(Megjelent: Ungi újság, 1933.11.09.)
A fellebbezés célja egyébként az, hogy ez a felette fontos, de ennek ellenére igen homályos kérdés a legfelső közigazgatási bíróság elé kerüljön és e réven végre teljesen tisztázódjék.
Fotó: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
A 28-as szám alatti ház üresen állt, már régóta árulták. Végül egy középkorú házaspár vette meg két kamaszgyerekkel. Az udvarban volt egy különálló lakrész, oda az idős nagyszülőket költöztették be a faluból. Számukra nem volt egyszerű ez a változás. Mariska néni még csak talált elfoglaltságot, sütött-főzött az egész családra, de Pista bácsi nem tudott mit kezdeni magával. Nem ismert senkit, itt még a kertbe sem lehetett lemenni, jószággal meg akkor találkozott, amikor valaki az utcán a kutyáját sétáltatta.
A fiatalok dolgoztak, a gyerekek tanultak, egyedül volt otthon a két öreg. Mielőtt elmentek, mindig a lelkükre kötötték, hogy ajtót, kaput csukva tartsanak, még akkor is, ha itthon vannak, erre mindenféle emberek járnak. Így aztán az öreg eleinte csak az ablakból bámulta a forgalmat, odaköszöngetett az embereknek, azok meg furcsán néztek rá, aztán nekibátorodott és kiállt a kapuba. Innen figyelte, hogy jönnek-mennek a szomszédok, köszöngetett nekik, némelyik vissza is köszönt.
Egyszer aztán fűnyíró hangját hallotta a szomszédból. Megállt a kerítés előtt, nézett befelé. Középkorú férfi nyírta a füvet a tenyérnyi udvaron.
-- Jó napot kívánok! – nyújtotta a kezét az öreg a kerítésen keresztül. – Benke István vagyok, az új szomszéd.
-- Jó... napot! – szólt bizalmatlanul a másik. – Kocsis Ernő.
Egy darabig méregették egymást.
-- Nem nagyon vág ez a fűnyíró – törte meg az öreg csöndet.
-- Hát nem, a fene egye meg! – mérgelődött a szomszéd. – Meg kellene köszörülni a kést, mert ez így csak kínlódás, de nincs egy normális szakember.
-- Hát.. én éppen meg tudnám köszörülni – szólt Pista bácsi.
-- Maga? – nézett rácsodálkozva a másik.
-- Én hát. Egy falusi embernek sok mindenhez kell érteni – felelte az öreg. -- Gépem is van, időm is van. Megcsinálom. Csak úgy, barátságból!
A szomszéd döbbenten nézett rá. Miféle barátságból? Hiszen most beszéltünk életünkben először. De ezt csak úgy gondolta.
Leszerelték a kést.
-- Jöjjön velem nyugodtan, megmutatom, hogy kell csinálni! – mondta Pista bácsi. – Legalább megismeri az én Mariskámat is.
Az öreg megköszörülte a kést, Mariska néni meg mindjárt kitett egy kis süteményt az asztalra. Az öreg meg előkapott a szekrényből egy üveget.
-- Ezt a kis szilvát meg kell kóstolni – mondta. – Az utolsó főzésemből maradt. Hej, nem főzök már többet, elmúltak a szép idők.
-- Hát te hol jártál? – kérdezte Ernőt a felesége, amikor hazaért. – Már mindenütt bekerestelek.
-- Milyen aranyos emberek – szólt az asszony, miután elmondta neki a történteket. – Tudod mit? Úgyis akartam sütni egy kis almásrétest, majd este viszünk nekik kóstolót.
Másnap az öreg ismét kinn állt a kapuban és észrevette, hogy a másik szomszédban lakó nénike kétségbeesetten cibálja a járdán a kis bevásárlókocsiját. Amikor közelebb lépett, rájött, annak bizony kiesett az egyik kereke.
-- Kezét csókolom! – szólt az öreg. – Segíthetek?
A nénike előbb ijedten nézett rá a vastag szemüvege mögül. Aztán rájött, hogy ezt az embert ő már látásból ismeri, itt szokott mindig állni a kapuban.
-- Kiesett… kiesett a kereke – motyogta az orra alatt.
-- Semmi baj, segítek bevinni, a kereket meg majd megcsinálom – nyugtatta meg Pista bácsi.
Ebéd után az öreg épp ledőlt egy kicsit, amikor csöngettek a kapun. A szomszéd néni állt ott, kezében egy lábassal.
-- Már ne haragudjanak a zavarásért, gulyáslevest főztem és hoztam egy kis kóstolót, ha nem veszik sértésnek – mondta félénken. – Szegény uram is nagyon szerette.
A szembeszomszédnak az egy szem, ollót sosem látott cseresznyefáját metszette meg, a mellette lakót megtanította szilvát aszalni. Nem telt bele fél év és mindenkit ismert az utcában.
Egyszer aztán rosszul lett és kórházba került. Az osztályon szinte megriadtak, amikor a sok szomszéd testületileg bevonult hozzá. Az öreg teljesen elérzékenyült.
-- Barátaim, annyira rendesek vagytok! Az az igazság, hogy egyáltalán nem akartam a városba jönni, de most már egyáltalán nem bánom, hogy a fiam ideköltöztetett – mondta elhaló hangon.
-- Hát az lehet, Pistukám, hogy magát a fia költöztette, de hogy a Jóisten küldte, az biztos – simogatta meg kezét a nénike a szomszédból. – Amit maga csinált, az egy csoda.
Kiváló külföldi szakorvosok tanítványa, Dr. Freilichné Sáfár Berta Munkácson (Fő-ucca 33 sz. alatt.) modern és a legtökéletesebb készülékekkel felszerelt kozmetikai szalont rendezett be. Egyetlen látogatás után minden hölgy meg fog róla győződni, hogy komoly szaktudás esetén a szépségápolás terén csodákat lehet művelni. Minden nőnek legelemibb kötelessége, hogy szép legyen, mert a szépség a legmegbízhatóbb fegyvere az érvényesülésért, a boldogulásért naponta megújuló harcban. A nagyvárosok nője minden héten pontosan felkeresi a kozmetikusát, mert tudja, hogy a rendszeres arcápolás legalább olyan fontos, mint a haj- és körömápolás. A csúnya nő azért jár kozmetikushoz, hogy megszépüljön, a szép azért, hogy konzerválja szépségét. A kisvárosi nő ondoláltatni és manikűrözni még csak elmegy a fodrászhoz, de arra nem gondol, hogy legexponáltabb testrészét, az arcát szakemberre bízza. Ennénk oka részint a kisvárosi kozmetikusok iránt táplált bizalmatlanság, másrészt az indokolatlanul magas árak. Ami a bizalmat illeti, úgy azt hölgyeink a fentnevezett szalon tulajdonosának, úgy is mint orvos feleségének, úgy is mint nagyszerűen képzett kozmetikusnak bátran előlegezhetik. Az árak a mai viszonyoknak megfelelően minimálisra vannak szabva és a legszerényebb anyagi eszközökkel rendelkező hölgyeknek se okozhatnak jelentékeny megterhelést.
Fotó: Fortepan
Egy
székely paraszt utazik a vonaton egy mérnök úrral. Csak ketten vannak a
fülkében, hát a mérnök így szól a bácsikához:
