Királyffy Tibor orosz ezredes és a világháború legügyesebb kémje -- Szék Sándor

(Megjelent:8 Órai Újság, 1938.02.11.)

 

 A világháború kitörése előtt már aláaknázta a monarchiát az oroszok kémszervezete. Hiszen kém volt Redl ezredes is, aki pedig helyettes főnöke volt az Evidenzbureunak, amely a bécsi hadügyminisztérium kémkedési osztálya volt. Rengeteg orosz vezérkari tiszt dolgozott a Felvidéken és Galíciában, mint erdőmérnök, vasúti mérnök, gyári, útépítési munkás, erdész s még több járta az osztrák és magyar területeket, mint artista és utazó ügynök. Sok tanító, vasutas, postás, sőt katona is állott az orosz kémszervezet szolgálatában. Gyakran alkalmaztak kémekül koreaiakat is, akiket a mi közönségünk kínai vándorárusoknak hitt. Kiderült többek közt Görögről, Koburg Ferdinánd herceg főerdőtisztjéről, hogy a felvidéki orosz kémszervezet vezetője.
Krausz Alfréd tábornok könyvében megírta, hogy a legfőbb vezérkar tagjai a bécsi Schwarzenberg kávéházban olyan fesztelenül beszélgettek a legnagyobb hadműveleti titkokról is, hogy a pincérek, akik ellenséges kémszervezet tagjai voltak, minden fáradság nélkül megtudhatlak mindent. Több Ízben járt Budapesten a háború alatt a világhírű Mata Hary kémnő is, aki egyszerre kémkedett a németeknek és franciáknak s a franciák — amikor rájöttek — ki is végeztették.
Ugyancsak Seeliger beszéli el Királyffy Tibor esetét is. Békeidőben szokás volt, hogy honvéd és közös tiszteket kölcsönösen kicseréltek azért, hogy a honvédtisztek megismerjék a közös hadsereg szervezetét és a közösök a honvédséget -- így jelentkezett a grázi közös gyalogezrednél egy Királyffy Tibor nevű tiszt, aki, Seeliger szerint, honvédhuszár alezredesi okmányokat mutatott be. Annyira megszerették, hogy a király nevenapján a tiszti banketten a magyarok nevében ő tartott üdvözlő beszédet. Közvetlenül a háború kitörése előtt aztán Királyffy Tibor eltűnt. Nyomozni kezdtek s csak akkor derült ki, hogy nincs Királyffy Tibor nevű honvédtiszt, tehát okmányai hamisak voltak.
A háború alatt az orosz harctéren nagy vereség érte a grázi dandárt. Több tiszt fogságba került. A sebesült hadifogoly tiszteket a kórházban meglátogatta egy orosz tábornok. Csirkepecsenyét, befőttet és pezsgőt hozott számukra. A hadifogoly tisztek megköszönték.
— Hát nem ismernek meg? — kérdezte tőlük mosolyogva magyarul és németül az orosz tábornok.
Három tiszt nyomban fel is ismerte, hogy az orosz tábornok Királyffy Tibor. Seeliger hivatkozik is arra a három tisztre, akik ezt egybehangzóan jegyzőkönyvbe mondották, amikor hadifogságból visszatértek. Ma sem tudja senki, hogy ki volt ez a Királyffy Tibor. Egyesek felismerni véltek benne egy kis kadétot, magyar úrifiút, aki kalandos hajlamú volt már gyermekkorában, valami csínytevés miatt kidobták a katonaiskolából, elbujdosott, senki sem tudja, hová került. Lehet, hogy Oroszországba sodorta végzete. Lehet, hogy a már akkor is jól működő orosz kémszervezet juttatta ki Oroszországba, hogy tökéletesen magyarul beszélő vezérkari tisztet neveljenek belőle. Mások szerint Királyffy Tibor egy előkelő magyar úrnak fia. Anyja elvált atyjától és egy orosz mérnökkel szökött meg. Magával vitte egyetlen fiát is, aki akkor tizenöt éves volt. A mérnök feleségül vette Oroszországban az asszonyt és a fiú bizonyára orosz katonaiskolába került. Vezérkari tiszt lett belőle. Ezért tudott tökéletesen magyarul. Mindez azonban csak találgatás, az a valóság, hogy ma sem tudjuk, ki volt Királyffy Tibor.
Még rejtélyesebb Szék Sándornak, a világháború egyik legtehetségesebb kémjének sorsa. Szék Sándor egy magyar előkelő gyáros fia. Atyja Belgiumba került, ahol egy gazdag angol nőt vett el feleségül és hatalmas gyárat alapított. A fiatal Szék kitűnő mérnök volt és szenvedélyes rádiótudós. Több rádió találmányát szabadalmaztatta is. Amikor a háború elején a németek elfoglalták Belgiumot, a fiatal Szék jelentkezett a német hadvezetőségnél. Minthogy be tudta igazolni magyar származását s nagy szaktudását a rádió terén, a német hadvezetőség alkalmazta is.
Magát mindvégig jó magyarnak vallotta és mindinkább elnyerte fellebbvalói bizalmát. Kinevezték a brüsszeli német kormányzóság rádiósává. Értékes szolgálatokat tett. Rengeteg hivatalos titkot tudott meg, amiket átadott anyjának, aki angol nő létére a német megszállás alatt is összeköttetést tartott az angol hadvezetőséggel és a titkokat továbbította.
Később megszerezte a németek titkos íráskulcsát, sőt kódkönyvét is. Azután az angol kémszervezet segítségével megszökött Brüsszelből és Londonban bukkant fel. Titkaiért szép pénzt kapott az angoloktól. A háború utáni úgy német, mint angol könyvek szerint Szék titkai segítségével tudtak elolvasni az angolok hosszú ideig minden rádiógrammot. Az angolok el is ismerik, hogy nagyon sok német tengeralattjáró-támadás kivédését és sok német tengeralattjáró elsüllyesztését köszönhetik Szék Sándornak.
Szék Sándor a háború után eltűnt. Ma sem tudja senki, hogy él-e még és ha él, hol él. Családja mindent elkövetett, hogy felkutassa, de ez mindezideig nem sikerült. Angol és német írók egymás nemzetét vádolják azzal, hogy eltették láb alól Széket. Ez azonban nem valószínű. Sokkal inkább hihető, hogy ő valahol visszavonultan él, mert restelli múltját. Amerikai lapokban megjelent egy hír, hogy egy angol tiszt felismerte Széket, egy Oregon állambeli nagybirtokosban; bizonyára azon a pénzen vette birtokát, amelyet az angoloktól kapott. Mások szerint Kínában gyáros. Jelentkeztek ellenben olyanok is, akik azt vallották, hogy ismeretlen emberek gyilkolták meg közvetlenül a békekötés után egy londoni külvárosi utcában. Sohasem fogjuk megtudni, hogy mi lett a Szék Sándor sorsa.

A rövidlátó tanárnő

                                                                               

 A rövidlátó, szemüveges tanárnő kezdi elveszíteni a türelmét.

- Te, ott hátul. Mikor volt az Aranybulla?
- Tudom is én...
- Mikor volt a tatárjárás?
- Tudja a fene.
- De hiszen ezt a múlt órán tanultuk. Mit csináltál tegnap este?
- A kocsmában voltam. Megittunk pár üveg sört a haverokkal.
- És... és ezt csak így kijelented? Hogyan akarsz átmenni a vizsgán?
- Sehogy. Én a vízvezeték-szerelő vagyok, és a fűtőtestet jöttem megjavítani.

Határsértő lettem

 

Gyerekkoromban, meg aztán később, is gyakran jártam a kárpátaljai Mezőkaszonyba keresztanyámékhoz, ahol a két unokatestvéremmel leginkább focizással, halászással, bandázással és kártyázással töltöttük az időt, de csak miután végeztünk a kerti munkával, mert azt a nagynéném férje minden napra kiadta nekünk. Nagyapámnak nyaranta az volt a szokása, hogy két hétre előbb engem vitt el hozzájuk, aztán ők jöttek hozzánk. Ez volt a nyaralás. Meg is ismertem, szinte az egész falut.

Egy napon, néhány hasonló korú kamaszfiúval elhatároztuk, hogy nem a szokásos helyre megyünk halászni, hanem az egyik kanálist húzzuk meg hálóval, mely, mint kiderült, fittyet hányt a határsávnak, a szögesdrót alatt átbújva Magyarországon folytatta útját. Merthogy akkor még volt szögesdrót, mögötte meg felszántott, elboronált határsáv, melyen az is meglátszott, ha egy macska átsétált rajta.

Szóval húztuk a hálót, nagyon elégedetten, mert hal volt rogyásig (ma már vélhetően víz sincs abban a kanálisban) és egyre közeledtünk a szögesdróthoz. Az örömünk akkor lett meg nagyobb, amikor észrevettük, hogy a határ másik oldalán aratnak a barabási magyar testvéreink. Igazi magyarokat láttunk, hallottunk! Élőben! Nagy szó volt ez a hetvenes években, amikor még közeli rokonhoz is legfeljebb háromévente lehetett átmenni Magyarországra. Vagy még akkor sem.

Előbb csak integettünk egymásnak, aztán már át is kiabáltunk, végül pedig átdobtunk nekik néhány halat. Ők sem akartak adósak maradni, ha jól emlékszem, hamarosan egy rúd, jól becsomagolt szalámi landolt mellettünk a földön. A nagy lelkesedésben nem vettük észre, hogy a legközelebb őrtoronyból igencsak kiabál és integet nekünk egy határőr.

Egyszer csak porfelhőbe burkolódzva megállt mellettünk két katonai terepjáró, kiugrott belőlük egy tiszt meg két géppisztolya határőr, akik azonnal ránk fogták a fegyverüket, aztán megkérdezték kik vagyunk és mit csinálunk itt. Nekünk persze akkor már tele volt a gatyánk és tört oroszsággal megpróbáltunk válaszolni a kérdésekre, de ez szemmel láthatóan nem elégítette ki a kíváncsiságukat, az egész bagázst, halastul, hálóstul beparancsolták a terepjáróba és meg sem álltak velünk az őrsig.

Itt aztán még több egyenruhás jött, alaposan leteremtettek minket, már valami jegyzőkönyvet is emlegettek. Mint kiderült, még beszélgetni és integetni is tilos a határon keresztül (mert ki tudja, milyen államtitkokat juttatunk így a nyugati imperialisták kezébe), de a főbenjáró bűnt azzal követtük el, hogy átdobtuk a szovjet halat a határon, egyrészt mert az a szovjet állam tulajdona, másrészt meg ki tudja, mit rejtettünk el azoknak a halaknak a belsejében.

Szóval ott ültünk megszeppenve, mint 14-15 éves imperialista ügynökök és azt találgattuk, hány évet kapunk majd ezért. No meg, főleg, hogy mit mondunk majd otthon, mert ezek után agyonvágnak minket, az hétszentség. Ekkor aztán belépett a helységbe maga a parancsnok is. Odajött hozzánk, megint be kellett mutatkozni, de végig a két unokatestvéremet nézte.

-- Hát persze, most ismertelek meg titeket! – kiáltott fel némi gondolkodás után.

Mint kiderült, együtt szokott vadászni a keresztanyám férjével, már járt is náluk. Innentől kezdve majdnem teljes volt az enyhülés. Szigorú ejnyebejnyék közepette engedtek el minket, mondván ez volt az utolsó dobásunk. Mert kiderült, hogy mégsem vagyunk imperialista ügynökök. Csak határsértők. Egy kicsit.

 

 

 

Ha csak a rosszat veszi észre

                                                                      

„Az ember életét a gondolatai alakítják. Ha a rosszra figyel, akkor csak a rosszat veszi észre maga körül, és az tölti be egész lényét. Ellenkező esetben szabadon marad a gondolatainak "fenntartott hely" egy része - legalábbis így tapasztalta -, és ebbe a szabadon maradt részbe beszivároghat valami jó is. Ha valaki dagonyázni akar a rosszban - hát csak tessék, de akkor ne csodálkozzon, hogy nem történik vele semmi jó.” (Fejős Éva)