Kicsit úgy éreztünk magunkat, mint valami modern kori Juliánus barát. Igaz, nem tettünk meg akkora távolságot, pláne nem gyalog, hanem csak felültünk a vonatra, de mi is magyarokat kerestünk.
Annak idején, az ungvári egyetem magyar tanszékén az volt a szokás, hogy első és második évfolyam után nyáron nyelvjárási- illetve folklórgyűjtésre küldték a diákokat. Ez azonban sokáig csak a tömbben élő magyarságra terjedt ki, a szórványról nem tudtunk szinte semmit. Nem is igen emlegették őket, mintha ők, akik a nagy szláv tengerben élnek, sokszor az isten háta mögött, teljesen elárvulva, nem is léteznének.
Hogy kinek jutottak eszébe, azt már nem tudom, de 1977. nyarán, mi elsősök és a másodikosok, elindultunk gyűjteni Kárpátalja legeldugottabb csücskébe, a Tisza felső folyásához. Pontosabban, a gyűjtés inkább csak ürügy volt, elmentünk magyarokat keresni, megtudni, egyáltalán léteznek-e még. A csapat nagyobbik része, a lányok és az egyik fiú, Nagybocskón telepedett meg, mi négyen, fiúk pedig Kőrösmezőre indultunk. Annyit tudtunk, hogy az egyetem valami szállást foglalt nekünk. A megadott címen egy gyönyörű, kétszintes gerendaházra leltünk, melynek mi voltunk az egyedüli lakói.
Arra hamar rájöttünk, hogy az itt élők, főleg meg a magyarok, még a vártnál is jobban el vannak zárva a külvilágtól, a távolság miatt a magyar televíziót egyáltalán nem lehetett fogni, sőt a magyar rádiót is csak a magasabb pontokon. Mindamellett a vidék gyönyörű, a nagyközség mintegy tíz kilométeren át húzódik a Fekete-Tisza szűk völgyében a Hoverla lábánál.
Másnap reggel aztán elindultunk magyarokat keresni. Ami nem volt könnyű, mert magyar szót nem hallottunk sehol, ahol magyarul próbálkoztunk, ott ruszinul, pontosabban huculul hangzott a válasz. Pedig, mint megtudtuk, a központban, a Tisza-parton álló csaknem teljesen gerendákból emelt szállodát még a magyarok építették és eredetileg „Budapest” névre hallgatott. Egy darabig tanácstalanul ténferegtünk. Aztán észrevettük, hogy a sok, kicsit csicsásan öltözködő, virágos főkötőt hordó hucul asszony között feltűnik egy-egy olyan asszonyság is, aki teljesen úgy öltözik, úgy viseli az egyszínű fekete vagy barna főkötőt, mint a mi alföldi asszonyaink.
Amikor aztán az egyik ilyen hölgy bement a település valószínűleg egyetlen áruházába, szépen követtük. Megálltunk mellette, hangosan beszélgettünk. Hirtelen felkapta a fejét, csodálkozás és öröm volt a tekintetében. Amikor kiment, mentünk utána. A lépcső aljában megállt.
-- Maguk magyarok? – kérdezte tiszta magyarsággal.
-- Hát persze – mondtuk. – És magyarokat keresünk.
-- Akkor megtalálták – felelte boldogan. – De ne itt beszélgessünk, mert nem szeretik a magyar szót. Jöjjenek el hozzánk délután, apám is nagyon fog örülni.
Így jutottunk el délután a Konkoly-családhoz. A nagyapa, aki akkor már nyolcvan körül járt, úgy örült nekünk, mint egy gyerek. És miközben kitöltöttük a nyelvjárási gyűjtést szolgáló kérdőívet, kirajzolódott előttünk a szórványmagyarság keserű sorsa. Azoké a magyaroké, akik még mindig vagy ezren éltek a 8000 lelkes településen, mégis megbélyegezték, ha anyanyelvükön szóltak, kérdőre vonták őket. Akik a családon kívül egyetlen helyen használhatták szabadon a nyelvüket, a templomban. Akiknek nem volt magyar iskolájuk, semmilyen szervezetük, még magyar könyvekhez sem jutottak hozzá. Akik legjobban attól tartottak, hogy a sok vegyes házasság a beolvadásukhoz vezet.
-- Az unokáim is vegyes családban élnek, de nem nyugszom, amíg meg nem tanítom őket írni-olvasni magyarul – mondta a néni. – Hogy minek örülnék a legjobban? Ha küldenének nekem egy magyar ábécéskönyvet.
Az elkövetkező napokban még volt néhány megható találkozásunk. Az utolsó napon felmásztunk egy fenyőkkel borított magaslatra, hogy magunkba zárjuk a völgy és Kőrösmező látképét. Ahogy mentünk fölfelé az erdei ösvényen, szembe jött velünk egy középkorú, erdész-forma férfi. Már túljutottunk rajta, amikor hirtelen megállt és megfordult. Megölelt minket.
-- Frint Károly, erdész – mutatkozott be.
Amikor elbúcsúzott, még ennyit mondott.
-- Ha visszamentetek, mondjátok el mindenkinek, hogy élnek még itt magyarok! Még vagyunk.
Persze, hazaérve első dolgunk volt elküldeni azt az ábécéskönyvet.
A képen: A kőrösmezei római katolikus templom.
Forrás: Wikipédia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése