A háború elszakított egy lengyel házaspárt, magyar földön egymásra találtak

 (Megjelent: Az Est,1939.09.24.)            

Beregszász, szeptember 23
Az Est tudósítójától:
Úgynevezett »lehetetlenségek« megtörténtekor ez események írója leginkább úgy kezdi beszámolóját, hogy „Az élet ismét produkált”. Vagy „A valóság regényt írt”. Az utóbbi időben azonban a „lehetetlenségek” túlságosan halmozódnak. Ami most például egy lengyel házaspárnak beregszászi találkozása körül lejátszódott, talán nem is fantasztikus, csak derűs epizód a vészes időkben. Reánk magyarokra nagy megnyugvás, hogy a lehetetlenség megtörténtéhez a mi kis országunk tud megfelelő légkört adni.
Mint hivatalosan jelentették, több lengyel menekült -- közöttük katonai személyek is -- itt keresett menedéket Magyarországon. Ezek között van P. J. wyszogrodi repülőtiszt és felesége. Egészen fiatal házaspár. A férfi 29 éves, a nő 21 esztendős. Mindössze öthetes házasok. A mézesheteik tele vannak a legszörnyűbb eseményekkel, végső tragédiákat súroló fordulatokkal.
P. J. repülőtiszt és felesége öt héttel ezelőtt szerelemből esküdtek egymásnak örök hűséget. Nemcsak szavakban, de érzéseikben, lelkükben, idegükben benne volt, hogy soha el nem hagyják egymást. Együvé tartoznak, örökre összeforrnak. Alig két hét múlva kitört a háború, a pillanatok alatti fájdalmas elszakadás és ami ezután következett, nem volt más, mint rohanás az életért.
Alig vonult be a férfi, a házaspár városa a harcok központjába került. A fiatal asszonykának menekülnie kellett. Hol tankok tüzelése, hol repülőgépek bombavetése közben, ismerős és ismeretlen honfitársak autóin menekült
egyre beljebb az országba.
A férjéről természetesen semmit sem hallott. Csak a lengyel légiflotta szerencsétlenségéről jutottak el hozzá rémhírek. A boldogtalan asszonyka addig menekült a németek elől, amíg az oroszokkal szembe nem találta magát. Ezektől Magyarországba keresett és kapott menedéket. Teljesen összetörve érkezett Beregszászba, ahol a már csaknem eszméletlenségig alélt asszonyt
egy város melletti földbirtokos családjánál vették gondozásba.
P. J. repülőtiszt, amíg csak lehetett, teljesítette hazájával szembeni kötelességét, de azután a sors őt is menekülésre kényszerítette. A hazáját, a feleségét elvesztő férfit alaposan megtépázták a vérzivataros idők és a mindenét elvesztő ember Magyarországra került. Itt egy Beregszász melletti földbirtokosnál jutott keserves hetek óta először pihenéshez.
Túlságosan mozi- vagy regényszerű volna leírni azt a találkozást, amikor
a menekült lengyel házaspár a beregszászi földbirtokosnál egymásra talált.
Szavak. Ilyenkor úgysem mondanak semmit. Talán rontanák is az olvasóknál kiváltott gondolatokat. Csak annyit, hogy ez valóban megtörtént 1939 őszén, a békességes, nyugalmas Magyarországon, ahol még hisznek az égi csodákban...
J. S.

A képen: Menekülő lengyel katonák a lengyel-magyar határon.

Forrás: Fortepan.

Két, bekötött szemű bokszoló

                                                                                                                         

„A túlméretezett agy tette tönkre az emberi lények házasságait, mint ahogy számos más szívet tépő tragédiát is ez a szerv idézett elő. Az ormótlanul hatalmas eleven számítógép egyidejűleg végtelen mennyiségű, egymással ellentétes véleményt tárolt végtelen mennyiségű témakört illetően. Ezeket sebesen váltogatta. Ha egy férj vagy egy feleség a normálisnál kissé izgatottabb volt, párbeszédük könnyen veszekedéssé fajulhatott. Két bekötött szemű, görkorcsolyát viselő bokszoló harcolt ilyenkor egymással.” (Kurt Vonnegut)

Egy szemtanú visszaemlékezései XII.

    

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

A főispán utasítást kapott, hogy a törvényhatósági bizottság Bereg vármegye képviseletében küldjön egy tagot a felsőházba. A főispán Benda Kálmán beregszászi lakost javasolta. Én már a közgyűlésen állást foglaltam a javaslat ellen, mondván, hogy Benda volt az, aki a kultúregyesület elnökeként, mindig a csehekkel való együttműködés és megbékélés érdekében dolgozott. Amikor kijelentettem, hogy a törvényhatósági bizottsági ülésen Benda ellen fogok felszólalni és a javaslat ellen fogok szavazni, Péchy Szabolcs főispán azt válaszolta, hogy ezt nem szabad, mert ez fegyelemsértés.

A felsőházi tagot választó törvényhatósági bizottsági ülésre nem mentem el. Néhány nap múlva Fekésházy Zoltán alispán értesített, hogy fegyelemsértés miatt törölnek a bizottsági  tagok sorából. Erre én azt válaszoltam, hogy erre törvényi előírás nincs, a párttagokra vonatkozó pártfegyelem pedig reám nem vonatkozik, mert én semmiféle pártnak tagja nem vagyok. Ezek után, természetesen, nem töröltek.

A második világháború elején a kormány szükségesnek látta egy propagandaügyi minisztériumot felállítani. A közvélemény, különösen a peremvidékek magyarsága, helyesléssel fogadta ezt, de amikor tudomásunkra jutott, hogy Antal István lett az új miniszter, nyilvánvalóvá vált, hogy nem a propaganda, de Horthy kormányzó földije részére a miniszteri tárca kreálása volt a fontos. Ez a minisztérium, ahelyett, hogy a huszadik századnak megfelelő szociális problémákkal foglalkozott volna, működését leginkább a sokkal kényelmesebb kulturális térre terelte. A magyar nemzet nagyjairól írt brosúrákat terjesztették. Ezek, természetesen, a nagy tömegekre semmiféle hatással nem voltak. A széles néptömegek a háború okozta élelmezési, anyagi és egyéb gondok közepette e brosúrákat el sem olvasták.

Én egyszer egy, különféle szociális kérdésekkel foglalkozó, memorandumot vittem Budapestre. Ezt személyesen Antal István miniszternek akartam átadni. Ő akkor éppen elutazott, s így a javaslataimat tartalmazó memorandumot a titkárának adtam át. Két hét múlva a miniszter megbízásából felkeresett egy egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, akinek a nevére már nem emlékszem és négyszemközt kívánt velem beszélni. Másfél órát ültünk együtt, mely idő alatt kezében tartotta a memorandumomat, s annak minden egyes pontját alaposan megvitattuk. Tárgyalásunk végén úgy láttam, hogy az öregúr csaknem minden javaslatomat helyeselte. Az Őslakó következő számában megjelent egy cikk, hogy Vozáry képviselőt igen fontos kérdések megvitatása céljából, a propagandaügyi miniszter megbízásából felkereste XY egyetemi tanár, országgyűlési képviselő. Mondanom sem kell, hogy ezek után egyetlen javaslatom sem valósult meg.

1942-ben megkezdődtek a munkácsi lakosság legsiralmasabb napjai. Tudni kell, hogy a mi városunk volt akkor Magyarország legzsidósabb városa. A harmincezer lakosú város hatvan százaléka zsidó volt. Így aztán érthető, hogy az egymást követő zsidótörvények végrehajtásának hatása itt fokozottabb mértékben volt észlelhető.

Voltak, akiknek sikerült a törvények egyes rendelkezései alól ideig-óráig kibújni. Voltak, akik baráti összeköttetések, vagy pénzzel szerzett protekciók, avagy hirtelen keresztelés révén ideiglenes mentesítést kaptak, de végeredményben mindannyiukra lesújtott a Demoklész kardja.

A zsidókérdés terén csaknem minden hét hozott újabb és újabb meglepetéseket. Először is elbocsátották a zsidó közalkalmazottakat. Megfosztották működési joguktól a zsidó orvosokat és ügyvédeket. A zsidó férfiak egy részét katonai munkatáborokba vitték. Az iparengedélyeket a zsidó kereskedőktől és iparosoktól megvonták. Egyes árucikkeknek a zsidóság részére való eladását betiltották. Például trafikot zsidó nem vehetett. Minden zsidó, akár férfi, akár nő, akár idős, akár fiatal, sárga csillaggal lett megjelölve. Sárga csillag nélkül senkinek sem volt szabad az uccán megjelenni.

Egy szép napon megjelent Munkácson német SS egyenruhában a hírhedt Zöldy, aki m. kir. csendőrszázados volt és fegyelmi vétségei miatt el lett bocsátva. Ez aztán itt a lehető legszörnyűbb zsidóüldözést hajtotta végre.(Zöldy Mártont ellen már a magyar hatóságok is eljárást indítottak az újvidéki vérengzésben betöltött szerepe miatt, de ő Németországba szökött. A nyilas hatalomátvétel után tért vissza Magyarországra. 1946-ban háborús bűnösként végezték ki. – A szerkesztő megjegyzése.) A Kispiac és annak szomszédos utcáiból a keresztényeket kilakoltatta. Az egész területet magas deszkakerítéssel vették körül, s az összes zsidót, férfiakat, nőket, öregeket és fiatalokat e kerítésen belül összezsúfolta. Akiknek már nem jutott az épületekben hely, azok a szabad ég alatt maradtak. A piactéren mint a heringek, sokszor zuhogó esőben és hidegben. Rendszerint éjnek idején zavarták ki őket régi lakásaikból és vitték a gettóba. A hirtelen kiürített lakásokat éjnek idején a csőcselék megrohanta és kifosztotta. Nemcsak a csőcselék, de sok úgynevezett „intelligens” ember is vagonokban szállította a sok szajrét az anyaországba. Az értékes ékszerek és ezreket érő szőnyegek csakhamar eltűntek.

Voltak gazdag zsidók, akik megérezték az idők szelét és értéktárgyaikat befalazták, padlók alá és más megfelelő helyen elásták. Azt hiszem, még ma is tekintélyes értékek vannak Munkácson a föld mélyében és egyéb rejtekhelyeken elhelyezve. A titkos helyeket ismerő tulajdonosok legtöbbje nem került vissza, s így egyszer majd csak ásatások és házlebontások esetén fognak napfényre kerülni.

Egy nap reggelén tudomásomra jutott, hogy dr. Péter Zoltán főorvost éjjel lakásából elhurcolták és szintén gettóba zárták. Barátja voltam, főnöke voltam, s így jól tudtam, hogy ő mindig magyar érzelmű zsidó volt. Elmentem a rendőrségre és Zöldyt kerestem. Ő nem volt ott. Megkértem a rendőrkapitányt, közölje vele, hogy dr. Péter érdekében beszélni akarok vele. Délután folyamán a rendőrkapitány telefonon közölte velem a „hóhér” válaszát, mely szerint ha még egyszer beleavatkozom az ő ügyeibe és zsidót fogok védelmezni, én is el fogok tűnni.

Három nappal később elmentem reggel a templomba. A zárda épülete előtt találkoztam Vozáry képviselővel, aki nyakamba borult és sírva panaszolta, hogy éjjel elhurcolták 76 éves anyósát. A feleségét nem bántották, mert már régebben református lett. Vozáry mindent megtett, hogy beteges, öreg anyósát kiszabadítsa, de minden fáradozása hiábavaló volt, mert a „hóhér” nem engedett. Vozáry attól való félelmében, hogy a jogot, törvényt és igazságot egyáltalán nem ismerő „hóhér diktátor” még a feleségét is elhurcolja, összecsomagolta a legszükségesebbeket és eltűnt.

A képen: Munkács központja (1944.)

Forrás: Fortapan.

A délszláv háború bátor magyar asszonyai

 

127 RUSZIN KÖZSÉG KÉRTE VISSZACSATOLÁSÁT

 (Megjelent: Esti Kurir, 1938.12.06.)  

Munkács, december 5.
A Kárpátalját beutazó magyar és külföldi újságírókból álló csoport vasárnap délben Ungvárról Munkácsra, a honfoglaló Árpád első pihentető városába érkezett, ahol a fellobogózott utcákon nagy embertömeg várta az újságírókat hozó gépkocsisort.
Villásreggeli után, amelyen R. Vozáry Aladár miniszteri biztos köszöntötte az újságírókat, a Verecke felé vezető országúthoz autózott az újságírócsoport, hogy megtekintse Munkács sajátságos határviszonyait. Az újságírók kimentek a határt jelző sorompóhoz, amelynek másik oldala már cseh terület. A túlsó sorompónál sok ember gyülekezett, hogy lássa a magyar területre érkezett külföldi vendégeket.
A határ egy másik pontjánál a csehek fasorompói éppen a temető előtt húzódnak, úgy hogy a halottakat csak a legszűkebb rokonság kísérheti a sírhoz, mert másokat a katonaság nem enged át a temetőbe. Az újságírócsoport jelenlétében haladt át a határon egy temetési menet, amelynek kevésszámú résztvevőjét a csehek átengedték, de a gyászolókat vivő kocsiknak a határnál meg kellett fordulniuk.
Megtekintették az újságírók a határt Várkulcsnál is, ahol a falu egyes házai még magyarok, a többi cseh, majd úgy vonul a határ, hogy az országút baloldalán húzódó falurész magyar terület.
A határ bejárása során a határszéli lakosoktól hallani, hogy szombaton a cseh határőrség úgynevezett beszélgetési engedélyt adott egy munkácsi lakosnak, amikor azonban ez a semleges övezetben a cseh területről átjött emberrel beszélgetni kezdett, két cseh rendőr át akarta hurcolni és csak a határőrök erélyes közbelépésére engedték el a cseh rendőrök a magyar embert.
A munkácsi temetőnél a cseh őrszemek a temető legszebb fejfáival tüzelnek. Minthogy igen sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy halottaikat kikísérjék a temetőbe, a város megnyitotta a húsz éve lezárt régi katolikus temetőt. A sírlátogatást a cseh területre eső temetőben a csehek nem engedik meg.
Az újságírók megtekintették a történelmi nevezetességű munkácsi várat is, amelynek berendezését a csehek a magyar honvédség bevonulása előtt vagy elszállították, vagy lerombolták.
Délután hat órakor a munkácsi városháza nagytermében ünnepély volt, amelyen a magyarok és a ruszinok nevében köszöntötték az újságírócsoportot. Megjelent az ünnepségen tizenhat csehországi ruszin község képviselője is, akik az elmúlt éjszaka szöktek át a határon Munkácsra. Vozáry Aladár miniszteri biztos beszédet mondott, amelyben bejelentette, hogy november 2-a és 10-e között 127 ruszin község bírája személyesen jelent meg a község pecsétjével a munkácsi városháza nagytermében és kérte a községek Magyarországhoz való csatolását.
Az ünnepség alatt a város lakossága nagy tömegben gyűlt össze a városháza előtti téren és a rossz idő ellenére mind fokozódó számban tüntetett Horthy Miklós kormányzó, a baráti államok, Hitler kancellár, Mussolini miniszterelnök és Beck külügyminiszter mellett.
Az újságírók végül megjelentek a városháza erkélyén és megköszönték a lakosságnak a páratlanul meleg ünneplést.

A képen: a munkácsi vár (1939.)

Forrás. Fortepan