Szülőfalum, a kárpátaljai Rát gazdáit
az elmúlt száz év során kétszer semmizték ki. A második most van folyamatban. A
háború után ebbe a színmagyar községbe is betört az erőszakos kolhozosítás, a
gazdáktól elvettek mindent, földet, jószágot, vetőmagot, jövőt. Sokan
belerokkantak.
A 60-as években aztán az
akkori kolhozelnök gondolt egy nagyot, állami gazdaságot csinált a kolhozból.
Azt mondják, a jó szándék vezette, hiszen így havonta kaptak fizetést a
munkavállalók, nem csak évente egyszer-kétszer. Később aztán ezeket az állami
földeket, néhány beregi gazdaság vagyonával együtt, egy mezőgazdasági kísérleti
kutatóintézet birtokába adták. A döntés végzetesnek bizonyult, a Szovjetunió
felbomlása után, amikor az egykori tulajdonosok visszakapták a területüket, a
rátiak hoppon maradtak. A törvény ugyanis kizárta a szétosztásból a
kutatóintézetek birtokában lévő földeket.
A rátiak, beregvidéki
sorstársaikhoz hasonlóan, csaknem harminc éve harcolnak azért, hogy
változtassák meg a törvényt és adják vissza a földjeiket. Mindhiába, pedig
könyvtárnyi újságcikk született már ebben a témában. Az idő pedig nem nekik
dolgozik. Nemcsak az egykori tulajdonosok hunytak el azóta, hanem közvetlen
leszármazottaik többsége is, vagy ha még élnek, nagy részük elköltözött a
faluból, sőt még az országból is.
Ráton ugyanis folyamatosan fogy
a lakosság, főleg a magyarok. Az hatvanas években még színmagyar községnek már
talán a fele sem magyar. Én még emlékszem az első beköltöző ruszin családra,
ahol a családfő egy traktoros volt. Azzal a jelszóval telepítették őket a
faluba, hogy a helyi gazdaságban kevés a jól képzett szakember. Természetesen,
azonnal élmunkást kellett belőle csinálni, hiszen, amikor a teljesítményt bejegyezték,
mindent elbírt a papír. Aztán egy sofőr érkezett a családjával.
Valamikor a 70-es évek elején
aztán már nem akarták elaprózni a dolgot, a falun kívül, a kertek alatt egy
teljesen új utcát nyitottak, kifejezetten a betelepülők részére. Mire elkezdték
építeni a házakat, mi már elköltöztünk, de a 80-as évek közepén aztán
meggyőződhettem arról, hogy nagyon hatékony volt a betelepítés.
Egyszer busszal utaztam volna a
faluba, de kiderült, hogy a busz a községtől vagy két kilométerre, az
Ungvár-Csap főúton áll meg. Leszálltam és gyalog indultam el a rettenetesen
rossz bekötőúton. Kicsit később megállt mellettem egy rozoga, muzeális értékű
autóbusz. Kiderült, hogy egykori osztálytársam a gazdaság fejőnőit fuvarozza
vele és ennyi idő után is megismert. Az asszonyok között viszont nem akadt
ismerős és nem is úgy öltöztek, mint az itt korábban dívott, valamilyen virágos-csicsás
főkötő volt valamennyiükön. A barátom aztán elmagyarázta, hogy nem ismerhetem
őket, bekerült ruszinok valamennyien. Ám hiába a beköltözés, a lakosság egyre
fogy, rengeteg az üres lakóház, a fiatalok többsége már nem a városba költözik,
hanem Magyarországra, meg máshová is.
És, sajnos, úgy tűnik, hogy a
még megmaradtak második kisemmizése, azaz, hogy nem kapják vissza jogos
tulajdonukat a végéhez közeledik. Ukrajnában nemrég zajlott le a közigazgatás
reformja, melyek során még a falvak, önkormányzatok viszonylagos önállóságát is
felszámolták. Az úgynevezett hromadák, nevezzük, kistérségnek, döntenek
mindenben. Ukrán portálokon most jelent meg a hír, hogy az Ungvári Városi
Tanács azzal a kéréssel fordult a kormányhoz, adja nekik az állami tulajdonban
lévő területet, mert itt szeretnék létrehozni a város és a környék temetőjét.
Ami első hallásra már csak azért is eszement gondolat, mert Rát tizenkét
kilométerre van a várostól, tömegközlekedés pedig szinte nincs.
De ez, úgy tűnik, nem zavar
senkit. Ez élők lassan elfogynak, de fel lehet építeni a holt lelkek faluját. És
végérvényesen pontot lehet tenni a kisemmizett földtulajdonosok ügyére, hiszen
a holtak nem követelőznek. Elvégre, a jogállam, az jogállam.
