Jobb híján a falu düledező, százéves iskolaépületébe hívták össze az embereket, már csak azért is, mert különösen számítottak a pedagógusokra, meg aztán ott jól be lehetett gyújtani a kályhába. Emelte a rendezvény fényét, hogy még a megyétől is kijött valami előadó, hogy letérítse a mezei párttagokat, s rajtuk keresztül az egész falu népét a vallás poklába vezető útról.
Össze is jöttek vagy húszan-harmincan, elvégre a párttal ujjat húzni nem volt tanácsos. A három vendég pedig, a párttitkár sűrű hajbókolása közepette, bele is vágott nyomban a közepébe. A sort a járási nagyfejű kezdte, aki elkalandozott a múltba, bár csak hallomásból ismerhette a dolgokat, mert valahol Oroszországban született és hosszasan ecsetelte, milyen elnyomásban éltek itt az emberek a háború előtt, amiért nagyrészt az egyház a felelős. Majd következett a megyei ember.
Az öreg Bertus tanár bácsi, régi kommunista, az ablak mellett ült és nagyokat bólogatott. A kályhába jól befűtöttek, meg ne fázzanak az elvtársak, ám a nagy melegben és a még nagyobb bólogatásban lassan elszunyókált, hogy aztán egy-egy hangosabb szónál hirtelen felriadjon. Egyszer aztán a messziről jött elvtárs, talán, hogy felébressze a nem túl lelkes társaságot, hangosan felkiáltott:
-- A papokat meg a püspököket most már el kell felejteni! Mintha itt sem lettek volna!
Az öreg a hangos szóra felriadt, felkapta a fejét és jól hallhatóan azt mondta:
-- Ne szidjuk már a papokat!
Mindenki megijedt. Még szerencse, hogy az előadó egy szót sem tudott magyarul, de azért megkérdezte:
-- Valami baj van, elvtárs?
-- Ugyan, mért lenne baj – mentegetőzött az öreg. – A baj nem itt kezdődik.
Az előadó folytatta tovább, a maga monoton stílusában. Majd, talán kezdett maga is elálmosodni a saját hangjától, hangosan felkiáltott:
-- Ne engedjük, hogy a papok megmételyezzék a szovjet ifjúságot!
-- Ne szidjuk már a papokat! – szólt erre halkan, de jól hallhatóan az öreg Bertus.
A messziről jött elvtárs mérgesen nézett rá, de visszafogta magát. Egy pillanatra elvesztette a fonalat, majd megtalálta, sőt egyre jobban belelendült. Szinte már üvöltötte a hallgatóság felé:
-- Ne a papok legyenek a példaképek, hanem mi, párttagok! Mi mutassunk példát!
-- Ugyan, ne szidjuk már mindig a papokat! – szólalt meg az öreg szinte könyörögve.
A járási nagyfejű, aki tudott magyarul, nem bírta tovább. Odalépett az előadóhoz és a fülébe súgott valamit. Az elvörösödött, nyakán kidagadtak az erek. Kapkodta a levegőt. Valaki egy pohár vizet adott a kezébe. Kiitta az egészet, aztán előrébb lépett és szúrós tekintettel az öregnek szegezte a kérdést:
-- Az elvtárs talán nem ért egyet a párt politikájával?
Mindenki olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre lehetett. Korábban egy ilyen kérdés, választól függetlenül, legalább öt évet vetített előre valahol Szibériában.
-- Már hogyne értenék egyet. A pártnak mindig igaza van – kászálódott fel székéről Bertus. – Én csupán gyakorlati megfontolásból mondtam, amit mondtam.
-- Gyakorlati megfontolásból? – nézett rá csodálkozva a másik. Meg a többiek is.
-- Hát persze – felelte az öreg. -- Tudja, ezt az épületet az egyház építette. A háború végéig paplak volt, aztán lett iskola. Az jutott eszembe, hogy ha nem lettek volna papok, akkor nem építettek volna paplakot, márpedig akkor ülhetnénk most az udvaron ebben a cudar havas esőben.
Hatalmas csönd lett. A messziről jött elvtárs kapkodta a levegőt, a járásiak a tenyerükbe temették az arcukat. Ki tudja, mi lett volna a vége, ha nem szólal meg Mariska néni. Mariska néni, aki mindig büszkén emlegette, hogy még 52-ben lépett be a pártba, amikor megnyerte a fejőnők munkaversenyét és szerényen elhallgatta, hogy negyven reménytelenül szerelmes Bertus Paliba.
-- Így, így, elvtársak! – rikácsolt hangja a csontig hatoló csöndben. – Akkor most mind ülhetnénk kinn az esőben. Isten szent ege alatt!
