Kiöntött a kolerás folyó

 (Megjelent: Friss Újság, 1913.09.14.)

A veszedelem soha sem jár egyedül, mondja a közmondás. Ezt igazolja az a hír, amelyet Beregből hoz a távíró. A kolerával fertőzött Latorca folyó megáradt és a falvaikba, ahová eljutott bevitte a kolerát. Félő, hogy a nagy csapás következményei csak ezután fognak jelentkezni.

A koleraveszedelemről a következő táviratok számolnak be:
Titkolják a betegeket Munkács, szeptember 13.
Ma Beregszentmiklóson egy padláson hét kolerás beteget fedezett fel a csendőrség, kiket azonnal kezelés alá vettek, de a betegek aligha maradnak életben. A lakosság kezdi a betegséget eltitkolni, mert fél az orvosoktól es a hatósági szigorú intézkedésektől. Számos helyen rejtegetnek betegeket, kiket most a hatóság karhatalommal kutat fel és helyez el a járványkórházakban. Munkácson teljesen megszűnt a kolerajárvány, négy nap óta nincs újabb megbetegedés.

A Latorca áradása.
Eltűnt négy katona.
Egy véletlen szerencsétlenség különösen elősegítette a járványt. Tegnap délelőtt nagy felhőszakadás volt. A kolerával fertőzött Latorca őrizetéire kirendelt katonaságot nyomban értesítették, hogy az őröket vonják be, de a víz oly gyorsan lepte meg a Latorcamenti községeket, hogy Őrhegyalján csakis kötelek segítségével tudták az őröket a rohamosan áradó vízből kimenteni, azonban, négy 65-ik közös gyalogezredbeli közlegénynek nyoma veszett.
Az áradat irtózatos erővel sodort el mindent Ez az újabb elemi csapás nagy károkat okozott a vármegye latorcaparti községeiben és hiábavalóvá tette a hatóság azon intézkedését, hogy a fertőzött Latorca vizéhez senkit nem engedett, amennyiben a kolerás víz már a legtöbb kutakban bent van, sőt az egész környéket megfertőzte, úgy hogy attól kell tartani, hogy a kolera még jobban terjedni jog.
A hatóság most már nem csak a kolera miatt, de az ínség miatt is különleges intézkedéseket tesz.

Megtalálták a négy katonát, de kolerásan.
Munkács, szeptember 13.
A beregmegyei nagy felhőszakadásról tegnap délben jött az első telefonjelentés a Schönborn- uradalmak munkácsi jószágkormányzójához. Eszerint Alsóverecke, Kanova és Volóc községeket elöntötte a kolerával fertőzött Latorca. Azt a négy katonát, akik a Latorca kolerás vizének őrizetére voltak kirendelve és a rohanva közelgő ár elől már nem tudtak elmenekülni, megtalálták. Mind a négy életben, maradt, de a Latorca vízétől mind megkapták a kolerát. A felhőszakadás meghiúsította a hatóság minden erőfeszítését, hogy a Latorca kolerás vízét a partmenti falvak lakosságától elszigetelje. A Latorca elöntötte a falvakat és mindent fertőzött kolerával. A járványt szállító folyó nagy áradással hömpölygött az Alföld felé.

A képen: A munkácsi Latorca-part 1922-ben.

Forrás: Fortepan.

 

A véletlen meghatározása

 

 „A véletlen, amikor Isten névtelen akar maradni.”

(Einstein)

A százados özvegye. A gyantai gyilkos naplója

 

A titok nyitja

 

János bácsi néhány házzal odább lakott tőlünk egy nyírségi nagyközségben. Mindenki szerette, amiben minden bizonnyal része lehetett kiváló humorának, életszeretetének. Egy állami építőipari vállalatnál dolgozott, ahonnan szinte erőszakkal küldték nyugdíjba. Előbb azt hitte, ő követett el valami jóvátehetetlen hibát, aztán később, röviddel távozása után csődbe ment az egész cég és rájött, mindenkitől úgy szabadultak meg, ahogy tudtak.

Nem sokat emésztette magát, vén fejjel alapított azonnal egy kisvállalkozást és néhány régi szaki bevonásával ott folytatta a munkát, ahol abbahagyta. Egyszer aztán úgy alakult, hogy hosszabban el tudtam vele beszélgetni.

-- Hogy csinálja ezt, János bácsi? – kérdeztem tőle. – Ebben a korban mások már pihennek, maga meg, ha dolgozni kell, kenterbe veri a fiatalokat.

-- Biztosan a megszokás teszi – felelte az öreg. – Tizennégy éves korom óta dolgozom, de igazából már azelőtt is, hiszen, gazdálkodtunk és segítenem kellett. Meg aztán, jó géneket örököltem.

-- Ezt hogy érti? – kérdeztem csodálkozva.

-- Hát csak úgy, hogy az én apám még nyolcvanhat évesen bebiciklizett Nyíregyházára, lekaszálta a füvet a lányomék telkén, aztán tekert hazáig – magyarázta.—Hol vagyok én még attól?

-- Na, azt kellene valahogy kikutatni, hogy ennek mi a titka – lelkesedtem. – Akkor Nobel-díjat kapnánk.

Az öreg elgondolkozott.

-- Hát én nem tudom, mi a titka – folytatta eltűnődve. – Rengeteget dolgoztunk. Gazdálkodtunk. Volt egy csomó földünk, tehenek, lovak, disznók, meg több száz aprójószág. De soha nem láttam apámat, sem sietni, sem idegeskedni. Amikor kiértünk a mezőre, kiértünk, amikor nagyon meleg volt, befeküdtünk az árnyékba. Amit nem csináltunk meg egyik nap, azt befejeztük másnap. Lehet, hogy itt kellene valahol a titkot megkeresni.

A fotó illusztráció.

Apáink földje