyenesen átadnák a szovjet államnak.

Akkoriban járt hozzánk a szerkesztőségbe egy fiatal rendőrtiszt, illetve egy tűzoltó, hozták az aktuális híreket. Az adott viszonyok között igazán felvilágosult, tájékozott fiatalemberek voltak. Azon a napon egyszerre érkeztek meg, én meg elújságoltam nekik a friss információt.

Szinte rémülten néztek rám.

-- Ezt nem szabad megengedni! – szólalt meg az egyik.

-- Isten őrizz! – tódított a másik. – Csak ideküldenék a kínaiak a diverzánsokat.

-- Felrobbantanák a várost! – folytatta az első.

-- De talán még a két szállodát is – licitált rá a második.

Próbáltam meggyőzni őket, hogy az egésznek semmi értelme, hiszen ki olyan hülye, hogy felrobbantsa a saját szállodáját, vagy, hogy terrortámadásokat hajtson végre egy olyan városban, ahová turistákat akar hozni, de mintha a falnak beszéltem volna.

Hiába, a gondolkodást a legnehezebb megváltoztatni.

 

 

 

 

Bátorság nélkül semmi nincs