Cirókahiány

„Ez az egész családprobléma nagyon nehéz história – mondja a professzor. – Régen mindig volt a közelben egy nagymama vagy egy nagybácsi, akinek a vállán el lehetett sírni az embernek a baját. Ma az emberek többségének rengeteget kell dolgoznia ahhoz, hogy az anyagi lecsúszást lassítsa, és nincs a közelben senki. Jön tehát az a modell, hogy kívülről kell segítséget kérni, amiben én nem hiszek.

A klinikán, ahol dolgoztam, az egyik doktornő egyszer körbevezetett, és azt mondta, hogy az ott fekvő gyermekek többségének csak az a baja, hogy cirókahiánya van, azért vannak ott, mert nem kapnak elég odafigyelést és törődést. És ezt nem csak a gyerekekről lehet elmondani. Azt gondolom, hogy baj van az emberi kapcsolatokkal. Annyi kompromisszumot hoz valaki élete során, annyifelé kell alkalmazkodnia, hogy otthon már nem akar, viszont enélkül meg nem lehet együtt élni, így fel is borulnak a kapcsolatok. Nálunk a házasságok fele tönkremegy, elválnak, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az emberek szeretnének újra hinni benne, meg is próbálják megint, újraházasodnak, de nem megy, mert ahhoz sok lemondás kell.” (Popper Péter)

 

Nagyon leültél, Józsi!

 

A lakodalom szépen, rendben lezajlott, mindenki jólérezte magát. A két rokonság nemcsak összeismerkedett, de össze is barátkozott. A mulatság után néhány héttel aztán az ifjú férj megkereste a közeli rokonokat és barátokat, mondván, segítség kellene, az apóséknál, aki sokat betegeskedik, meg kellene csinálni a kerítést, amúgy, kalákában.

El is mentek öten-hatan egy hétvégén az új rokonokhoz. Az apósékkal együtt lakott a nagymama és a nagypapa is. Már mindent előkészítettek, ott állt a sóder, a cement, no meg a szerszámok, mert akkoriban betonkeverő legfeljebb csak a nagy építőcégeknél volt, a betont mindenki kézzel, pontosabban lapáttal keverte, aztán vödörrel juttatta el a rendeltetési helyére. Kemény munka volt.

Már épp nekikezdtek volna, amikor kilépett az ajtón a nyolcvan éves nagypapa és közölte, ő is részt akar venni a munkában, nem lenne rendjén való, ha a család teljesen kimaradna belőle. Próbálták lebeszélni, meggyőzni, hogy van itt elég fiatal, hajthatatlan volt, így ráhagyták a dolgot.

Ahogy haladtak a munkával, egyre melegebb lett és hamarosan észrevették, hogy az öreg kezd fáradni. Ömlött róla az izzadság, az arca kipirult és egyre nehezebben vette a levegőt. Előbb próbáltak neki könnyebb feladatot adni, megkérték, hozzon egy kis ásványvizet, de azzal hárította el, hogy menjenek a fiatalok, ők gyorsabban megjárják.

Később, már mintha meg is szédült volna, erősen lihegett és a többiek attól tartottak, mindjárt összeesik, ennek ellenére nem volt hajlandó pihenni. Ekkor jutott eszébe valakinek, hogy a fiatalasszonyt kell segítségül hívni, elvégre, ha a lányunokának nem fogad szót a nagypapa, akkor senkinek. Jött is hamarosan, mosolyogva, hízelegve kérlelte az öreget, hogy pihenjen egy kicsit, elvégre van itt elég munkáskéz.

Eleinte ez sem vezetett eredményre, de aztán az unoka bekeményített, és egyszerűen ráparancsolt a nagypapára, hogy menjen, üljön le, mégpedig most, azonnal. Mire az öreg közölte, hogy akkor jó, pihen egy kicsit, de csak egy félórácskát, aztán folytatja tovább.

Mint minden rendes falusi háznál, itt is volt az udvaron egy nyárikonyha és annak az árnyékában, a szőlőlugas alatt egy kényelmes lóca. Pontosan a ház bejárati ajtajával szemben. Ide ült le az öreg, ám alig helyezkedett el, kinyílt a ház ajtaja és kilépett rajta hites felesége.

-- Nagyon leültél, Józsi! – kiáltott rá az öregre. – Eredj csak, míg pihensz, hozz két vödör vizet a kútról!

 

Hát nem mérnök?

 

A székely Mari néne felmegy Pestre egyetlen leányát meglátogatni. Szép kertes
házban laknak, modern felszerelés, a garázsban Mercedes, minden, ami kell. Örül is Mari néne, aztán megkérdi a lányát:
- Oszt mondd, boldog vagy-e édes jányom?
- Hát édesanyám, nem vagyok boldog.
- Oszt há mé nem jányom?
- Én azért, me a férjem impotens.
- Ó hogy a ráksúj egye meg a pofáját! Pedig nekem aszonta a lakodalomkor, hogy mérnök.

Kikiáltják Magyarország függetlenségét

 

(Megjelent: Nyírvidék, 1918.10.15.)

Vasárnap este a politikai pártkörben igen élénk élet folyt. Az alkotmány pártból kiszakadt képviselők, élükön Apponyival és Vázsonyival tanácskoztak a helyzetről és kidolgoztak egy programot, amelyet már a legközelebb nyilvánosságra hoznak. A program szerint követelik Magyarország függetlenségét és önállóságát a perszonális unió alapján, a demokrácia legszélesebb uralmát, a legteljesebb választójogot. Követelik ezenkívül, hogy a béketárgyalásokon biztosíttassék Magyarország területi integritása és sérthetetlensége. Ennek a programnak publikálásával egyidejűleg fölszólítják az összes pártokat a csatlakozásra.

A Károlyi- és Bizony-párt elhatározta, hogy a képviselőház szerdai ülésén indítványt terjeszt be a perszonális unióról. Ha a ház, vagy a munkapárt ennek az indítványnak az elfogadását megakadályozná, a két párt és a köréje csoportosuló pártonkívüli képviselők megalakítják a magyar minisztertanácsot és proklamálják Magyarország függetlenségét és önállóságát.
A horvát képviselők szintén megjelennek a szerdai ülésen és itt jelentik be az önálló Horvátország megalakítását, valamint azt, hogy a horvát képviselők kiválnak a magyar parlamentből.

Kompromisszumok nélkül

 

Csak a kutya tud teljesen, kompromisszumok nélkül szeretni. Sohasem kérdezi, hogy viszonzod-e, vagy érdemes vagy-e rá. Nem azért szeret, aki vagy, hanem mert vagy.

Az apró, gyermekökölnyi, teljesen vak és teljesen korcs kutyakölyköt apám egyik tanítványa hozta, a valahol találta, mint mondta, megmérgezték az anyját. Összeszaladtak a szomszédok is, a felnőttek tanácstalanul méregették a gyámoltalan kis jószágot. Egybehangzó vélemény alakult ki: mivel önállóan még nem képes táplálkozni, a kiskutya menthetetlen.

Csak én nem értettem ezzel egyet, s bár még kisiskolás voltam, végül rám hagyták a dolgot, csináljak vele, amit akarok, de látszott rajtuk, hogy egy lyukas petákot sem tennének az életére.

Előbb megpróbáltam cumisüvegből megetetni egy kis tejjel, de próbálkozásom teljesen sikertelennek bizonyult, ugyanis a cumi be sem fért a szájába. Később egy lapos tányérkába öntöttem neki néhány korty táplálékot, majd belenyomtam az orrát, ám így sem evett, sőt hevesen tiltakozott. Ekkor a kisujjamat mártottam bele a tejbe, majd dugtam a szájába, és Burkó, mert így neveztem el apám egyik régi, kedves kutyájáról, végre lenyalogatta  azt az egy-két csepp folyadékot. Mivel egyszerre csak egészen minimális mennyiség került a gyomrába, bizony, igencsak hosszadalmas volt egy ilyen etetés.

A módszert egészen addig folytattam, amíg ki nem nyílt a szeme, és nem kezdett el lefetyelni. Akkor még nem tudtam, hogy az állatok azt a lényt tekintik az anyjuknak, melyet életükben először pillantottak meg, ennek ellenére természetesnek vettem, hogy ő az én kutyám, neki én vagyok a gazda.

Minden korcssága ellenére, vagy talán éppen ezért, nagyon okos állat volt, egy igazi egyéniség. Szabadon szaladgált a hátsó udvaron, a csirkék és kacsák ott csipegettek körülötte, a legnagyobb jóindulattal tűrte még azt is, hogy beleegyenek az ételébe, ám ha a szomszédból véletlenül áttévedt egy aprójószág, az menthetetlenül halálra volt ítélve. A mai napig nem értem, mikét tudta fejben tartani annak a rengeteg baromfinak a hovatartozását.

Egyébként is állandó éberséggel őrizte az udvart, amint belépett valaki a kiskapun, azonnal a fogát vicsorgatta, ám a legnagyobb riadalom akkor támadt, amikor véletlenül nyitva maradt a kertkapu. A telkek hátsó részét ugyanis, mint faluhelyen általában, nem választotta el kerítés, és a szomszédok alaposan megijedtek.

Ilyenkor általában nekem szóltak, mert bár Burkó tisztelettel viseltetett a család tagjai iránt, az ételt is elfogadta tőlük, igazán csak rám hallgatott. Elég volt egyet kiáltanom, már inalt is haza.

Amikor elköltöztünk a városba, épp az ő sorsa okozta a legtöbb fejtörést. Nem vihettük magunkkal, hiszen a velünk egy fedél alatt élő nagyapámék állandó veszélyben éltek volna. Az új gazda, aki a házunkat megvette nyomban felajánlotta, maradjon ott a kutya, hiszen neki is jól jön egy éber házőrző. Még az állat vicsorgó fogai sem tántorították el.

-- Majd hozzánk szokik! Hiszen a kutya azt tekinti gazdájának, aki eteti, és itt jó dolga lesz – nyugtatott meg minket.

Ez tényleg kézenfekvő megoldásnak látszott. Elköltöztünk, eleinte nagyon elfoglalt minket a beilleszkedés, az új iskola, az új munkahely. Néhány hónap múlva azonban már ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy láthassam a kutyámat.

Egy hétvégén vissza is mentem a faluba. Alig szálltam le a vonatról, összeszaladtak a régi barátok. Együtt mentünk el a régi házhoz, ahol nagyon kedvesen fogadtak. Csak Burkót nem láttam sehol.

-- Hát a kutya hol van? – kérdeztem egy idő után türelmetlenül.

Csönd lett, szinte vágni lehetett. Még a verebek is elhallgattak a tornác előtti lugason.

-- A kutya… elment, meghasadt a szíve – szólt az ember sápadtan, lehajtott fejjel.

Aztán elmondták, hogy nem volt hajlandó megenni az ételt, amit adtak neki. Minden nap egy gereblyével tolták elé a lábast, mert csak morgott rájuk, de hozzá sem nyúlt. Abban reménykedtek, hogy néhány nap múlva, amikor majd nagyon megéhezik, ez is másképp lesz. De egy reggel ott találták elpusztulva.

Csak a kutya tud teljesen kompromisszumok nélkül szeretni. Sohasem kérdezi, hogy viszonzod-e, vagy érdemes vagy-e rá. Nem azért szeret, aki vagy, hanem mert vagy.

A "minőségi idő"

 

„A "minőségi idő" azt jelenti, hogy osztatlan figyelmet szentelünk valakinek. Ha egymás mellett ülünk a kanapén, és tévét nézünk, a műsor áll figyelmünk középpontjában, nem pedig a házastársunk. Kapcsoljuk ki a tévét, és nézzünk egymásra, miközben beszélgetünk. Elmehetünk kettesben sétálni, vagy beülhetünk egy étterembe, ahol remekül lehet beszélgetni. Megfigyeltük-e már, hogy milyen pontosan meg lehet különböztetni egy étteremben a randevúzó párokat a házaspároktól? Az előbbiek egymásra néznek és beszélgetnek, a házaspárok pedig csak ülnek, és nézelődnek maguk körül. Az ember azt gondolná, csak azért mentek oda, hogy egyenek!” (Gary Chapman, keresztény író, párkapcsolati szakértő)

 

Vajon miért zavarja a szlovákokat a magyar himnusz?