EGY PESTI FIATALEMBER JÁTSZOTTA A JAPÁNOK KEZÉRE SANGHAJT

 (Megjelent: Brassói Lapok, 1938.02.27.)

 

MIÉRT FEJEZTÉK LE A JAPÁNOK VITÉZ MÁRTONFALVAl MÁRTON IVÁN KÍNAI EZREDEST?

Japán hóhér fejezte le Ludwig György miskolci dandárparancsnok mostohafiát

Páris, 1938. február
E sorok íróját a véletlen vezette a párisi diáknegyed ismert kínai vendéglőjébe, ahol esténként összegyűlnek a Párisban tartózkodó kínai diákok és merev arccal, de csillogó szemmel böngészik végig a hazulról kapott többhetes újságokat. Hao-Thang negyedéves orvostanhallgató, aki egy este asztaltársunk volt, hívta fel e sorok írójának figyelmét arra a megrázó magyar tragédiára, amely a múlt hetekben a messzi Távol-Keleten lejátszódott és amelynek főbb részleteit sikerült az alábbiakban összeállítani.

HA HARMADSZOR SEM VÁLIK EL A FEJ A TESTTŐL...
Amikor vitéz Mártonfalvai Márton Iván kínai ezredes tudomására hozták, hogy a jápán parancsnok visszautasította kegyelmi kérvényét és a kivégzés egy órával később megtörténik, egyetlen arcizma sem rándult. De elsápadt, amikor a japán hadbíró felolvasta az ítélet utolsó passzusát:
„...sújtson le rá a hóhér bárdja és hanem tudja egyetlen csapással elválasztani a fejet a testtől, akkor sújtson rá mégegyszer, és ha ez esetben sem metszette át az elitéit nyakát, akkor sújtson rá harmadszor is. De, ha a harmadik kísérlet is eredménytelen marad, akkor részesüljön kegyelemben az elítélt. Tartsa meg a fejét és miután átszúrták a szívét, földeltessék el a fejével egyetemben...”.
Hiába kért, hiába könyörgött, hogy ő katona és így nem méltó hozzá ez a középkori barbár büntetés, őt már a rangjánál fogva is az agyonlövetés illeti meg. De a konok japánok nem voltak hajlandók engedni. És egy órával később vitéz Martonfalvai Márton ezredes kínai hullafosztogatók, mandzsu tolvajok között kénytelen volt letérdelni a puszta földre, a mellére hajtotta fejét és várta a japán hóhér halálos csapását...

Egy magyar katonatiszt Kínába szerződik
Két évvel ezelőtt, amikor Csang-Kaj-sek már érzi a rá nehezdő japán nyomást — gyors tempóban igyekszik újjászervezni a kínai hadsereget. Ebben az időben rengeteg német katonai oktató — a világháború kitüntetett tisztjei érkeznek Kínába és közöttük van Mártonfalvai is.
A fiatal magyar katonatiszt, aki a budapesti Ludovica Akadémia növendéke volt és éveken át mint aktív tiszt szolgált, rögtön őrnagyi rangot nyert a kínai hadseregben. Pár hónappal később történt, hogy Csang-Kaj-sek feleségével egy inspekciót tartott a Martonfalvai által kiképzett csapattestnél és a legnagyobb megelégedésének adott kifejezést. Soron kívül ezredesi rangra emelte a volt magyar tisztet és másnapra különkihallgatásra rendelte magához. Ez a különkihallgatás lett Mártonfalvai végzete...

A MAGYAR TISZT A KÍNAI KÉMIRODA FŐNÖKE LESZ
A kalandos természetű pesti fiatalember teljesen kész, kidolgozott tervvel jelent meg a kínai diktátor előtt. Már unta az eddigi munkáját, unta, hogy félbarbár, buta kínai kulikat tanítson fegyverforgatásra. Valami más, kalandosabb feladat után vágyott...
A kihallgatása alkalmával rámutatott arra, hogy a fiatal kínai hadsereg a legjobb úton halad, hogy tényleg modern hadsereggé fejlődjön, de a kínai nagyvezérkar teljesen megfeledkezett az úgynevezett „ötödik fegyvernemről...” Az angolok összes háborúikat nem utolsó sorban a nagyszerűen megszervezett „Intelligence Service“-ök alapján nyerték meg. A franciák is rendelkeznek egy nagvszerűen működő kémirodával, nem is szólva a német „Nachrichten Bureati”-ról, amely erősebb, mint valaha volt, a japánok is bámulatosan jól megszervezték az ő „láthatatlan front”-jukat... és így egészen természetes, hogy a modern kínai hadsereg is elképzelhetetlen hasonló szervezet nélkül…
A több óráig tartó kihallgatás után a volt magvar tiszt megbízást kapott a kínai „Felderítő osztály” megszervezésére.

JAPÁN ÜGYNÖKÖK KÍNAI SZOLGÁLATBAN
Ha Martonfalvainak ideje lett volna a szervezésre, ha beutazhatja Európát és a helyszínen tanulmányozhatta volna a párisi, berlini és londoni hivatalos szervezetek működését, ez a tehetséges fiatalember kétségtelenül alaposan megszervezhette volna az új kínai kémirodát. De így teljesen magára hagyatva, saját erejéből kellett ezt az új fegyvernemet felállítania. Azzal tisztában volt, hogy nagyarányú kémszervezet lefektetéséhez sok idő és rengeteg pénz szükséges és így ötletes módónba egy jól bevált szisztémával oldotta meg feladatát.
Tisztában volt azzal, hogy a japán kémszervezet egész Kínát elárasztotta ügynökeivel, akik jól és alaposan dolgoznak. Az is közismert tény volt, hogy a japánok előszeretettel alkalmaznak kínai ügynököket, akik szabadabban mozoghatnak Kínában, mint az odaküldött japánok. Erre alapította Martonfalvai a tervét. Fiatal, hazafias szellemű kínai diákokat toborzott és ezeket szerződtette a japán kémszervezet tagjai közé. És így néhány hónap elteltével már rendszeresen értesíthette a kínai vezérkart a készülő japán hadi titkokról.

Egy leány türelmetlenkedni kezd Budapesten
Martonfalvai három évre szerződött le a kínai hadseregbe. A lejáró harmadik év fatálisán egybeesett a néhány hónappal ezelőtt megindult kínai-japán háborúval.
Most már természetesen szó sem lehetett arról, hogy a kínai kémiroda főnöke elhagyhassa felelősségteljes állását. Viszont egy leány — aki három év óta, minden napot külön számolt, — kétségbeesett leveleket írt Marfonfalvainak. . .
A nagy sangháji offenzíva előestéjén történt, hogy Martonfalvai kínai ezredes, a kémiroda főnöke eltűnt. A kínaiak csak hetekkel később értesültek arról, hogy a volt magyar tiszt átszökött a japán táborba és ő volt az, aki a Sangháj előtti nagyszerűen kiépített, úgynevezett kínai Hindenburg- vonal terveit elárulta a japánoknak, hiszen az eltűnése pillanatától kezdve a japán ütegek éjjel-nappal bombázták ezt a titokban tartott védelmi vonalat, ahová a kínai hadseregnek vissza kellett volna húzódnia. . . és így végeredményben Mártonfalvai volt az, aki Sanghajt a japánok kezére játszotta.

AHOGY A JAPÁNOK FIZETNEK...
A Japán főhadiszálláson eleinte szívesen fogadták Mártonfalvait és nagyon jó dolga volt, amíg pontosan át nem adta a sanghaji védelmi vonal terveit, de Sangháj bevétele után elkövetkezett Mártonfalvai tragédiája is.
A japán logika egyszerű és átlátszó volt. Ez az ember, aki jó pénzért ilyen hallatlan értékű katonai titkot eladott nekik, vajon tényleg vissza akar-e utazni Magyarországba? Vajon tényleg csak azért árulta el a kínaiakat, hogy pénzre tegyen szert és azzal a messzi európai hazájában új életet kezdjen? Vagy talán még egyszer meggondolja magát és visszatér Kínába, hogy ott újabb japán terveket próbáljon eladni? Egy ilyen embert el kell némítani és erre megvolt a japánoknak minden ürügyük.
A bűnlajstroma már készen volt. Hiszen Mártonfalvai volt az, aki pár héttel az árulása előtt, még mint a kínai kémiroda főnöke megszerezte a japán partraszállás terveit és a meglepett japánok bárhol is próbálták csapataikat partra tenni, a felkészült kínai ütegek golyózápora fogadta őket. Nem volt ez már magában is elég ok arra, hogy elvitassák Mártonfalvaitól a jogot, hogy mint kínai ezredest vegyék tekintetbe és egyszerűen mint betolakodott idegent fővesztésre ítéljék?
Amikor Budapesten elterjedt a hír, hogy a japánok halálra ítélték a magyar tisztet, a kétségbeesett család mindent megtett a kiszabadítása érdekében. A mostohaapja, Ludvig György, miskolci dandárparancsnok a tokiói német követség útján próbált közbelépni mostohafia érdekében. A német ügyvivő közbe is lépett, de csak azt a hírt közölhette, hogy a japánok már végrehajtották az elítélten a barbár büntetést.
És ott Budapesten. . . egy arisztokrata leány. . kisírt szemmel hiába várja vissza a lefejezett vitézt.

Farkas Aladár

Egy darabka Erdély

 

Egy szemtanú visszaemlékezései XVII.

  

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

Lágerévek

Nem kezeltek ki, de el kell ismernem, hogy ha azt a szegényes kezelést, amit kaptam, nem kaptam volna, nem kerültem volna vissza a családom körébe. Én többször éreztem, hogy a sír szélén állok és bármely pillanatban bekövetkezhetik a végső pillatant. De nemcsak én éreztem, de az orvosok is szemembe mondták, hogy sohasem remélték életben maradásomat. Rabtársaim és barátaim csodálták lelkierőmet, amikor a legválságosabb pillanatokban is azt mondtam, hogy nem halok meg. Még a babonás ember sem hinné el, hogy az első két hónapban a reggelenként kapott 2-2 szem csipkebogyó segített volna.

Nekem az életemért folyó küzdelemben két fegyverem volt. Az imakönyv és a rózsafüzér. Legbiztosabb, leghatásosabb gyógyszerem a megingathatatlan hit volt. Amikor magam körül láttam életerős embereket kidőlni, s az élők sorából eltávozni, engem az istenbe vetett erős hit erősített, segített és megvédett. Erősített az éhség, segített a betegség és megvédett a hideg idején.

Kilenc hónap letelte után, vagyis június hó végén kerültem vissza a janakievi táborba. Ottani barátaink megtudták, hogy az autónk késő este érkezik oda. Szeretettel vártak, s ennek örömére egynapi árpakásájukból hagytak részünkre.

Megérkezésünk után „jóllaktunk” és lefeküdtünk. Másnap reggel szobaparancsnoki minőségemben ébresztettem a társaságot. Mindenki felugrott és rendbe hozta magát, csak Liska, iglói rabtársunk nem mozdult. Elmentem hozzá és keze érintésével akartam ébreszteni. Meghökkentem. A keze jéghideg, a teste merev volt. Az orvosok véleménye szerint túl mohón ette az árpakását, s utána azonnal lefeküdt.

Megint hozzá kellett szokni a tábori élethez, az ottani rendhez és szokásokhoz.

Tudtam, hogy ha nem törődöm magammal, jobban mondva, a hasammal, ismét kórházba kerülök. Mindent megtettem, hogy egy dupla adag tisztességes portióhoz jussak. Végül sikerült tűzoltónak bevágódni. Az volt a feladatom, hogy nappal aludjak és éjjel, amikor mindenki alszik, az udvaron sétáljak, s közben a szobákba is benézzek, reggel 3 órakor pedig felébresszem a szénbányában dolgozókat. Ez nékem annyiban volt jó, mert éjjel a konyhán egy kis levest és a kenyérvágóban egy kis buchankát ehettem.

Néhány hónap múlva a kenyérvágóban megüresedett egy hely. Sikerült oda bejutni. Azt mondanom sem kell, hogy ott aztán jóllaktam buchankával. Egy éjszaka említésre méltó episod történt. Ketten egy öreg bácsival, Hartl Mátyással vágtuk és méregettük a hajnalban kiadásra kerülő adagokat. Egyszer csak belépett a táborparancsnok és kérdezte az öreget: „ Varujes stari?” Ez meg nagy komolyan válaszolta: „Da, da varujem.” Erre a parancsnok hangosan kacagott és meglepetésünkre megmagyarázta, hogy a „varovaty” szó lopást jelent. A kenyérvágóban csupán három hónapot dolgoztam, mert a lengyel foglyok azt kívánták, hogy már őket is engedjék ott működni. Ennek következtében mindannyiunkat leváltottak. Én ismét tűzoltó lettem.

Az étkezde és a konyha közötti falon volt egy ablak, melyen kiadták az ételeket. Minden étkezés alkalmával ennél az ablaknál kellett ülnie egy „naposnak”, akinek kötelessége volt, papír hiányában, a kivett adagok mennyiségét feljegyezni. A naposokat minden héten a kedvenc foglyok közül a parancsnok vagy annak helyettese jelölte ki. Egy reggel benn voltam az étkezdében, amikor belépett a parancsnok. Az ablaknál ülő napos nem törődött vele és nem is tisztelgett. Mire az mérgesen rákiáltott és elzavarta az ablaktól. Felém fordulva megparancsolta, hogy üljek az ablakhoz és ezentúl mindig én legyek a napos. Nékem ez viszonylag nem volt rossz, mert így módomban volt minden étkezés előtt kásával jóllakni és a nékem járó leves- és kásaadagokat bajtársaimnak adni.

Így ment ez nyolc hónapon keresztül. Egy este az egyik parancsnok azt mondta nékem, hogy éjjel 12 órakor legyek az étkezdében. 12 óra után odajött ő is nyolc fogollyal. Kívánságára ezeknek egy-egy dupla levesporciót adtam. Tekintettel arra, hogy nekem minden éjjel legkésőbb 3 órakor a konyhában kellett lennem, a reggeli elosztása után kicsit lefeküdtem. Alighogy elaludtam, felzavartak, hogy az éjszakai parancsnok keres. Kérdőre vont, hogy hová tettem a megmaradt 15 adag reggelit. Hiába hivatkoztam arra, hogy a táborparancsnok rendelkezése értelmében, minden fennmaradt ételt a legjobb bányászbrigádoknak juttattam, kegyetlenül egy szűk, kicsiny földalatti bunkerbe csukatott. Megtehette, mert a táborparancsnok elutazott és ő helyettesítette.

Öt éjszakát töltöttem e nyirkos, fekete lyukban, melyben sem állni, sem ülni nem tudtam, csak a puszta földön feküdni, azt is csak összehúzott lábakkal, a lyuk rövidsége miatt. Csak az éjszakákat töltöttem itt, mert reggel kizavartak „ágyút” kezelni. Ez egy különös alkotmány, egy ló nélküli szekér volt, melyen egy nagy vaskazán volt elhelyezve. Lovak helyett 16 fogoly húzta és tolta. Ezt arra használták, hogy ha a „latrina”, magyarul pöcegödör megtelt, akkor ezzel kellett a tartalmát egy domb túlsó oldalára kihordani.

Ezek voltak fogságom legkeservesebb napjai. Éjjel ott voltam, abban a lyukban, ahol sohasem láttam, hogy mikor nyugszik le a nap és mikor virrad. Nappal pedig a lehető legpiszkosabb, legegészségtelenebb munkát végeztem. A táborparancsnok, megérkezése után, azonnal kiszabadított. A helyettesét többé nem láttam, de emléke él és élni fog bennem életem végéig.

Néhány nap múlva sárgaságba estem. Nem tudom, hogy mi okozta, de egy héten belül 156-an voltunk sárgák. Három héten keresztül nem kaptunk semmit, csak zsírtalan krumplit és cukrot. Persze, ismét nagyon legyengültem, miért is sok hetet feküdtem. Némi megerősödésem után kolhozba vittek. Délelőtt elindultunk gyalog. Már sötét lett, amikor a kolhozba értünk. Egy deszkapajtában szénán aludtunk.

Virradatkor felzavartak, s útnak indultunk az árpaföldekre. Odaérkezésünk után reggelit kaptunk, tengerilisztből készült, hüvelykujjnyi nagyságú galuskát. Nem volt azon sem zsiradék, sem ízesítő, de jólesett, mert éhesek voltunk. A legfontosabb az volt, hogy mindenki annyit ehetett, amennyit akart. Azután hozzáfogtunk a kéveszedéshez. Délben ebédre ugyanolyan galuskát kaptunk, korlátlan mennyiségben. Estefelé nagy zivatar jött. Mire szállásunkra, a pajtába értünk csurom vizesek voltunk. Így feküdtünk le, vizes ruhában, dideregve. A fáradtságtól elaludtam, de ébresztéskor lázasan ébredtem. Kimentem a többiekkel a mezőre. A jelek szerint vérhasba estem.

 

Két olasz a háborúban zsákmányolt orosz kincsek után kutat Munkács közelében

(Megjelent: Brassói Lapok, 1934.12.23.)

A kincskeresőket kitoloncolják. A lakosság hisz a kincsek
létezésében

Munkács, december 22.
A Munkács melletti Németkucsava község lakosságát napok óta lázas izgalomban tartják a határban állítólag elásott kincsekről szóló hírek. Nemrég ugyanis egy olasz volt frontkatona és egy olasz hadiözvegy megjelentek Németkucsaván és a birtokukban levő primitív tervrajz alapján azok után a kincsek után kutatnak, amiket az oroszoktól zsákmányoltak és amiket állítólag Németkucsava határában ástak el. Az olasz férfire és nőre figyelmesek lettek a hatóságok. Ezek elmondották, hogy egy volt osztrák-magyar katona halálos ágyán bevallotta nekik, hol fekszenek ezek a kincsek és egy tervrajzot is átnyújtott. Ennek alapján akarta a két olasz az ásatásokat megkezdeni. A két olaszt kitoloncolják, azonban a lakosság most azt követeli, hogy hivatalból indítsák meg a kincskeresést, mert számos jelből arra lehet következtetni, hogy a szóbanforgó kincsek valóban léteznek.

A képen: A munkácsi Latorca part  1935-ben.

Forrás: Fortepan.