A megkeseredett ember

                                                                                                                    

„A megkeseredett ember csak mérget szór szét a világban. Mert csak a saját keserűsége okát látja benne. A megkeseredett ember mindig igazságtalan, mert igazság csak a teljességben lehet. A megkeseredett ember mindig bűntudatot ébreszt azokban, akiknek hálával tartozik, és szövetségest talál azokban, akik a dühe jogosságát fenntartás nélkül elfogadják. És végül mindig elfordul a szövetségeseitől. Ahogy elfordul azoktól is, akik pont azért nem lesznek szövetségesei, mert szeretik.” (Bartis Attila)

Ami volt, az elmúlt?

 

Az ismeretlen Kárpátalja

 

Két munkácsi pofon, amelytől az egész monarchia visszhangzott

(Megjelent: Brassói Lapok, 1936.01.25.)

 

Csak most derült ki, hogy mi volt a pofonok hátterében -- A család becsületén ejtett sérelmet akarta Härtl Lujza Boroevics tábornokon megtorolni

Munkács, január 24.
A munkácsi „Csillag“ nem közönséges kávéház. Majdnem történelmi múltja van. Itt történt az első „destruktív“ fellépés a hajdani monarchia megingathatatlannak vélt hadserege ellen. Itt zajlott le az a világszenzáció, amikor Härtl Lujza megpofozta Boroevics Szvetozár tábornokot, az akkori kassai hadtestparancsnokot.
Igen érdekes ennek a háború előtti eseménynek Munkácson való kinyomozása. Ott kezdődik a dolog, hogy akinél csak érdeklődtem, az „véletlenül“ pont ott volt a „Csillagban“ és vagy közvetlen közelről, vagy „legfeljebb három lépésről" látta amint a pofonok elcsattantak a kegyelmes úr arcán.
Viszont igaz, hogy sokan voltak az emlékezetes estén a „Csillagban", amikor a hadgyakorlatok lefújása után a város bankettet adott Boroevics Szvetozár altábornagy és tisztjei részére.
A díszruhás tisztek és a feketeruhás polgári előkelőségek kissé szertartásosan, kissé mereven ülték körül a dúsan megrakott fehér asztalokat. A híres Horváth Jóska bandája muzsikált és az asztalfőn Boroevics Szvetozár erőltetetten, kötelességszerűen mosolygott.
A hadtestparancsnoknak rossz kedve volt, a bankett előtt egy tisztje miatt felbosszankodott. A tisztet HärtI Adolfnak hívták és a 65. közös gyalogezredben, mint őrnagy teljesített szolgálatot. A szigorú tábornokot még az sem tudta megnyugtatni, hogy az előtte haptákban feszülő őrnagyot a tisztek jelenlétében durván leszidta és megtiltotta neki, hogy a banketten megjelenjék. Kínos jelenet volt. A tisztek közül senki sem mozdult, de többen elsápadtak, mert szerették a kissé polgári hajlamú Härtl Adolfot, aki szótlanul, piruló arccal hallgatta a nagyhatalmú generális dühkitörését. . .

KÉT POFON CSATTAN
Nem sakkal a bankett megkezdése után izgalmas jelenet játszódott le. Boroevics Szvetozár tábornoknak jelentették, hogy egy hölgy óhajt beszélni vele. A generális nyomban felállt az asztaltól és a bejárat mellett várakozó elegánsan öltözött, magas hölgyhöz sietett.
— Härtl Lujza vagyok, — mutatkozott be — Härtl Adolf őrnagy leánya. Kérem Excelenciádat, vonja vissza az apám előtt tett sértéseit.
— Nem szoktam semmit visszavonni — válaszolt a tábornok és távozni készült. De már nem volt ideje. A következő pillanatban Härtl Lujza jobbról- balról olyan csattanós pofonokat kent le Boroevics Szvetozár arcára, hogy az egész világ visszhangzott bele.
A tábornok az erős pofonok alatt csaknem elvesztette egyensúlyát. A tisztek felugrottak, kardot rántottak, de a hadtestparancsnok leintette őket.

 
„KANCARÚGÁS NEM SZÁMÍT“
Az inzultus után olyan izgalom lett úrrá a városon, hogy a készültségeknek riadót fújtak. Másnap már, megérkeztek a pesti, harmadnap a bécsi újságírók. A világlapokból kimaradtak a legfontosabb események, a hasábokat Härtl Lujza pofonjai foglalták le.
I. Ferenc Józsefet maga a hadügyminiszter értesítette a botrányról. Minden attól függött, hogy mit mond a monarchia mindenható ura. A császár és király komoran hallgatta végig a hadügyminiszter jelentését, de azután elmosolyodott és megtette a híressé vált kijelentéséi.
— Kancarúgás nem számít — mondta.
A világsajtó akkor bőven foglalkozott a szenzációs eseménnyel. A lapok valóságos hősnőt csináltak Härtl Lujzából, akit mindenfelől elhalmoztak szerencsekívánatokkal.
A köztudat szerint a botránynak Härtl Adolf családi körülménye volt az indítéka. Az őrnagy szerette volna feleségül venni a házvezetőnőjét, de Boroevics nemcsak megakadályozta házasságát, de még az őrnagy előmenetelét is meggátolta. Ezért állt bosszút pofonjaival Härtl Lujza, akit a munkácsi járásbíróság vont felelősségre.

EGY FELMENTÉS, KÉT NYUGDÍJAZÁS
Felföldy járásbíró tárgyalta az érdekes ügyet és zárt tárgyalás után Härtl Lujzát felmentette, azzal az indokolással, hogy jogos felháborodásában ragadtatta magát a tábornokkal szemben a tettlegességre. Ez az ítélet volt a második csattanó.
Härtl Adolf a Budapesten összeülő katonai becsület-bíróság elé került, de fel kellett menteni, mert beigazolta, hogy nem tudott leánya „merényletéről“'.
Amikor a botrány körül felkavart hullámok kissé lecsillapodtak, úgy Härtl őrnagyot, mint Felföldy járásbírót nyugdíjba küldték. A háborúban azután aktiválták Härtl Adolfot, akiből később alezredes lett.

 
MI VOLT AZ IGAZSÁG?
Munkácsról Härtl Adolf családjával még a háború alatt Budapestre költözött. A Zrínyi- utcában levő házukat bérbe adták. A háború után Härtl Lujza visszatért Munkácsra, hogy a család anyagi ügyeit likvidálja. Ekkor mint kémgyanúst letartóztatták. Néhány napi fogva tartás után szabadlábra helyezték ugyan, de a köztársaság területét el kellett hagynia
Pár évvel ezelőtt az időközben özvegységre jutott Härtl Adolfné Munkácson végleg rendezte ügyeit. A házat és a bútorokat eladta. Ez alkalommal egy újságírónak elmondta, hogy valójában miért pofozta meg leánya Boroevics Szvetozár tábornokot.
— Nem igaz — mondta az özvegy —, hogy férjemnek velem való kapcsolata miatt történt a botrány. Megboldogult férjemnek én hites felesége voltam, négy gyermekünk született. Az igaz, hogy házasságunk sok akadály után csak akkor jöhetett létre, amikor két gyermekünk már élt. Az is igaz, hogy Boroevics tábornok ezért is haragudott a férjemre, akinél jobb embert nem lehetett elképzelni, de igazában nem emiatt csattantak el a pofonok. A bankett napján Boroevics Szvetozár névtelen levelet kapott, amelynek írója alávaló módon meggyanúsította Lujza leányomat. Azt írta, hogy erkölcstelen életet él és törvénytelen gyermeke van. Boroevics minden rosszat elhitt rólunk és ahelyett, hogy a névtelen levélírót kinyomoztatta volna, szegény férjemet a tisztek előtt felelősségre vonta, amiért ilyen gyermeke van. A férjem, amikor hazajött, teljesen össze volt törve és csak nehezen vettük ki belőle, hogy mi történt. Talán túlságosan izgatottak voltunk és nem vettük észre, hogy Lujza felöltözik és elmegy hazulról, hogy megtorolja a rajtunk esett sérelmet. Lujza leányom azóta már másodszor ment férjhez. Én szerény nyugdíjamból élek és Boroevics özvegyének kis trafikja van Budapesten.
J. S.

 

A képen: A munkácsi Csillag étterem személyzete a 30-as években.

Brezsnyev az olimpián

  

Brezsnyev a moszkvai olimpián nekikészül, hogy elmondja a megnyitóbeszédet. Brezsnyev elvtárs előtt ott a papír, amiből olvas. Megszólal:

- O!

A tömeg ujjong, tapsol. Brezsnyev megint elkezdi:

- O!

A tömeg nem bír magával. Letépik az ingüket és integetnek vele, tapsolnak, kiabálnak, népünnepély van. Brezsnyev megint megszólal:

- O!

A tömeg a gyönyörtől extázisba esik és mindenki tombol. Ekkor az egyik biztonsági ember megunja a dolgot és megszólal Brezsnyev mögött:

- Brezsnyev elvtárs! Nem kell mind az öt karikát felolvasni!

 

Ausztria nem akarja visszaadni a magyar műkincseket

 (Megjelent: Magyarság, 1929.07.13.)

Szterényi József miniszteri fizetéssel és napidíjjal tűri a tárgyalások elhúzását
Művészek és műbarátok körében az utóbbi időben mind nagyobb idegességgel és megdöbbenéssel tárgyalják azt a tényt, hogy a közös osztrák-magyar szerzeményű muzeális kincsek és egyéb műtárgyak felosztására vonatkozó tárgyalások immár évek óta reménytelenül holtponton állnak és ebben a kiszámíthatatlanul nagyfontosságú ügyben úgyszólván semmi sem történik. Magyarországnak igen nagy érdeked fűződnek ennek a kérdésnek igazságos és méltányos rendezéséhez; a trianoni békeszerződésben, amely oly végtelen sok pontban és szakaszban zúdította reánk a szerencsétlenséget, a bajt és a nélkülözést, jóformán egyetlen, reánk nézve kedvező kikötés az, amely ezt az ügyet szabályozza és az érdeklődők körében mind nagyobb megütközéssel látják, hogy míg a reánk nézve káros feltételek maradék nélkül végrehajtásra kerültek, ebben a pontban nem történik semmi és most már úgy látszik, hogy nem is fog történni soha.
A trianoni békeszerződés tudvalévőén úgy intézkedik, hogy a közös osztrák—magyar szerzeményű vagyontárgyakból, így az uralkodóház vagyonának bizonyos részéből is Magyarországot egy, pontosabban meg nem állapított, rész illeti meg. Ez a kikötés vonatkozik a jelenleg bécsi múzeumokban elhelyezett közös eredetű műkincsekre is. A műkincsekre egyébként még egy megállapítást tartalmaz a békeszerződés, kimondva azt, hogy az egyes országokat megilletik azok a műtárgyak, amelyekkel való szellemi kapcsolata megállapítható.

Valóban megmérhetetlen és felbecsülhetetlen az a kincs, amelynek ezeknek a feltételeknek alapján Bécsből vissza kellene kerülnie Budapestre. Megfelelő rész illetne meg bennünket a bécsi császári múzeumok anyagából, a Kunsthistorisches Museum és a Naturwissenschaftliches Museum csodálatos gyűjteményeiből, a császári Schatzkammer kincseiből, az uralkodóház kastélyainak, a bécsi Burgnak, a schönbrunni, a laxenburgi kastélynak és a többi császári palotának berendezéséből. Elsősorban minket illetnének meg mindazok a magyarországi eredetű műtárgyak, amelyeket a Habsburgok évszázadok folyamán Magyarországról elszállítottak és Bécsben helyeztek el, amelyek a magyar történelmi múltnak megannyi dokumentumai és büszke emléktárgyai; ezenkívül azonban még az igazságtalan békeszerződés feltételeinek értelmében megillet bennünket egy rész mindazokból a kincsekből, amelyeket a Habsburgok részben Magyarország erőforrásainak, adójának és egyéb jövedelmeinek felhasználásával hordtak össze Bécsben az egész világ csodájára, példátlanul gazdag gyűjteményeikben. A jog, a szerződés és az igazság azonban hiába szól mellettünk, úgy látszik, hogy mindezekről a kincsekről örökre le kell mondanunk.
Megmérhetetlen értékű magyar eredetű kincsek vannak a bécsi múzeumokban. Az erélytelen és halogató tárgyalások semmiféle eredményre nem vezetnek.
Teljesen kiszámíthatatlan és felbecsülhetetlen nagy érték az a muzeális kincs, amelyről itt szó van. A legnagyobb értéket, természetesen, a császári Kunsthistorisches Museum jelenti. Ez tulajdonképpen nem szervesen kiépített múzeum, hanem a Habsburg-háznak, a világ legnagyobb múltú és leggazdagabb uralkodóházának kincsestára, amelybe évszázadok folyamán összehordták a különböző országok és világrészek legcsodálatosabb kincseit. Fegyvergyűjteménye páratlan az egész világon, képtára a leggazdagabbak és legértékesebbek egyike, Rembrandt és Velasquez gyűjteménye ugyancsak páratlanul áll az egész világon. Művészettörténeti gyűjteményei kissé rendszertelenek, egyes darabjai azonban csodálatosak és felbecsülhetetlen értékűek. Amennyiben Magyarország csak ebből az egy múzeumból megkapná a békeszerződés értelmében az őt megillető részt, még a legalacsonyabb felosztási kulcs mellett is olyan érték birtokába jutnánk, amely az összes budapesti múzeumi gyűjteményeket többszörösen felülmúlná. Emellett azonban ott van még a Schatzkammer rengeteg műkincse, arany, ezüst és ékszertárgya, ezek között sok igazolhatóan magyar eredetű, magyar királyok által készíttetett, magyar tulajdonból Bécsbe került mérhetetlen értékű remekmű.
Egyenesen érthetetlen, hogy a magyar kormányok ebben a kérdésben miért nem tudtak mostanáig semmiféle eredményt elérni, és mi az oka annak, hogy a magyar álláspont ezeknek a közös eredetű kincseknek felosztására nem érvényesülhetett. Közvetlenül a békekötés utáni időben indultak meg a pénzügyi kérdések rendezésére vonatkozó tárgyalásokkal párhuzamosan ezek a tárgyalások is, amelyek annak idején kedvező kilátásokkal biztatlak. Az első tárgyalásokat Wlassíts Gyula báró v. b. t. t. vezette, aki ezeknek a kérdéseknek legalaposabb ismerője Magyarországon. A tárgyalások mindvégig azon az alapon folytak, hogy minket illetnek meg azok a műkincsek, amelyekre vonatkozólag szellemi kapcsolatunkat igazolni tudjuk. Ezen az alapon is, a békeszerződésben megállapított részesedéstől eltekintve, rengeteg különböző műtárgyat igényelhetünk, mindazokat a kincseket, amelyeket a Habsburgok Magyarországról vitettek el sok évszázados uralmuk folyamán.
Mindezeket a műkincseket felsorolni, megemlíteni szinte lehetetlen. Ezek között volt a császári asztali készletek gyűjteménye, amelyekből egyébként már igen sokat, eladtak az osztrákok külföldre, a Hofburg, Schönbrunn, Laxenburg és a többi császári kastélyok berendezése. A Hofmobiliendepot rengeteg drága bútor mellett a világ legnagyobb, mintegy ezer darabból álló gobelin- gyűjteményét foglalta magában, ebből most már alig van meg valami, a legnagyobb részt eladták. Ugyanez a helyzet a Hofwagenburg anyagával, amiből már szintén alig van meg valami Bécsben, pedig a békeszerződés értelmében mindezekből a kincsekből jelentékeny rész minket illetett volna meg.
Itt van negyvenöt darab Corvin kódex, a Kunsthistorisches Museum művészettörténeti gyűjteményeinek számos nagyértékű darabja, ezek között a világhírű nagyszentmiklósi aranylelet és mások, a képgyűjteményből is néhány nagyértékű darab. Igényt tartottunk a Schatzkammer magyarországi eredetű kincseire, Bocskai koronájára, Nagy Károly kardjára, amely tulajdonképpen honfoglalás korabeli magyar kard, Nádasdy Ferencnek kivégeztetése után lefoglalt és Bécsbe vitt mérhetetlen kincstárának megmaradt darabjaira, arra a kevés antik ékszertárgyra és egyéb kincsre, amelyet valamikor a török elöl menekülő Mária királynőtől vett el Ferdinánd császár és amiből most már csak néhány darab van meg, miután a Habsburgok a kincsek legnagyobb részét beolvasztották vagy átalakították. Az első tárgyalásokon az osztrákok meglehetősen nagymértékben elismerték a jogos magyar igényeket, később azonban osztrák részről mind igazságtalanabb és mohóbb önzés érvényesült és minden értéken túl, valósággal terrorisztikusan igyekeztek leszorítani a magyar igényeket.

 

A képeken:

1. A schönbrunni kastély Bécsben (1930.)

Forrás: Fortepan

2. Bocskai István koronája, melyet a mai napig nem sikerült visszaszerezni.

Forrás: Wikipédia

 

A szerkesztő megjegyzése:

Hosszas diplomáciai kötélhúzás után a kincseknek csak kisebb részét sikerült visszaszerezni egy nemzetközi döntőbíróság döntése alapján, 1932-ben. Bonyolította a helyzete, hogy az olaszok, a csehek és az ukránok is benyújtották igényüket, sőt a románok is, akik, többek között, maguknak követelték Bocskai István koronáját, mondván, ő Erdély fejedelme volt, Erdély pedig Romániához tartozik. Akkor kerültek haza a Corvinák, a Képes Krónika és Anonymus Gestája is.