Vallatáskor a következő párbeszéd zajlik:
Hadnagy: - Kérdezze meg tőle, hova rejtette a pénzt!
Tolmács: - Azt kérdezik, hova rejtette a pénzt?
Vádlott: - Nem tudok semmiféle pénzről.
Tolmács: - Azt mondja, nem fogja megmondani.
Hadnagy: - Mondja meg neki, hogy különben kivégezzük!
Tolmács: - Azt mondja, hogy ki fogják végezni.
Vádlott: - Akkor inkább elmondom: a mindszenti templom melletti temetőben, a
bal oldali első sírkő alá rejtettem.
Tolmács: - Azt mondja, inkább meghal...
Kosztyák elvtársnő (akkor még Ilus) egy kis nyírségi faluból került fel a fővárosba tizenévesen, még az ötvenes évek elején. Néhányan tudni vélik, hogy valami szövőgyárban dolgozott, de ennek ma már nincs jelentősége. Annál is inkább, mert az elvtársak hamar rájöttek, ő nem csak egy faros-bögyös falusi szépség a sok közül, esze is van, így hamar beiskolázták. Estin érettségizett, aztán a munka mellett beiratkozott az egyetemre. Az akkori hatalom teljes mellbedobással támogatta törekvéseit, hiszen mi sem bizonyíthatta jobban a rendszer nagyszerűségét, mint ha egy parasztlány, a munkásosztály emlőin felnőve, megérkezik a szocialista értelmiség táborába.
Majd, még le sem diplomázott, valaki a szó átvitt és/vagy egyenes értelmében a hóna alá nyúlt, így az egyik minisztériumban, annak is a személyzeti osztályán találta magát. Ez pedig bizalmi állás volt a javából, hiszen itt őrizték a minisztérium és az irányítása alá tartozó intézmények dolgozóinak személyi anyagát.
56 után a minisztériumban is nagy volt a kavarodás. Volt, aki disszidált, akadt, akit leváltottak, sőt, olyan is, aki eltűnt. Kosztyák elvtársnőt (korábban Ilus) is alaposan ellenőrizték, többször tartottak nála házkutatást, ami őt nagyon megviselte. Aztán egyszer csak békén hagyták, sőt, hamarosan kinevezték személyzeti osztályvezetővé.
Múltak az évek, évtizedek, miniszterek és államtitkárok jöttek-mentek, ő viszont maradt. Néhányszor ugyan felvetődött a menesztése, de bárki volt is a kezdeményező, szinte azonnal visszavonulót fújt. Persze, azonnal elindultak a találgatások, vajon mért lehet ennyire érinthetetlen és hamarosan rá is jöttek, egy bizonyos szekrény az oka.
A szekrény ott állt az irodájában, a kulcsát mindig magánál hordta, még csak bele sem nézhetett senki.
-- Sok titkot őrizhet ez a szekrény – mondogatták a kollégák nagyon szűk körben, persze, csak halkan, mert a falnak is füle van.
-- Lehet, hogy neked is jobb, ha nem tudod, mi van benne, te is csináltál egy pár disznóságot – hangzott el ilyenkor a szolid figyelmeztetés.
És a minisztériumban lassan elharapózott a rettegés. Mindenki úgy gondolta, addig jó, amíg valaki nem nyitja ki a félelem szekrényének ajtaját. Persze, mindig akadt néhány zöldfölű, aki eleinte úgy gondolta, mivel csak most került ide, neki nem kell tartania semmitől, de aztán hamar felvilágosították, hogy Kosztyák elvtársnő látja az előző életüket, sőt, még a szüleikét is, nem, hiába van ilyen felelős poszton annyi évtizede.
Aztán eljött a rendszerváltás, új miniszterekkel, államtitkárokkal. Mindenki biztos volt abban, hogy Ilusnak (a háta mögött most már merték így hívni), mennie kell. Bejött az új államtitkár, fiatal ember volt, a harmincas évei végén. Minden osztályra bekopogott, mindenkivel kezet fogott, bemutatkozott. Így Ilusnak is.
-- Csak nem a tsz-elnök volt az édesapja? – kérdezte Ilus a legnyájasabb mosolyával. – Sokat hallottam róla. Nagyon sokat.
Minden osztályvezetőt leváltottak, csak ő maradt a helyén. Már rég elérte a nyugdíjkorhatárt, egyre szenilisebb lett, de senki nem merte nyugdíjba küldeni. Végül rábeszélték, hogy menjen is, meg maradjon is. Nyugdíjasként alkalmazták tanácsadóként. Persze, az irodája és a szekrénye megmaradt. Bár ritkán járt be.
Egy este aztán rosszul lett, bevitték a kórházba, de már nem tudták megmenteni. A miniszter személyesen ment el fiához a kulcsért részvétnyilvánítás ürügyén. Amikor kinyitották a szekrényt, csak a miniszter és az államtitkár lehettek ott, a közelébe nem jöhetett senki.
Olvasgatni kezdték az aktákat.
-- Hűha! Jól jönne nekünk politikailag, ha sikerülne finoman egy-két dolgot kiszivárogtatni – szólalt meg egy idő múlva a miniszter.
-- Azért én ezzel óvatosan bánnék – ráncolta homlokát az államtitkár.
-- Aztán mért?
-- Hát… vannak ezekben a dossziékban olyan emberek is, akikkel most nagyon jóban vagyunk. Talán nem kellene őket magunk ellen fordítanunk. Meg aztán, ha elkezdenek vizsgálódni, ki tudja, milyen ügyeket bolygatnának még meg.
-- Ez az! Hogy magának mennyi esze van! Mindig szerettem magamat okos emberekkel körülvenni – húzta ki magát a miniszter.-- De akkor mit csináljunk vele?
Ezen aztán sokáig törték a fejüket. Ahhoz túl értékes volt a szekrény tartalma, hogy megsemmisítsék, ahhoz meg túl veszélyes, hogy nyilvánosságra hozzák.
-- Csukjuk vissza az egészet úgy, ahogy volt és hagyjuk a fenébe az egészet! – mondta egy idő után az államtitkár.
-- Kiváló ötlet! – lelkesedett a miniszter. – De a kulcs most már nálam lesz.
És így is tettek.
Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.
Munkács, 1964. III. 15.
Ugyanaznap délelőtt irodámban ülve nagy zajra lettünk figyelmesek. Az ablakokon keresztül néztük, amikor kinyitották a gettó Munkácsy Mihály utcára nyíló kapuját és úgy terelték a zsidókat, mintha birkákat hajtottak volna. Még vadabbul, mert aki nem bírt a kívánt gyorsasággal lépni, azt az SS katonák ütötték, verték. Láttam, amikor egy SS katona puskatussal agyonütött egy kisfiút, aki nem bírt lépést tartani. Így vitték őket az állomáshoz közel lévő téglagyárba, ahonnan tehervonattal szállították el.
A „tejfel” leszedése után megmaradt zsidó ingóságokat áruba bocsátották. Az ágyneműt, vagyis a párnákat és a dunyhákat, a híd melletti zsidó templomban összegyűjtötték. Ennek értékesítésére már nem került sor, s amikor az orosz katonaság átlépte a határt, a magyar hatóságok beszüntették működésüket, egy reggel arra lettünk figyelmesek, hogy a főucca levegője tele van tollal. Az történt, hogy a zsidótemplomot megrohanták és a „szajrét” sokan hazavitték.
Tudni kell, hogy mióta Horthy kormányzó októberben rádió útján nyilvánosságra hozta, hogy Magyarország és a Szovjetunió fegyverszünetet kötöttek, itt teljes volt a zűrzavar. Ez még fokozódott, amikor Szálasi megkezdte pünkösdi királyságát. Magyar honvédek vonultak a városon keresztül, s teli torokkal énekelték: „Kinek zsidó lány a babája, kössön kötelet a nyakába.” Három nap múlva ugyanezen katonák visszavonultak, s a „Fel-fel rabjai a földnek…” kezdetű nótát énekelték.
Közben a nyilas párt itteni irodájában lázas előkészületek folytak. Összeírták, hogy hol van még „szajré”, amit lefoglalhatnak. Összeállították azok névsorát, akiket, mint nyilaselleneseket, le kell tartóztatni. Eljött Munkácsra Kárpátalja újonnan kinevezett kormányzói biztosa, aki nyugdíjas katonatiszt volt és a városi tanácsteremben összehívottak előtt bizonygatta, hogy nincs mitől félni, mert az ellenség ide soha nem teszi be a lábát és a nyilas párt pozíciója megingathatatlanul erős. Másnap, pont amikor a nyilasok az összeírt polgárok elhurcolását megkezdték, parancsot kaptak, hogy meneküljenek. Egy teherautón vitték a pártiroda felszerelését, s menekülésük közben tele torokkal kiabálták: „Kitartás! Csak kitartás!” Ezzel Munkácson a nyilasok pünkösdi királysága befejeződött.
Amikor az orosz katonaság már közeledett Szolyva felől, városunkat úgy a katonai, mint a polgári hatóságok gyors tempóban elhagyták. A főispán is, a polgármester is felszólított, hogy kövessem példájukat és meneküljek. Azt válaszoltam, hogy én, sok kicsiny gyermekemmel, nem mehetek. A csalásomat pedig el nem hagyom. Történjen, aminek történnie kell!
Az utolsó napokban tudomásunkra jutott, hogy a német katonai parancsnokság az állomást, a postát és a terményraktárt fel akarja robbantani. A városháza egyik irodájában összedugtuk a fejünket és azon tanakodtunk, hogy mi tévők legyünk. Végül is egy háromtagú küldöttség élén felkerestem a német parancsnokságot, ahol a tervbe vett robbantások ellen tiltakoztunk. Közbenjárásunk azon eredménnyel járt, hogy csupán a vasútállomást robbantották fel, a takarmányraktárban tárolt kb. másfél vagon búzát pedig a biztonság kedvéért városi szekereken a volt zsidó rabbi lakásába szállítottuk. Hogy aztán mi lett vele, nem tudom.
Másnap, október 24-én hajnalban bevonult az orosz katonaság Munkácsra. Reggel 8 órakor eljött a lakásomra dr. Kalniczky emigráns ügyvéd és felkért, hogy azonnal menjek a városházára, mert az orosz nemzeti tanács úgy döntött, hogy én képviseljem abban a magyarságot. Dragula, volt gimnáziumi tanár elnökletével két gyűlést tartottunk. Én az ezen gyűléseken elhangzott vitatkozásoknál tartózkodó voltam és kizárólag a magyarság jogait törekedtem az adott körülmények között megvédeni.
A harmadik gyűlésre megérkezett egy tábornok (a nevére már nem emlékszem), szabályszerűen bemutatkozott. Aztán megkért, hogy annak sorrendjében, ahogy az asztal körül ülünk, mi is mutatkozzunk be és mindenki mondja el rövid önéletrajzát. A tábornok két oldalán egy-egy tiszt ült, akik bemutatkozó önéletrajzainkat jegyzőkönyvbe foglalták. Az egész nagy, legalább 35-40 tagú társaságban én voltam az egyedüli magyar. A jelentkezők nagy része szinte fantasztikus módon tudta előadni múltját. Ezek persze nagy szólamokban hangoztatták, hogy ők a magyar rezsim alatt mennyi szenvedésnek és üldöztetésnek voltak áldozatai. A legérdekesebb felszólaló volt Dragula elnök, akiről tudtuk, hogy a magyar kormány teljesen érdemtelenül tanügyi főtanácsosnak nevezte ki és mégis üldöztetéséről panaszkodva hangoztatta, hogy „ezer éve vártunk benneteket”. Zárójelben megjegyzem, hogy csakhamar Prágába szökött és ott is halt meg.
Amikor reám került sor, én nem tudtam és nem is akartam képmutató mártírhangokat zengeni. Elmondtam nyíltan és őszintén a múltamat és nem titkoltam el sem magyar, sem keresztényszocialista voltomat. Azzal fejeztem be, hogy ez a kipróbált magyar múltam juttatott ezen megtisztelő helyzetbe, hogy az orosz nemzeti tanács tagja lehetek és itt a munkácsi magyarságot képviselhetem. Szavaimra senki nem válaszolt, de többet az orosz nemzeti tanács gyűléseire nem hívtak.
Folytonos izgalom közepette múltak a napok és a borzalmas éjszakák. Minden reggel újabb és újabb személyek elhurcolásáról értesültem. Még itt maradt kevés barátommal így köszöntöttük egymást: „Te még szabad vagy?” Míg végre november 11-én délután, éppen ebédnél ültem, bekövetkezett, amit már napok óta tudtam, hogy be kell következnie. Bejött a lakásomba egy főhadnagy egy helybéli fiatal „besúgó” kíséretében. A főhadnagy felszólított, hogy menjek velük. Azt mondtam: „Üljenek le! Először megebédelek.” Bezzeg két-három harapást ettem meg, többet már lenyelni sem tudtam, mert éreztem, hogy nem hamar fogom látni a családomat.
Aztán megkérdeztem, hogy mit akarnak velem. Erre a főhadnagy azt válaszolta, hogy csak egy kis információt karnak kérni tőlem, azonnal visszajövök. Elkísértek egy, a református parochia mögötti épületbe, ahol bizony nem információkat kértek, de részletesen kihallgattak múltamra vonatkozólag. Nem volt semmiféle vád ellenem, az úgynevezett vádakat csak az én vallomásaim alapján akarták koholni. Ennek ellenére nem engedtek haza, de elvittek a tanítóképző egyik emeleti tantermébe. Ott egy géppisztolyos katona az ajtó előtt maradt, a másik katona pedig a géppisztolyt állandóan felém szegezve bent, a teremben tartózkodott. Így töltöttem az első „kellemes” éjszakát.
A képen: A munkácsi városháza 1944-ben.
Forrás. Fortepan.
