Örüljünk, hogy nem döglöttünk bele!

                                                                                       

"Reziliencia az, ha ahelyett, hogy a traumatizáltságunkon szomorkodnánk, annak örülünk, hogy nem döglöttünk bele, és túléltük. Tehát a lelki rugalmasság is attitűd kérdése. Elkeseredett leszek-e egy háború, egy Auschwitz után, úgy érzem-e, hogy ilyen világban nem érdemes élni, s attól félek, akármibe kezdek, újra megtörténhet? Vagy örülhetek annak, hogy túléltem a legrosszabbat? A magyar himnusz elég reziliens szöveg: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt”. Azaz van kedvünk tovább élni, még akkor is, ha visszatekintve csak rosszat látunk. Ez pozitív, optimista hit abban, hogy a múlt nem determinálja a jövőt." (Feldmár András)

 

                                                                                                    

A fekete kalap

                                                                                                    

Még mindig itt van a fekete kalapod az asztalon. Nagyon illett hozzád. Fekete eleganciája nem eltakarta, hanem inkább kiemelte kurucos, hetyke mosolyodat, meg azt a kérlelhetetlen konokságot is, mellyel a tisztességhez viszonyultál. Nem hiába mondták rád: „vastagnyakú kálvinista”. El kellene már rakni, de nem megy. Tegnap megpróbáltam. Két ujjal, óvatosan nyúltam alá, de nem mozdult. Aztán jól megmarkoltam, de még így is iszonyú nehéz volt. Feladtam. Talán…, talán majd egyszer.

Mégiscsak jobban hangzik, mint a „Soha”. Pedig ez az igazság. Hogy soha senkivel nem tudok már úgy beszélni a régmúlt időkről és emberekről, mint veled. Emlékszel? Halászni mentünk a barátaiddal, talán nyolc-tízéves lehettem. Utána gyilkosan csípős halászlét főztetek. Ott ültem köztetek az asztalnál, kanalaztam rendületlenül, bár a könnyeim a tányérba csorogtak. Meg akartam mutatni, hogy én nem vagyok gyöngébb, hogy közétek tartozom. S amikor a többiek elismerően veregették a vállamat, éreztem, büszke vagy rám.

Azt hiszem, ha egy gyerek szeretetben és tisztességben nő fel, mindig a szüleihez igazodik, a lelke mélyén nekik akar megfelelni. Még akkor is, ha másként akar élni, mert hozzájuk képest másként. Ők jelentik azokat a koordinátákat, amihez viszonyítani lehet. És ebben a hozzájuk képest másmilyen életben is életben is azokba a korlátokba kapaszkodik, melyeket tőlük kapott. Azokba a korlátokba, melyeket kamaszként rettenetes dühvel akart összetörni.

Hányszor, de hányszor fog még eszembe jutni, ha fontos döntést hozok, hogy vajon te mit szólnál hozzá? Hányszor fogom még elmondani a gyermekeimnek: „Nagyapátok ezt úgy csinálta…”. Talán még meg is unják. Ám még ha megunják, akkor is tovább élsz bennem, s bennük kitörölhetetlenül. Egyszer, még kisiskolás voltam, álarcosbált rendeztek. Én is beöltöztem, János vitéz voltam, teljesen elmaszkírozott arccal, fejemen csákóval, oldalamon karddal. Biztos voltam abban, hogy nem ismer fel senki. Az egyik zsűritag azonban nyomban rájött, hogy ki van az álarc alatt. Amikor kérdezték tőle, hogy miből jött rá, azt válaszolta: „Mert éppen úgy jár, ahogy az apja.”

Rád gyakran, veled sohasem fogok már emlékezni. Pedig milyen jó volt! Amikor elköltöztünk a faluból a városba tizenöt éves voltam. Hangosan zokogtam. Sohasem kérdeztem tőled, hogy te sírtál-e, de szerintem igen, hiszen negyvenegy éves voltál és minden oda kötött. Az életed nagyobbik felét ott töltötted, de azt mondtad, menni kell, mert a család érdeke ezt diktálja.  Később megértettem: nem ahhoz kell bátorság, hogy azt tegyük, amit szeretnénk, vagy amit jólesik.

Csaknem negyven év telt el azóta, de bennünk, benned és bennem, tovább éltek a régi szomszédok és barátok, még azok is, akiket már rég kikísértek a faluvégi temetőbe. Ez volt a mi egyik közös titkunk, hiszen, amikor emlékeztünk, sokszor csak ketten, olykor anyuval együtt hárman tudtuk, hogy kiről van szó.

Tudom, van, akinek a szemében fölösleges időpocsékolás az ilyen múltbanézés. Sokáig magam sem tudtam megfejteni az értelmét, pedig alig vártam ezeket a pillanatokat. Ma már úgy hiszem, a lelkünk mélyén van egy láda, melybe az életünk során bedobáljuk a színes emlékkacatokat. Van ebben mindenféle haszontalan dolog: szerelmek, barátságok, mosolyok, kedves pillanatok és mókás történetek. Szóval, minden, ami az élet gidres-gödrös országútján végigrohanva képes lenne lelassítani minket.

 Aztán eljön a nap, amikor már nem sietünk sehová, hanem inkább lassítanánk az időt. Ekkor rájövünk, hogy mi volt a fölösleges. Eldobáljuk a talmi kincseket, a rangot, a vagyont, a hatalmat és a dicsőséget. Nem marad csak a szeretet, meg az a bizonyos láda. Az előbbi azért, hogy még ne akarjunk elmenni, a sok színes emlékkacat pedig azért, hogy legyen mibe kapaszkodni a nagy zuhanás közben. Mert semmi mást nem vihetünk magunkkal, csak azt, ami a ládában van.

Neked volt mibe kapaszkodnod. Mosolyogtál és visszamosolyogtál, az, ahogy szeretted az embereket és a világot meleg bölcsője volt az éltető emlékezésnek. Köszönöm, hogy ezeket a kapaszkodókat megosztottad velem is! Köszönöm, hogy megtanítottál szeretve, vagy ha ez nem megy, legalább mosolyogva elviselni az embereket és a világot.

Apu, és köszönöm, hogy itt hagytad nekem a fekete kalapot. Most még nehéz, de remélem, egyszer felnövök a feladathoz. Ígérem, az emlékekből hagyok az unkáidnak is. Hogy legyen mibe kapaszkodniuk.

Egy szemtanú visszaemlékezései VIII.

                                                                                                   

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

Sokan magyar nemzeti dalokat énekeltek, mások beleharsogták szemtől szembe a csehek arcába: „Magyarok vagyunk, ez a föld magyar föld, a mi zászlónk piros-fehér-zöld.

A rendőrségen bejelentettem, hogy kinyitom a lepecsételt pártirodákat és délutánra a városháza nagytermébe összehívom a Magyar Nemzeti Tanácsot. Bejelentésemet tudomásul vették, de arra kértek, teremtsek rendet az utcán, mert a tömeg a rendőrségre már nem hallgat. Közölték velem, hogy ők már a katonaság segítségét kérték. Közbelépésemet két feltételhez kötöttem. Az egyik az volt, hogy mindenki zavartalanul viselhesse a magyar jelvényeket, a másik pedig az, hogy magyar nemzetőrséget állíthassunk.

Feltételeim teljesítése után lementem az utcára, odaálltam az időközben odaérkezett, tankkal és szuronyos fegyverekkel ellátott katonaság élére és folytonos kiáltásaim közepette, lassan menetelve kiürítettük az utcát. Így akadályoztam meg az aznapi vérengzéseket.

Ennek megtörténte után a Magyar Nemzeti Tanács összehívása ügyében intézkedtem. Közben R. Vozáry Aladárné két ügyvéd  kíséretében Ungvárra ment, hazahozták a börtönben sínylődő férjét.

 Délután a városháza nagytermében egybegyűlt a Magyar Nemzeti Tanács. Nyitott ajtók mellett kellett tárgyalnunk, mert a folyosón a kivezényelt rendőrség kapott helyet. Lélekemelő pillanat volt, amikor az értekezletet rendőrszuronyok árnyékában az Egek Urához fohászkodó imánkkal, a Himnusszal kezdtük. Örömtől csillogó szemekkel néztük, amikor a húsz esztendőn keresztül annyira üldözött „Isten álld meg a magyart” éneklése közben a cseh rendőrök szép csendben és mélabúsan tisztelegtek.

A Magyar Nemzeti Tanács elnöke R. Vozáry Aladár lett, én pedig a helyettese lettem. Dr. Simon Menyhértet a sajtóhírszolgálattal bíztuk meg. A város és a magyarság összes időszerű problémáját felölelő értekezlet a Szózat fenséges hangjaival ért véget. Itt említem meg, hogy a Magyar Nemzeti Tanács elnökségi tagjaiból, a Mindenható Jóisten kegyelméből, már csak én vagyok az élők sorában.

November 4-én délelőtt 9 órakor a városháza tornyára ünnepélyes keretek között kitűztük a magyar zászlót. A Katolikus Körben megtartottuk a 300 tagból álló magyar nemzetőrség alakuló gyűlését és felhívással fordultunk a magyarsághoz, hogy a közrend, az élet- és vagyonbiztonság érdekében fegyelmezetten viselkedjék. Tudtára adtuk a polgárságnak, hogy november 10-ig, vagyis a magyar honvédek bevonulásáig megalakult nemzetőrségünk a cseh katonasággal és rendőrséggel látja el a közbiztonsági szolgálatot.

November 5-én városházi irodámban felkeresett dr. Korláth Endre képviselő és a m. kir. belügyminiszter megbízásából megkérdezte, hogy mik a további terveim. Mire én kijelentettem, hogy politikai működésemet egyelőre beszüntetem és a munkácsi OTI igazgatója leszek.

A városháza folyosói nap-nap után zsúfolásig megteltek. Legtöbben azért jöttek oda, mert legalább csendes szemlélői akartak lenni a történelmi napok eseményeinek. Mások azért, mert megbíztuk őket különféle hivatalok, intézmények és iskolák ellenőrzésével. Egyesek különféle panaszokkal fordultak hozzánk, mert a csehek kellemetlenkedtek nekik. Végül voltak csehek is, akik azt kérték, hogy itt maradhassanak.

Az ide kivezényelt katonai parancsnok minden nap többször is figyelmeztetett, hogy a legkisebb incidens esetén rommá löveti a várost. Elő is fordultak éjszakánként kisebb verekedések, de hála józan gondolkodású nemzetőreinknek, akik talpraesett közbelépésükkel mindig lecsitították a heveskedőket, nagyobb baj nem lett.

Ilyen mozgalmas napok után végre ránkvirradt a várva várt november 10-edike. Reggel még egy utolsó felhívással fordultunk a polgársághoz, melyben a délutáni bevonulási ünnepség műsorát közöltük. Délre már az egész város zászlódíszbe öltözött. A városháza előtt felállítottunk egy nagy tribünt. Ennek felállítása közben a Fő ucca és a Munkácsy Mihály ucca sarka felől egy fegyverlövés hallatszott. A már említett városparancsnok elkiáltotta magát: „Most rommá lövetem a várost!” Magammal hívtam és a lövés irányába mentünk, de nem találkoztunk senkivel. Még ma is rejtély, hogy ki volt az, aki a cseheket az utolsó órákban így megijesztette.

Délután a cseh rendőrök a Fő ucca és a Kossuth ucca sarkán sorakoztak, parancsnokuk pedig a városháza előtt tartózkodott. Pont két órakor észrevettük a Zrínyi ucca felől közeledő m. kir. államrendőrséget. Erre a cseh rendőrtiszt egy néma kézszorítással búcsúzott.  Mire megfordultunk, már ott állt a m. kir. rendőrkapitány, aki rövid üdvözléseink után szakaszával átvette a közbiztonsági szolgálatot.

Csakhamar megérkeztek a m. kir. honvédek Nemes ezredessel az élen. Az egybegyűlt óriási tömeg tapsvihara, éljenzése és a harangok zúgása közepette a nép megrohanta a katonákat és ölelő csókokkal üdvözölték őket. A turul-sapkás ifjúság „Mindent vissza!”, „Lengyel-magyar határt!” és hasonló jelszavakat kiáltozott. Az idősebbek pedig a szó szoros értelmében sírtak, örömkönnyeket hullattak.

A magyar imádság eléneklése után a római katolikus, a református és a görög katolikus főpapok elmondták üdvözlő beszédeiket. Azután R. Vozáry Aladár és én üdvözöltük a m. kir. honvédséget. Én, többek között, rámutattam arra, hogy a csehek előszeretettel hangoztatták: „Mindeneteket elvesszük, csak a szemeteket hagyjuk meg, hogy sírni tudjatok.” Most, ezekben az ünnepélyes pillanatokban nekünk a legfontosabbak ezek a szemek, hogy ezekkel Titeket láthassunk. Titeket, rég várt, szeretett honvédek. A megpróbáltatások húsz esztendeje alatt gyakran könnyeztünk. Ezek a szabadság hiánya okozta fájdalom könnyei voltak. A bécsi döntés óta minduntalan adódik olyan esemény, mely könnyeket csal ki meghagyott szemeinkből, de ezek az újraéledés, a szabadság, a szavakkal ki nem fejezhető boldogság örömkönnyei.

Beszédem elhangzása után dr. Fried Sándor hagyományos szokás szerint átnyújtotta Nemes ezredesnek a város kulcsait. Az ünnepély a Szózat eléneklésével ért véget. A szűnni nem akaró tapsvihar, éljenzés, valamint különféle lelkesítő jelszavak kiáltozása még sokáig tartott és már esteledett, amikor a tömeg szétoszlott. Az ünnepséget a budapesti rádió is közvetítette és este hangszalagról megismételte.

Hazaérkezésem után első teendőm volt hálószobánk ablakait kiszabadítani, a biztosító deszkákat eltüntetni. A deszkák feleslegessé váltak, mert elérkezett a várva várt este, amikor már teljes nyugalommal hajthattam le a fejem.

Másnap, november 11-én Nemes ezredes, városparancsnok R. Vozáry Aladárt kinevezte ideiglenes polgármesternek, engem pedig alpolgármesternek.

A képen: Nagyszüleim a magyar csapatok fogadására mennek.

Fotó: Magánarchívum

 

 

Ütött-kopott történetek 1. Rész -- A munkácsi várkút

 

„Magyar pestis Moszkvában"

 (Megjelent: Az Est, 1921.12.13.)       

Hajbakaptak a bécsi emigráns kommunisták. Kun Béla két és fél kilogramm színaranyat küldött Moszkvából bolsevista barátainak

Bécs, december 22.
(Az Est tudósítójától)
Szemérmetesen, mint, a hogy a kommunisták szokták, »Ungár Henrik” írói álnév mögé rejtőzködve, amely alatt kétségtelenül a Becsbe emigrált magyar bolsevista népbiztosok egyike lappang, »A magyar pestis Moszkvában« címmel röpirat jelent meg itt, a mely élénk világot vet a III. Internacionalé üzelmeire, minden förtelmességére és a nagyhatalmú Kun Béla, nemkülönben bécsi elvtársainak züllöttségére. Az osztrák szociáldemokraták lapja, az Arbeiter Zeitung ma terjedelmes kivonatot közöl ebből a röpiratból.

Lukácsék helyett a„konstruktőrök pártcsoportja"
A leírás ott kezdődik, hogy Kun Béla és Pogány József unszolására a moszkvai III. Internacionalé végrehajtó bizottsága elcsapta a bécsi magyar kommunista párt vezetőségét, Lukács Györgyöt, Rudas Lászlót, Lengyelt és a többi jeles vezért s helyükbe új pártvezetőséget küldött ki, amelynek feje Vágó Béla, tagjai pedig Rákos Ferenc, Rudas Zoltán stb., a kik azután elnevezték magukat „a konstruktőrök pártcsoportjának”. Vágó Béla tudvalévőén Kun Bélának legmeghittebb bizalmasa és a moszkvai III. Internacionalé bizalmi férfia. Ennek az elcsapatásnak és az egész összeveszésnek oka távolról sem valami elvi kérdés, hanem pénz, mégpedig csengő aranypénz, a miről a röpirat a következőket tartalmazza:

Kun Béla két és fél kilogramm színaranya
 Egy szép napon megjelent Vágó Béla, a budapesti Magyar Tanácsköztársaság szovjetkormányának rosszhiszemű népbiztosa, Kun Béla kreatúrája, a kommunisták magyarországi pártjának vezető tagja Rudas Lászlónál és közölte vele, hogy Kun Béla két és fél kilogramm régi színarany pénzt küldött Moszkvából. Ez a vagyon -- miként Kun Béla írta és Vágó Béla előadta -- nem az orosz szovjet-köztársaság tulajdona, hanem „egy korábbi rekvizícióból származik”. A sok aranypénzt Kun Béla utasításai szerint a következő személyek között kell felosztani: Vágó Béla, Pohl Ernő, Rudas László, Pogány Józsefné, Kun Béláné és Rudnyánszky Endre. Vágó Béla felszólította Rudast, hogy a legszigorúbban őrizze meg a titkot és legyen jelen az osztozkodásnál. Rudas úgy magyarázta a szigorú titoktartást, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja központi bizottságának bejelentette a dolgot, s azt az utasítást kapta, hogy legyen résen, gondoskodjék róla, hogy az aranypénz ne csak a felsorolt vezetőknek, hanem az egész pártnak jusson. Mikor aztán Vágó Béla a megjelölt időben az osztozkodáshoz akart fogni, Rudas László követelte, hogy a küldött aranyat szolgáltassa ki a pártnak, a mit Vágó kereken megtagadott.

Vágó Bélát kizárják
Megkezdődött a nagy hercehurca és jó sokáig tartott a viszálykodás, míg végre május 11-én összeült a kommunista párttörvényszék és egyhangú határozattal kirekesztette a pártból Vágó Bélát. A következő napon annak rendje és módja szerint közölték az ítéletet a magyarországi kommunistapárt valamennyi tagjával és egyben a moszkvai III. Internacionalé végrehajtó bizottságával. Vágó Béla nem hagyta ennyiben a dolgot. Moszkvához folyamodott és kebelbarátjának, Kun Bélának nagy hatalma segített rajta.

Vágó Béla „hervadhatatlan érdemei"
A III. Internacionalé végrehajtó bizottsága megsemmisítette a bécsi párttörvényszék ítéletét azzal a mulatságos megokolással, hogy „Vágó Bélának hervadhatatlan érdemei vannak a magyar munkásmozgalom vezetése körül”.  Az ügy véres komolysága megtiltja nekem -- folytatja a röpirat szerzője --, hogy ennek a jeles férfiúnak a magyarországi tanácsköztársaság idején szerzett hervadhatatlan érdemeit tollhegyre vegyem, halhatatlan érdemeit, amelyeket mint jóbarát, hűséges rokon és gondos családapa szerzett.
Nyilván Vágó Béla volt megint, aki hamarosan tudomására juttatta mindenható patrónusának, Kun Bélának Rudas László elvtársi hűségét. Kun Béla toporzékolt a dühtől és elhatározta, hogy meg fogja torolni az engedetlenséget. A megtorlás az volt, hogy átszervezte a külföldi kommunista szervezetek pártvezetőségeit s így jött létre Becsben a magyar párt- „konstruktőrök frakciója”. Kun Bélának egyetlen gondja az volt, hogy az aranybotrányt elnémítsa, nehogy tudomást szerezzenek róla és annak hatása alatt kiábránduljanak a kommunista eszmékből a másod- s harmadrangú bolsevisták. Az ügy a III. Internacionalé világkongresszusát is foglalkoztatta. Kun Béla gondoskodott róla, hogy megvédelmezze a bécsi pártkonstruktőröket, a világkongresszus pedig Kun Bélának adott igazat s határozatával eldöntötte azt a kérdést, hogy szabad-e Kun Bélának kebelbarátai magáncéljaira az orosz proletárságtól elvonni vagy közönséges szóval ellopni az aranyat. Érdekes, hogy a világkongresszuson a hírhedt Radek és nem kevésbé nevezetes társa, Leva, aki a középnémetországi puccsot szervezte és vezette, Kun Béla felfogását körömszakadtáig védte.
A röpirat az ezután következő fejezetekben félrelebbenti a függönyt „a kelet- és középeurópai vörös futárok" szervezetéről, a mely Kun Béla organizációja, s amelynek tagjai a legkipróbáltabb kommunisták s az a feladatuk, hogy élénk összeköttetést tartsanak fenn Duna-Európa és a III. Internacionalé, vagy helyesebben Kun Béla között. Leírja személy szerint a vörös futárokat, akik a csatornák fenekéről kerültek elő, csupa börtönviselt alak, a legkülönfélébb gyülevészhad, de egy tulajdonságban megegyezik valamennyi, abban, hogy életre-halálra híve Kun Bélának.

Mit kezdjünk a megoldhatatlan problémáinkkal?