Kétszáz évvel ezelőtt égették el az utolsó boszorkányokat Beregszászon

                                                                                                         

1730-ban Ungváron is volt egy boszorkányper

(Megjelent: Kárpátalja, 1935.10.07)

Most, hogy szó van Beregszász város történetének megírásáról, bizonyára érdekes fejezet lesz, amely a beregszászi boszorkánypöröket tárgyalja.
Valami sok szégyenkezni valója nincs a mai műveit világnak a boszorkányégetés ellen, hiszen abban az időben legalább tudatlanok voltak az emberek, míg most, a felvilágosodottság korszakában, Európa közepén — könyveket ítélnek máglyahalálra.
Szent István is szót emelt már a boszorkányüldözések еllen, Könyves Kálmán pedig egyenesen kimondotta, hogy „boszorkányok, amelyek nincsenek, ítélet alá ne vonassanak”. Persze, már akkor is hiába volt egy okos ember a buta tömeggel szemben és így esett, hogy továbbra is vígan égették a boszorkányokat. Természetesen az égetésnél nem a boszorkány volt víg. Írott bizonyíték van arról, hogy Ungváron 1730-ban megégettek egy boszorkányt, törvényes eljárással és Beregszászba pedig 1736-ban ítélték máglyahalálra Gaál Mihályné és Tóth Borbála kisdobronyi asszonyokat. Annak most lesz kétszáz éve. A beregszászi törvényszék akkori ügyésze nemes és nemzetes Sebbey György volt, míg a védelmet nemes ifjú Izsák István látta el. Sajnos nem tehetett sokat védencéért, mert a boszorkánypörökben mindig elég „szavahihető” tanú akadt, akiknek hajmeresztő vallomásai elegendők voltak embertársuk elvesztéséhez. A nevezetes boszorkányégetés meg is történt ezúttal is, mindössze annyi kegyelmet gyakorolt a bíróság, miszerint megengedte, hogy élőbb lefejezzék az elítélteket és csak azután vessék testüket máglyára. Az ítéletet 1736 febr. 27-én hozták és néhány napra rá végre is hajtották.

A kép illusztráció.(Wikipédia)

Rövidlátó politika

                                                                                                          

„Ha a politikai hűség ügyénél tartunk, akkor hadd mondjak el valamit, amit benyomásom szerint a kormánnyal szemben állók képtelenek elfogadni. Ebben az országban igenis volt egy kommunista diktatúra, amelyben rengeteg embert megsértettek, bebörtönöztek, lesöpörték a padlásaikat, téeszekbe zavarták, a Hortobágyra küldték őket. Rengeteg disznóság történt. Elmúlt majd három emberöltő, de ezek a disznóságok nem tűntek el nyomtalanul. Ezek kulturálisan öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Azoknak a gyerekei, unokái, akikkel a sérelmek megestek, ezt mind tudják, számon tartják. Olyan sérelmek estek az ország egyik felén, amiket nem lehet ráolvasással eltüntetni. Márpedig a baloldal a rendszerváltás után nem tett semmit, hogy ezt felismerje. Nem volt hajlandó belátni, hogy itt azért van egy olyan probléma, amivel foglalkozni kellene: van itt egy fél ország, amelynek az, ami balról jön, csak gonosz dolog lehet, amit fel kell számolni. És nem érdekli semmiféle objektív dolog. Őt üldözték, és ezért joga van úgy érezni, hogy most végre az övéi kezében van a hatalom, most nekik mindent lehet. Ez így működik, és ez csak évtizedek múlva fog enyhülni valamennyire.

Úgy tenni, mintha ez nem létezne, mintha a kormánypárti két és fél milliónak nem lenne meg érzelmileg minden oka arra, hogy azt a másik oldalt támogassa, nagyon rövidlátó politika. A baloldalnak pedig egyik nagy problémája, hogy ezt képtelen felfogni.” (Csányi Vilmos)

Magyarokra várva

 Anyai nagyszüleim Munkácson, 1938. november 10-én, amint a bevonuló magyar csapatok fogadására indulnak.

Egy szemtanú visszaemlékezései I.

                                                                                                           

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

Életem alkonyán, amikor úgy éreztem, hogy személyemmel kapcsolatban már nem fog feljegyzésre érdemes esemény bekövetkezni, elhatároztam, hogy dióhéjban megírom életem történetét.Ezen elhatározásom tulajdonképpen néhai Földesy Gyula országgyűlési képviselőnek köszönhető, aki a janakievi internálótáborban  már 1945-ben arra ösztökélt, hogy rögzítsem nehéz életünk főbb mozzanatait. Történetem bizonyosságul szolgál, hogy egy tőlünk távol eső esemény sokszor mily erős hatással tud lenni az egyén életformájának kialakítására. Ha 1914. június 28-án Szarajevóban Gavrilo Princip gyilkos golyója nem ölte volna meg Ferenc Ferdinánd trónörököst, akkor a volt Osztrák-Magyar Monarchia politikája, illetve az abban élt nemzetiségek politikai irányvonala talán másként alakult volna, s én megmaradtam volna az akkori m. kir. pénzverő hivatal hivatalnokának.  Ez a gyilkos golyó volt az első világháború közvetlen kiváltója.

Amikor az Osztrák-Magyar Monarchia a Szerbiának küldött hadüzenete után elrendelte az általános mozgósítást, minden városban találtattak ifjak, suhancok, akik magyar nemzeti színű zászlókkal felvonulásokat rendeztek. Jól emlékszem, hogy szülővárosomban, Körmöcbányán egy Klein nevezetű fiatal kereskedősegéd vitte a zászlót és teli torokkal üvöltötte: „Vesszen Szerbia! Éljen a háború!” Ezek tüntettek, de nem tudták, hogy miért, mert bár négy esztendőn keresztül folyt a háború, sok nyomorúságával és szenvedésével együtt, de végeredményben nem Szerbia, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia veszett el.

Ezek a rövidlátó lelkesedők nem tudták azt, hogy küldő és belső ellenségeink epedve várják a pillanatot, hogy a monarchia összeomlását előmozdítsák. Ellenségeink évtizedes óhaja négy év borzalmas vérfürdő után 1918. november 4-én teljesült. A háborút vesztett Monarchia összeomlott, s Magyarország testéből minden szomszédunk annyit vett, amennyit mohó étvágya elbírt. Az így kialakult fegyverszüneti vonalakat 1920. június 4-én a trianoni békediktátummal végleges határokká jelölték. Ezen békeszerződés értelmében szülővárosomat, Körmöcbányát Csehszlovákiához csatolták.

Mindezeket előrebocsátottam annak bizonyságául, hogy miért sodródtam én, kispolgári családból származó ifjú, politikai pályára. Azon nap estéjén, amikor az első cseh katonai alakulatok megjelentek, „megtiszteltek” látogatásukkal és elvették fényképezőgépemet. Felháborodásom annyira hatással volt rám, hogy mindjárt az első nap nem valami nagy lelkesedéssel örvendtem az államfordulatnak.

Csakhamar, a katonaság átvonulása után, gyors iramban megérkeztek az új hódítók civilben. Hogy milyenek voltak ezek a civilek, bizonyítja egy későbbi esetem. Vagy két év eltelte után egyszer elmentem Prágába. Egy ügy elintézése végett felkerestem Zelenkát, a pénzügyminisztérium miniszteri tanácsosát. Beszélgetésünk közepette, többek között, azt is kérdezte, hogy milyen az élet Szlovenszkón és hogy viselkednek a cseh tisztviselők. Én tapintatosan azt válaszoltam, hogy sajnos vannak, akiknek a viselkedése bizony kifogásolható. Erre ő kijelentette, hogy az új Csehszlovákiának nincs elegendő műveltségű és képzettségű tisztviselője. Mivel az elsőrangú erőkre Prágában van szükség, így vidékre „mindenfélék” kerülnek.

Hogy a miniszteri tanácsos mennyire igazat mondott, bizonyítják a következő esetek. Egy alkalommal a pénzverde egyik úgynevezett mérnöke egy átmulatott éjszaka után felmászott a Szentháromság-szobor tetejére és amikor figyelmeztettük, hogy leesik, azt válaszolta: „Én cirkuszista voltam.”

Az egyik elegánsan öltözött csehet egy később érkező megkérdezte: -- Pepicsku, hol hagytad a verklidet?

-- Hallgass, én itt tanár vagyok! – hangzott a válasz.

Ennek közbevetése után hadd folytassam az események sorrendjében. Egymás után elfoglalták a hivatalokat, intézményeket, gyárakat, bányákat és iskolákat. A vezető pozíciókba mindenüvé cseheket vagy a csehek érdekeit szolgáló szlovákokat helyeztek.

Én akkor Budapestre utaztam. Az utazás akkor már nem volt valami egyszerű, mert csak közúton és a Léva, Párkánynána, Esztergom, Budapest vasútvonalon lehetett közlekedni. Este megérkeztem Párkánynánára, ahonnan egy létrásszekér vitt át a Dunán Esztergomba. Itt a szállodák zsúfoltak, a vendéglők zárva voltak. Egy kávéház volt nyitva, ahol egy selmecbányai ismerősömnek és nekem egy asztalnál helyet szorítottak. Hideg lévén forralt bort rendeltünk. A pincér szokatlanul hangosan elkiáltotta magát: „Szesztilalom, kérem, csak meleg teával szolgálhatok!” Csakhamar hangos szóval elhozta a két „teát”, de a jókora csuprokban elsőrangú, zamatos forralt bor párolgott.

Kellemes volt a dunai átkelés után a meleg kávéházban, meleg borocska mellett felmelegedni. De eljött a záróra. Odakint havaseső esett, s nem volt hol megbújni. Végül a főpincér jó borravaló ellenében becsukott a kávéházba, ahol a boxokon találtunk nyugvóhelyet. Reggel négy órakor a takarítószemélyzet megérkezése előtt felébresztett, s mi kiballagtunk az állomásra.

Négynapos budapesti tartózkodásom alatt egy földimmel találkoztam, aki azon sopánkodott, hogy ha nem tud idejében hazakerülni, nem lesz ott a „zsírosabb” állások elosztásánál és kiesik. Elhatározta, hogy velem jön vissza. Feltűnt nekem, hogy Budapesten, ahol akkor a magyar nemzeti színű szalag viselése divat volt, ő is viselte a gomblyukában. Feltűnt nekem, mert ismertem és tudtam, hogy a szíve inkább szláv érzelmű. Ez a szalag ott volt a gomblyukában a demarkációs vonalig. Ott levette és helyébe csehszlovák szalagot tűzött ki.

Hazaérkeztünk szülővárosomba, ahol a csehek már a pénzverőhivatal vezetését is átvették. Az új főnököknek napokon keresztül kellett előadást tartanom a pénzkészítés menetéről. Azután hozzáláttunk az immár új, csehszlovák pénzverés megszervezéséhez. Ez egy nehéz folyamat volt, mert a magyarok az evakuálás során csaknem az összes gépet elszállították Budapestre és így a csehek üres, kongó termeket találtak. Gépeket, felszereléseket kellett beszerezni és átépítéseket kellett eszközölni.

Miközben nálunk ezen előkészületi munkák folytak, Budapesten kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Az akkori magyar kormány a felvidék felszabadítása céljából megindította a hadműveleteket a csehek ellen. Amikor a magyar katonaság Ipolyságot, Lévát és Selmecbányát elérte, a Körmöcbányán tartózkodó csehek elhagyták a várost és elmenekültek. Nemcsak a csehek, de még a cseh érzelmű szlovákok is megszöktek. Az összes pénzverdei képviselő közül egyedül maradtam a helyemen. A cseh katonaság egymás után hozta az előbb említett városokban túszként összeszedett magyarokat és a pénzverde üres termeibe internálta őket. Szívmelengető látvány volt részemre, amikor egy napon az összes foglyot felsorakoztatták, s azt kérdezték, hogy ki tud jól és gyorsan írni. Én akkor, mint tolmács szerepeltem. Bár a szláv nyelvet csak igen keveset bírtam, a német nyelv segítségével meg tudtuk egymást érteni.

A kérdésre persze sokan jelentkeztek. Erre mindegyik egy seprűt kapott a kezébe és udvart kellett takarítaniuk. Az idősebbeket, akiknél meglátszott, hogy magasabb rangú tisztviselők, illemhely takarítására használták.

Négy nappal a csehek eltávozása után, piros pünkösd napján, a cseh katonaság irányt változtatott és vidám zene, valamint énekszóval dél felé menetelt. Ez akkor volt, amikor a francia kormány a Magyar Tanácsköztársaságot leintette és a hadviselés beszüntetését megparancsolta.  Ilyen körülmények között a cseh civilek is visszatértek és folytatták megkezdett országépítő munkájukat.

Fotó: Körmöcbánya látképe a húszas években. (Magánarchívum)

 

 

 

Székely farmer

                                                                                                               

A székely farmer legjobban tejelő tehene eltűnik, ezért elmegy egy ügyvédhez, bepereli kártérítésre a vasutat, mondván, hogy a sínek a földjén mennek át, és a vonat valószínűleg elütötte a tehenet. Még mielőtt elkezdődne a per, a vasúti társaság ügyvédje elmegy a farmerhez, és megpróbál vele egy bizonyos összegben megegyezni, de csak a felét adják neki, mint amennyit kért. Az öreg köti az ebet a karóhoz, de az ügyvédje tanácsára végül elfogadja a kisebb összeget. Ahogy a vasúti társaság ügyvédje elment, a farmer ügyvédje mondja az ügyfelének:

- Tudja, megmondom őszintén, nem sok esélyünk volt megnyerni a pert...
- Hogy őszinte legyek - mondja a farmer -, én is kezdtem kételkedni benne, amikor láttam ezt a hülye tehenet besétálni a kapun.

 

Apátlan társadalom

 

Ő lesz a feleségem

                                                                                                

  Tanácstalanul álltam a régi ház előtt. Alig találtam meg, hiszen szinte mindent átépítettek már. Vagy harminc éve nem jártam a faluban. Itt nőttem fel, minden szögletét, rögét ismertem, most meg idegen emberek láttam az utcán, s a régi deszkapalánkok helyén idegen színekre festett vaskerítések álltak. Rég nem áll már ott Zsuzsika mosolyogva a kiskapu előtt. Zsuzsika legalább öt évvel idősebb volt, mint én és engem már kisfiúként elbűvölt a mosolyával.

Annak idején még nem volt internet, sőt televízió sem. A gyerekek együtt bandáztak szinte egész nap. Nagyok és kicsik. A nagyok vigyáztak a kicsikre, amitől sokszor szabadultak volna és sokszor kinevették őket. Ennek ellenére a kicsik a török szultánnal sem cseréltek volna, ha a társaságukban lehettek. Hiszen olyan felnőttes dolgokról beszéltek! Még a szerelemről is.

Én még kisiskolás voltam és mindig szájtátva hallgattam ezeknek a 15-16 éves kamaszoknak a történeteit, bár később rájött, hogy sokszor nagyokat lódítottak. Legtöbbször kártyáztak a bolt mögötti füves területen, ahol egy deszkából készült tekepálya volt, de ezt csak a felnőttek használták, vasárnaponként. Nagy megtiszteltetés volt, ha valamelyik gyereknek megengedték, hogy állítgassa a bábukat, ha meg elküldték a szomszédos kocsmába egy üveg sörért, akkor az maga volt a főnyeremény, mert megtarthatta a visszajárót.

A boltot két huszonéves fiú vezette, amolyan mókamesterek, akik mindenből tréfát csináltak, mindenkit lóvá tettek a faluban, akit lehetett. A boltba legtöbbször a gyerekeket küldték, alig volt még a faluban autóforgalom, meg aztán a felnőttek munka után szaladtak a kertbe, s úgy gondolták, a gyermek úgyis ráér. Aminek különösen nagy jelentősége volt akkor, ha kenyeret akartunk venni, azt ugyanis naponta egyszer hoztak és ha azt akartad, hogy jusson, akkor már jó előre sorba kellett állni.

Egyszer édesanyám ecetért és sóért küldött el a boltba. Amikor beléptem, szépen, illedelmesen előadtam a kérésemet. A két eladó komoran nézett rám.

-- Hát.. ecetet, sajnos, nem tudunk adni – mondta az egyik.

-- Nincs? – kérdeztem.

-- Hát éppen van, de nem ajánlanám, hogy elvidd, mert teljesen megsavanyodott – hangzott a válasz.

-- Én a sót sem ajánlanám – szólalt meg a másik.

-- Annak mi baja lett? – kérdeztem.

-- Hát abba, sajnos, beleesett a pondró – felelték.

Hazamentem és elmeséltem sikertelen vásárlásom szomorú történetét. Apám nem szólt semmit, csak felpattant a biciklijére és meg sem állt a boltig. Állítólag úgy leteremtette a két tréfás kedvű eladót, hogy még az utcán is lehetett hallani.

Szóval, ha jó idő volt, rendszerint ott bandáztunk a bolt mögött. A nagyfiúknál, ahogy ez már ebben a korban lenni szokott, rendre előkerült a szerelmi téma.

-- Aztán neked van-e már szeretőd? – szegezték nekem egyszer a kérdést, s lesték, elpirulok-e.

-- Hát szeretőm az még nincs – feleltem kissé röstellkedve. – De azt már tudom, ki lesz a feleségem.

-- Aztán ki? – néztek rám csodálkozva.

-- Hát a szomszéd Zsuzsika! – vágtam rá határozottan.

Ezen úgy meglepődtek, hogy elfelejtettek még nevetni is.

-- Aztán mért pont Zsuzsika? – kérdezte az egyik.

-- Hát azért – mondtam, -- mert amikor mosolyog, két kis gödröcske van a szája sarkában. Az pedig nagyon szép.

Zsuzsika már rég elment és ki tudja, merre vannak, megvannak-e még azok a fiúk? Most idegen emberek járnak az utcán és a régi deszkapalánkok helyén idegen színekre festett vaskerítések állnak. Igazából nem maradt meg az egészből semmi, csak az a mosoly. De talán erre is csak én emlékszem.