Minek az ünnepe

 

Mórickáék május elsejéről tanulnak az iskolában. A tanár néni megkérdezi a gyerekeket, hogy tudják-e, minek az ünnepe volt a rendszerváltás előtt május 1.
- A munkásosztályé - mondja Pistike.
- A szocializmus győzelméé - mondja Jancsika. Móricka is jelentkezik:
- Május elseje a kikelet és a hazaszeretet ünnepe volt.
- Nagyon jó, Móricka! - mondja a tanár néni - és meg is tudod magyarázni miért?
- Persze, mindenkinek ki kellett mennie a térre ünnepelni, pedig mindenki haza szeretett volna menni!

 

A nagy szégyen

 

Találkoztam egy fiatalemberrel. Olyan negyven körüli lehet. Azt mondta, ő már csak a nyugdíjat várja.

-- És mit fogsz csinálni, ha nyugdíjba mégy? – kérdeztem.

-- Hát sörözni, meg meccset nézni – felelte.

Na, ekkor jutott eszembe Gyula bácsi.

Gyula bácsi, apám nagybátyja egy szabolcsi kisvárosban élt, akkoriban már betöltötte a kilencvenet, egy szép kertes házban. Másban nem is igen élhetett volna, vagy, ahogy a költő mondja, elfogyott volna, mint gyertyaszál, mely elhagyott üres szobában áll, mert mindene volt a kert, magával hozta a génjeiben, annak ellenére, hogy egész életében kereskedőként kereste kenyerét.

Nagyon sokáig nem találkoztunk, kicsit már furdalt is a lelkiismeret, amiért nem látogattam meg. Egy napon aztán, valahogy a közelben akadt dolgom, elhatároztam, hogy beugrom az öreghez. Tél és tavasz határmezsgyéjén jártunk, minden nyirkos volt és hideg, a házak áttetsző ködfátyolba bújtak. Beléptem a kapun és megláttam az öreget. Ott állt a kert közepén egy botra támaszkodva a gyümölcsfái és a foszladozó hófoltok között, úgy tekintett végig a birodalmán, mint egy király, amikor szemlét tart hadai fölött.

Nekem nagyon megörült, de amikor hogyléte felől érdeklődtem, elborult az arca.

-- Szégyenben maradtam fiam, sőt, nagy szégyent hoztam az egész családra – dörmögte lehangoltan, aztán beinvitált a házba.

Leültetett, kínálgatott, de engem csak nem hagyott nyugodni az a szégyen. Már az is eszembe jutott, csak nem valami formás fiatalasszonyt csábított el az urától, de az ő korában ennek csekély volt a valószínűsége.

-- Mi van azzal a szégyennel, Gyula bácsi – kérdeztem tőle.

Az öreg megint elszomorodott, egyet hallgatott, kettőt sóhajtott.

-- Az a helyzet, fiam, hogy az idén már nem bírtam felásni a kertet. Napszámost kellett fogadni. Nagy szégyen ez nekem – vallotta be töredelmesen.

-- Hát ebben van valami, Gyula bácsi – mondtam neki, miután szóhoz tudtam jutni. – Én kilencven évesen biztos nem fogok ilyen szégyent hozni a családra. Pedig még nagyon jól tartja magát a korához képest.

Egy darabig ízlelgette a válaszomat, aztán elmosolyodott.

-- Hát az az igazság, fiam, hogy nem lenne nekem semmi bajom, csak nagy szót hallok. Milyen jó is lenne, ha nem volnék ilyen süket.

-- Ugyan, Gyula bácsi! Tetszik tudni, milyen jól jönne nekem három nő mellett, ha néha süket lennék! – feleltem, amire cinkosan elmosolyodott.

Találkoztam egy fiatalemberrel. Olyan negyven körüli lehet. Azt mondta, ő már csak a nyugdíjat várja.

-- És mit fogsz csinálni, ha nyugdíjba mégy? – kérdeztem.

-- Hát sörözni, meg meccset nézni – felelte.

Na, ekkor jutott eszembe Gyula bácsi.

 

 

 

 

 

 

Szinyák-hegység -- Körkép Munkács tájékán

 

A hűség tanulható

 

„Azért tartottam ki, mert ez volt a döntésem, amikor felébredtem mellette nap mint nap, amikor szerelmesek voltunk, vagy hazudtunk egymásnak, vagy keserűséget okoztunk a másiknak. És akármi történt, újra és újra őt választottam, ő pedig engem, mert a hűséget, mint a járást vagy az őszinteséget, meg lehet tanulni, aztán ismételni kell.” (Balogh Boglárka)