Nem ad megnyugvást

                                                                                                     

„Minden egyes szelfi, amit készítünk, az összes jól sikerült naplementénk vagy a tegnapi vacsoránk képe, amit elraktározunk a felhőben, valamiképp az életünk kiterjesztéséről szól a fizikai elmúlásunk utáni időkre. Az egyórás vasárnapi mise és az ötperces esti imádság egy olyan, már-már kötelező önimádat-rituáléra lett lecserélve, ami naponta órákat visz el az életünkből, de megnyugvást nem ad. Az összes jól tárolt, vigyorgó szelfink ellenére egy hét alatt többet szorongunk, mint bármelyik kétszáz esztendővel ezelőtti felmenőnk egész életében. Kétségtelen, hogy mi szinte mindent jobban tudunk nála, de gyászolni és elmúlni jobban tudott, mint mi.” (Bartis Attila)

Kárpát-medence - Feszty-emlékmű, Kendereske 2021.01.03.

 

Magyarok nyomában Kőrösmezőn

                                                                                         

Kicsit úgy éreztünk magunkat, mint valami modern kori Juliánus barát. Igaz, nem tettünk meg akkora távolságot, pláne nem gyalog, hanem csak felültünk a vonatra, de mi is magyarokat kerestünk.

Annak idején, az ungvári egyetem magyar tanszékén az volt a szokás, hogy első és második évfolyam után nyáron nyelvjárási- illetve folklórgyűjtésre küldték a diákokat. Ez azonban sokáig csak a tömbben élő magyarságra terjedt ki, a szórványról nem tudtunk szinte semmit. Nem is igen emlegették őket, mintha ők, akik a nagy szláv tengerben élnek, sokszor az isten háta mögött, teljesen elárvulva, nem is léteznének.

Hogy kinek jutottak eszébe, azt már nem tudom, de 1977. nyarán, mi elsősök és a másodikosok, elindultunk gyűjteni Kárpátalja legeldugottabb csücskébe, a Tisza felső folyásához. Pontosabban, a gyűjtés inkább csak ürügy volt, elmentünk magyarokat keresni, megtudni, egyáltalán léteznek-e még. A csapat nagyobbik része, a lányok és az egyik fiú, Nagybocskón telepedett meg, mi négyen, fiúk pedig Kőrösmezőre indultunk. Annyit tudtunk, hogy az egyetem valami szállást foglalt nekünk. A megadott címen egy gyönyörű, kétszintes gerendaházra leltünk, melynek mi voltunk az egyedüli lakói.

Arra hamar rájöttünk, hogy az itt élők, főleg meg a magyarok, még a vártnál is jobban el vannak zárva a külvilágtól, a távolság miatt a magyar televíziót egyáltalán nem lehetett fogni, sőt a magyar rádiót is csak a magasabb pontokon. Mindamellett a vidék gyönyörű, a nagyközség mintegy tíz kilométeren át húzódik a Fekete-Tisza szűk völgyében a Hoverla lábánál.

Másnap reggel aztán elindultunk magyarokat keresni. Ami nem volt könnyű, mert magyar szót nem hallottunk sehol, ahol magyarul próbálkoztunk, ott ruszinul, pontosabban huculul hangzott a válasz. Pedig, mint megtudtuk, a központban, a Tisza-parton álló csaknem teljesen gerendákból emelt szállodát még a magyarok építették és eredetileg „Budapest” névre hallgatott. Egy darabig tanácstalanul ténferegtünk. Aztán észrevettük, hogy a sok, kicsit csicsásan öltözködő, virágos főkötőt hordó hucul asszony között feltűnik egy-egy olyan asszonyság is, aki teljesen úgy öltözik, úgy viseli az egyszínű fekete vagy barna főkötőt, mint a mi alföldi asszonyaink.

Amikor aztán az egyik ilyen hölgy bement a település valószínűleg egyetlen áruházába, szépen követtük. Megálltunk mellette, hangosan beszélgettünk. Hirtelen felkapta a fejét, csodálkozás és öröm volt a tekintetében. Amikor kiment, mentünk utána. A lépcső aljában megállt.

-- Maguk magyarok? – kérdezte tiszta magyarsággal.

-- Hát persze – mondtuk. – És magyarokat keresünk.

-- Akkor megtalálták – felelte boldogan. – De ne itt beszélgessünk, mert nem szeretik a magyar szót. Jöjjenek el hozzánk délután, apám is nagyon fog örülni.

Így jutottunk el délután a Konkoly-családhoz. A nagyapa, aki akkor már nyolcvan körül járt, úgy örült nekünk, mint egy gyerek. És miközben kitöltöttük a nyelvjárási gyűjtést szolgáló kérdőívet, kirajzolódott előttünk a szórványmagyarság keserű sorsa. Azoké a magyaroké, akik még mindig vagy ezren éltek a 8000 lelkes településen, mégis megbélyegezték, ha anyanyelvükön szóltak, kérdőre vonták őket. Akik a családon kívül egyetlen helyen használhatták szabadon a nyelvüket, a templomban. Akiknek nem volt magyar iskolájuk, semmilyen szervezetük, még magyar könyvekhez sem jutottak hozzá. Akik legjobban attól tartottak, hogy a sok vegyes házasság a beolvadásukhoz vezet.

-- Az unokáim is vegyes családban élnek, de nem nyugszom, amíg meg nem tanítom őket írni-olvasni magyarul – mondta a néni. – Hogy minek örülnék a legjobban? Ha küldenének nekem egy magyar ábécéskönyvet.

Az elkövetkező napokban még volt néhány megható találkozásunk. Az utolsó napon felmásztunk egy fenyőkkel borított magaslatra, hogy magunkba zárjuk a völgy és Kőrösmező látképét. Ahogy mentünk fölfelé az erdei ösvényen, szembe jött velünk egy középkorú, erdész-forma férfi. Már túljutottunk rajta, amikor hirtelen megállt és megfordult. Megölelt minket.

-- Frint Károly, erdész – mutatkozott be.

Amikor elbúcsúzott, még ennyit mondott.

-- Ha visszamentetek, mondjátok el mindenkinek, hogy élnek még itt magyarok! Még vagyunk.

Persze, hazaérve első dolgunk volt elküldeni azt az ábécéskönyvet.

 

A képen: A kőrösmezei római katolikus templom.

Forrás: Wikipédia.

 

 

 

 

Az élet legjobb dolgai

                                                                                                          

„Az életben a legjobb dolgokért nem kell fizetni - vagy legalábbis nem sokat. Gyönyörködni a naplementében, virágot szedni a mezőn, majd a csokorral meglepni kedvesünket, csodálni az őszi falevelek színgazdaságát, feltöltődni az istentiszteleten, kéz a kézben sétálni egyet, vagy egyszerűen csak ücsörögni a verandán és tücsökzenét hallgatni - nem kerül semmibe. Együtt nekilátni egy doboz fagyinak, megrendelni a kedvenc pizzánkat, úszni egy nagyot, vagy megnézni egy remek filmet - valójában alig kerül valamibe.” (Gary Chapman)