Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.
Munkács, 1964. III. 15.
November 12-én megérkezett dr. Pataky Tibor miniszterelnökségi államtitkár, aki többek között megkérdezte, hogy mik a további terveim. Én azt válaszoltam, hogy egyelőre hátat fordítok a politikának, a társadalombiztosító igazgatója leszek.
Erre a nyilatkozatomra az késztetett, hogy tisztában voltam azzal, hogy a visszatért Felvidék egyesült magyar pártja az uralkodó kormánypártba előbb-utóbb be fog olvadni. Ennek a politikája pedig nékem több vonatkozásban nem tetszett. Nem tartottam ildomosnak mindjárt visszacsatolásunk után nemtetszésemnek hangot adni és ellenzékiskedni, jobbnak láttam visszavonulni és megvárni a fejleményeket.
Az idő engem igazolt. Rövidesen egybehívták az egyesült párt kongresszusát, melyen elhatározták, hogy beolvadnak a kormánypártba. Néhány nap múlva elküldték nékem a jegyzőkönyvet, hogy mint hitelesítő írjam alá. Én ezt az aláírást megtagadtam, azzal, hogy a gyűlésen nem voltam jelen. A párt akkori vezetőségének szüksége volt az aláírásomra, csupán azért, hogy Budapest előtt a teljes egységet dokumentálhassák.
No, de térjünk még vissza a visszacsatolásunk utáni napokhoz. R. Vozáry Aladár elment Budapestre, s ott egy főispáni szék elérése érdekében kilincselt. Én meg a mozgalmas napokban, amikor a városi parancsnoksággal karöltve a várost és a különféle intézményeket kellett életképessé tenni, egyedül maradtam. Sem éjjelem, sem nappalom nem volt. Nap-nap után érkeztek a különféle üdvözlő küldöttségek. Csak azokat említem, melyekre 26 év távlatából még visszaemlékszem. Budapest város, Kecskemét város, a Frontharcosok Szövetsége, a Turul, a leventék, stb. Hoztak zászlókat, plaketteket és egyéb kedvességek között a kecskemétiek egy láda híres kecskeméti barackpálinkát.
Amikor R. Vozáry Aladár a hónap végén visszaérkezett, különféle városi- és magánügyek elintézése céljából én mentem Budapestre. A bécsi döntés értelmében Várkulcsa és Sztrabicsovo állomások Kárpátaljánál maradtak, s így a Munkács-Bátyú vasútvonal meg volt szakítva. Ennek következtében egy budapesti út igen körülményes volt. Ezért személyautóval mentem. Reggel 9-kor indultunk és este fél 12-kor érkeztünk Budapestre.
Úgy terveztem, hogy egy hetet fogok ott tölteni, de bizony a negyedik napon már visszaindultam. Ennek oka azok a lelketlen emberek voltak, akik egész Budapesten olyan rémhíreket terjesztettek, hogy a kivonult csehek megtámadták az evakuált területeket. Amerre mentem, mindenütt tárgyalták az emberek fantáziájában megszületett különféle szenzációs eseményeket. A minisztériumban, a szállodában, a kávéházban és a pályaudvaron mindenütt másként újságolták a Munkácson történt dolgokat. Idegeimet annyira felkorbácsolták a koholt rémhírek, hogy vonatra ültem és Beregszászon keresztül hazajöttem. Itt, természetesen, a legnagyobb rend és nyugalom honolt.
December 3-án felkeresett dr. Szalay, az Országos Társadalombiztosító vezérigazgatója és átadta nékem a munkácsi kerületi pénztár vezetését.
Amikor a visszacsatolás megtörtént, úgy gondoltam, hogy zaklatott és sok kisebb-nagyobb kellemetlenséggel járó politikai működésem után békés, nyugodt napjaim lesznek. Tévedtem, mert már a vezetői megbízatásomkor tapasztaltam, hogy ezt az anyaországból jött hivatalvezetők nem helyeselték. Dr. Árvay rendőrkapitány nyíltan hangoztatta, hogy helytelen egy templomjáró „pápistát” hivatalvezetőnek kinevezni.
1939. január 6-án reggel én még feküdtem, amikor a feleségem már a templomból hazajött és újságolta, hogy hajnalban a csehek megtámadták Munkácsot és már az oroszvégesi hídnál vannak. Mivel én katonaember sohasem voltam, egész nyugodtan azt válaszoltam: „Ez nem az én gondom, hanem a hadügyminiszteré.” Az egész napi fegyver, illetve gépfegyverkattogást néha-néha ágyúdörgések is fűszerezték. Ez a harci zaj csak estefelé szűnt meg, amikor a csehek az egyik szőlőhegy tetejéről észrevették, hogy Beregszász felől a m. kir. honvédség közeledik.
A csehek a város örül elterülő szőlőhegyeken felállították ágyúikat, s ezek a város felé irányítva március 14-ig ott voltak. Annyira körül voltunk zárva, hogy még a temetőnk is a szomszéd ország területén volt. Temetés esetén a cseh határőrök csak a legközelebbi gyászoló rokonokat engedték a temetőbe. A bécsi döntés városunkat annyira elvágta a környéktől, hogy egyebek közt a tüzelőanyag beszerzése is súlyos nehézségekben ütközött. Nemcsak a város, de a falu is megérezte ennek az átmeneti áldatlan helyzetnek a hatását. Nap-nap után átszöktek különféle községek küldöttségei és kérvényeket hoztak, melyekkel a Magyarországhoz való visszacsatolásukat kérték.
Az ilyen előzmények után 1939. március14-én megindult a m. kir. honvédség Béldi dandárparancsnok vezetésével észak felé. Március 15-én Munkács magyarsága már tömegestül kereste fel az 1848-49-es szabadságharc emlékére felállított őrhegyaljai szobrot. Este 8-kor bemondta a budapesti rádió, hogy a magyar csapatok elfoglalták Szolyvát. Elmentem a katonai parancsnokságra, hogy a Szolyvára elhurcolt betegbiztosító intézeti berendezések elhozatala ügyében engedélyt kérjek. Kérésemre Béldi dandárparancsnok azt válaszolta: „Még mi sem vagyunk Szolyván. Gyere reggel 6 órakor, már ott leszünk.”
Reggel hiába vártam a kocsimat, nem jött. Érdeklődésemre azt a felvilágosítást kaptam, hogy a kocsit éjjel lefoglalták. Rendőröket szállított Szolyvára. Amikor 8 órakor rendelkezésemre bocsátották, elmentem Szolyvára. Ott, annak dacára, hogy erősen havazott, az egész lakosság kint volt az uccán és zászlókat lengetve hazafias dalokat énekelt. Ott ismét találkoztam Béldivel, akit a tömeg szűnni nem akaró, lelkes ovációban részesített. Hívott, hogy menjek velük, délutánra már Vereckén leszünk. Engem hívott a hivatali kötelesség, így nem mentem. Felkerestem Roskovits százados városparancsnokot és tudomására adtam érkezésem okát. Elkísért az ideiglenes betegbiztosító irodájába, ahol ott találtuk egy sezlonon fekve a cseh igazgatót. Amikor Roskovits meglátta ezt a 100 kilón felüli termetes alakot, ezeket mondta nekem: „De jó lenne a kardomat a hasába ereszteni!” Az igazgató sok éves munkácsi tartózkodása alatt néhány szót már megtanult magyarul, s így valamennyire megértette Roskovitsot. Természetesen, nagyon megijedt. Talán éppen ennek az ijedtségnek volt köszönhető, hogy a berendezés hazaszállítása oly simán ment. Talán első eset volt a történelem folyamán, amikor egy hadműveletekkel elfoglalt városban az ingóságokat szabályszerű leltárral vettem át.
A képen: A Pesti Napló fotói a cseh támadásról
