Hófeketécske és a hét törpe

  

(Polkorrekt mese)

Volt egyszer, hol nem volt, élt egyszer egy metroszexuális király és volt neki egy gyönyörű transzszexuális felesége. Éltek, éldegéltek, egy napon aztán, honnan, honnan nem, született egy szép kislányuk. Nagy dilemmát okozott a királyi udvarban, hogy milyen nevet adjanak neki, az egyik miniszter azt javasolta, hogy legyen Hófehérke, a bőre miatt, de ezt azonnal elvetették, hiszen kell-e annál ütősebb bizonyíték a rendszerszintű rasszizmusra, hogy még hangsúlyozzák is a királylány fehérségét. Így lett aztán a neve Hófeketécske, egyrészt, mert ez már önmagában kiállás a faji megkülönböztetéssel szemben, másrészt, mert a birodalomban olyan szennyezett volt a levegő, hogy ők csak fekete havat láttak.

Bár valamennyien nagyon örültek a gyermek születésének, az idill nem tartott sokáig. A transzszexuális királyné ugyanis nem bírta elviselni, hogy őt mindenki nőnek nézi, amikor férfinek érzi magát, a szülés után pedig már teljesen eredménytelenül próbált ez ellen tiltakozni. A király ugyan az emberi jogok védelmében karóba húzatott néhány szolgát, ám az istenadta nép még ekkor sem akarta megérteni, hogy a királyné tulajdonképpen férfi. Amikor aztán leánya elkezdett beszélni és „anyának” szólította, teljesen betelt nála a pohár, elhagyta a családját, meg a királyságát és beállt egy jogvédő szervezethez önkéntesnek.

A király, bár nem sok kedve volt hozzá, politikai okokból hamarosan új asszonyt hozott a házhoz, aki minden bizonnyal rasszista volt, mert megkövetelte a lepedők kifehérítését, csak fehérbort ivott és a királynéi fürdőszobát is hófehérre csempéztette. No meg, első pillanattól gyűlölte Hófeketécskét, még akkor is, ha ránézésre fehér volt.

Teltek-múltak az évek, a királylány egyre cseperedett és egyre szebb lett, a mostohája pedig egyre jobban gyűlölte őt.

Egy napon aztán elővette a varázstükrét, belenézett és azt mondta neki: 

-- Mondd meg nékem, kicsi tükröm, ki a legszebb a földön!

-- Szép vagy, úrnőm, de tudd meg, Hófeketécske százszor szebb – felelte a tükör.

Ekkor aztán elhatározta, hogy elpusztítja Hófeketécskét. Magához hívatta a királyi vadászt és azt mondta neki, hogy vigye el az erdőbe, aztán ölje meg. A vadász egy ideig szabódott, de aztán megmagyarázta neki, hogy a királylány az udvarban a fehér felsőbbrendűséget képviseli, méghozzá éjjel-nappal, hiszen még a hálóinge is fehér és egyetlen fekete barátnője sincs, márpedig egy demokratikus családban ez tűrhetetlen.

A vadász aztán kivitte ez erdőbe a királylányt, de mégsem volt szíve megölni, inkább magára hagyta, mondván, majd elpusztítják a vadállatok. Sokáig bolyongott, amíg fel nem fedezett egy kis házikót a fák között. Bement, a házikóban egy pici asztalt  látott, mellette hét pici székkel, a falak mellett pedig hét pici ágyat. Mivel nagyon éhes volt, evett az ételből, majd lefeküdt és elaludt.

Amikor a törpék hazatértek, nagyon meglepődtek, de egyben meg is örültek a váratlan vendégnek. A királylány elmesélte nekik szomorú történetét. Azok egy darabig tanakodtak, majd így szólt az egyik:

-- - Ha megígéred, hogy gondját viseled a házunknak, főzöl, mosol, varrsz és foltozol ránk, mi szívesen itt tartunk magunknál; meglásd, jó sorod lesz, nem lesz semmiben hiányod.

Így is történt. Ettől kezdve a törpék minden reggel elindultak dolgozni a bányába, Hófeketécske pedig nekiállt a házimunkának. Ám minden nap figyelmeztették, ne engedjen be senkit, mert a gonosz mostoha meg fogja találni. És igazuk is lett. Egy napon megint elővette a varázstükrét és feltette neki a kérdést!

-- Mondd meg nékem, kis tükröm: ki a legszebb a földön?

-- Szép vagy, úrnőm, de tudd meg: Hófehérke százszor szebb. Hegyek között él magában, a hét törpe házában – felelte a tükör. A királynő meg éktelen haragra gyulladt.

Aztán hamarosan támadt egy ötlete, felvette a legszolidabb kiskosztümjét, hóna alá csapott egy mappát és elindult az erdőbe.

-- Nyiss ajtót, kicsiny leányzó! – kopogott be a házba. – Önkéntes jogvédő vagyok, számíthatsz rám! Én megvédem az érdekeidet.

-- Az én érdekeimet? – csodálkozott Hófeketécske, de az ajtót csak résnyire nyitotta ki. – Kitől kellene megvédeni az érdekeimet?

-- Hogyhogy kitől, Hát ezektől a törpétől?

-- De ők a barátaim – mondta a királylány bátortalanul.

-- Azt te csak úgy hiszed? – felelte egyre ingerültebben a gonosz mostoha. – Hiszen te el vagy nyomva. Állandóan főzöl, mosol, takarítasz, teljesen kihasználnak. Meg tudod te itt valósítani önmagadat? Na, ugye, hogy nem! Kérdezték tőled egyszer is, hogy nő akarsz-e lenni? Apropó, nőiesség! Itt élsz, fiatal lány létedre hét férfivel! Ez felveti a szexuális kihasználás gyanúját is. Egy szavadba kerül és olyan pert akasztok a nyakukba….

Hófeketécske teljesen megrémült, alig értett az egészből valamit.

-- Tessék innen elmenni! Tessék engem békén hagyni – könyörgött.

-- Hát jó -- mondta a mostoha, majd a zsebébe nyúlt. -- Elmegyek. De akkor legalább ezt a szép piros almát fogadd el tőlem!

A királylány nem tudhatta, hogy az alma mérgezett. Ahogy beleharapott, fuldokolni kezdett és az alma a torkán akadt. Amikor a törpék hazatértek, ott találták a padlón fekve, a teste már teljesen élettelen volt.

Nagy sírás-rívás közepette ravatalozták fel, egy szép üvegkoporsóban. Már éppen ki akarták vinni a temetőbe, amikor felbukkant a királyfi, aki hónapok óta Hófeketécskét kereste, annyit hallott csodálatos szépségéről. Teljesen elkeseredett, amikor megtudta, hogy későn érkezett. Csak annyit kért a törpéktől, hogy megcsókolhassa a királylányt. Azok leemelték a koporsó tetejét, a királyfi épp fölé hajolt, amikor kirontott az erdőből a gonosz mostoha, a kiskosztümjében, hóna alatt a mappával és torkaszakadtából kiabálni kezdett.

-- Azonnal vessenek véget a szexuális zaklatásnak! Erről szó sem lehet! Ha a hölgy előzőleg nem adta beleegyezését a csókba, akkor ez szexuális zaklatás! Itt van a paragrafus a hónam alatt!

-- De hogy adhatná a belegyezését, amikor halott? – kérdezte az egyik törpe.

-- Az nem jelent semmit! –kiabált tovább a mostoha. – Bíróság elé fogom vinni! Mért nem engem akar megcsókolni a fiatalember? Az nem minősülne zaklatásnak!

A temetést elhalasztották, a törpék visszamentek a bányába. Az ügyet állítólag most tárgyalják másodfokon.

 

 

 

 

 

 

 

Leteszteltük, mennyire revizionisták a magyarok

 

Ki találta fel a kommunizmust?

  

Egy öregasszony a Szovjetunióban elmegy egy kérdéssel a városi tanácsra, de mire odaér a hivatalnok irodájába, elfelejti a kérdést.
– A nyugdíjáról szeretett volna érdeklődni? – kérdi a hivatalnok.
– Nem, 20 rubelt kapok havonta, az jó.
– Akkor a lakásáról?
– Nem, három emberrel lakom egy szobában, egy közösségi lakásban, jól vagyok – válaszolja, majd hirtelen eszébe jut:
– Ki találta fel a kommunizmust? A kommunisták vagy tudósok?
A hivatalnok büszkén válaszolja:
– Hát, a kommunisták természetesen.
– Gondoltam. Ha tudósok találták volna fel, először kutyákon tesztelik.

Amikor minden kiderül

 

Jedlik Ányos, a kiváló bencés fizikus, a budapesti egyetem tanára azután, hogy hetvenkilencedik életévében nyugalomba vonult, a győri rendházban élte le hátralevő tizenhét esztendejét.

Az Akadémia nagygyűlésére minden évben feljött, legutoljára kilencvennégy éves korában, 1893-ban. Az ünnepi társas ebéden – mint mindig – ezúttal is részt vett.

Késő öregségében nagyothallott, és fogai sem voltak, azért egyre panaszolta, hogy a mostani fiataloknak nagyon gyenge a hangjuk, s a mostani szakácsok nagyon keményre sütik a húst.

Amikor közeledni érezte a halálát, maga köré gyűjtötte a rendház tagjait, elbúcsúzott tőlük, és azt mondta:

– Nemsokára a Teremtőm előtt fogok állani, és meg fogom tudni, hogy mi a fény és a villamosság.

 

 

A rothadás illata

A nyolcvanas évek közepén kerültem Ungváron a megyei lap szerkesztőségébe. Itt már működött egy bizonyos hierarchia, melyet nem csupán a pozíciók határoztak meg, hanem az itt eltöltött évek is, általában véve az öregek valamilyen isteni magasságokban lebegtek a fiatalok, a pályakezdők fölött.

Közöttük talán az öreg zsidó, Braun Henrik bácsi volt a legkülönlegesebb figura, egy apró, vékony, nagyon választékosan öltözött ember, aki általában nagyon szívélyes volt mindenkivel, míg fel nem dühítették, de senkivel sem ápolt szorosabb barátságot. Elsősorban a sportról, azon belül is a kézilabdáról szeretett írni, és mindenkit, de tényleg mindenkit ismert, aki ezen a területen valamit számított a Szovjetunióban, sőt, legtöbbjükkel tegeződött is. És szerette is éreztetni a fiatalokkal, hogy ő itt nem akárki.

Erről legelőször akkor győződhettem meg, amikor kezembe nyomtak egy orosz szöveget, mondván nagyon sürgősen fordítsam le és szerkesszem meg. Akkoriban a számítógépről még csak nem is hallottunk, sőt, írógép sem jutott mindenkinek, a cikkeket sokszor kézzel írtuk, majd a gépírónőknek diktáltuk be, akiknél mindig ki kellett várnunk a sorunkat.

Az ominózus esetben épp Henrik bácsi diktált az egy szem gépírónőnek, amikor benyitottam. Kértem, hogy adja már át öt percre a helyét, mert ez nagyon sürgős. Úgy mért végig, mint aki rosszul hall, majd a következő beszélgetés zajlott le közöttünk.

-- Fiam, van nálad egy kalapács? – kérdezte.

-- Hát… kalapács… az éppen nincs – feleltem.

-- Nesze, itt van két rubel, eredj, vegyél magadnak egy kalapácsot! – mondta és már nyúlt is a zsebébe.

-- De hát mért kellene nekem egy kalapács? – kérdeztem csodálkozva.

-- Hát azért, hogy ki tudd verni a fejedből ezt a hülyeséget! – válaszolta vigyorogva.

Az egyetlen lánya kikerült valahogy Magyarországra, majd (akkor még) Nyugat-Németországba ment férjhez. Nagy szívfájdalma volt, hogy hosszú évekig nem láthatta. Mert hiába ismert mindenkit, hiába volt jóban a nagy emberekkel, nem engedték ki az ellenséghez, ebbe az „imperialista” országba.

Amikor aztán eljött a gorbacsovi enyhülés ideje, végre kimehetett. Ott volt vagy egy hónapig. Amikor utána bejött a szerkesztőségbe, mutatta a gyönyörű olasz cipőt, melyet ott vett magának.

-- Biztosan nagyon drága volt – mondtuk neki.

-- Hát persze – felelte. – Kiszámoltam, hogy egy ottani átlagfizetésből negyven pár ilyet sem lehetne megvenni.

Ekkor ért oda a párttitkárunk és kötelességének érezte, hogy hozzászóljon a beszélgetéshez, amúgy, ideológiai alapon.

-- Na, rohad a kapitalizmus, Henrik? – kérdezte fennhangon.

Az öreg egy kicsit gondolkodott. Szemmel láthatóan nem akart újat húzni a párttal.

-- Hát az lehet, hogy rohad, nem tudhatom, mert én épp csak beleszagoltam – válaszolta. – De hogy piszok jó illata van, az biztos.