„A gyerek ötéves kora körül érti meg, mi az, hogy hazudni, és akkor is úgy érti, hogy a felnőttnek nem szabadna hazudni. Az óvodában szabad azt mondani, hogy a házunk előtt leszállt egy ufó, és apával láttuk, hogy kis zöld emberek jöttek ki belőle… Könnyen elképzelhető tehát, hogy a gyerek azt mondja otthon: „Délután jön át Marci, és azt mondtam neki, hogy itt volt egy ufó. Apa! Ne mondd meg neki, hogy nem igaz!” Nagyon helytelen volna, ha az apa azt válaszolná: „Hazudtál?! Vedd tudomásul, amikor Marci belép, az első dolgom az lesz, hogy megmondom neki: itt ufó nem szállt le soha! Majd akkor megjegyzed, hogy nem szabad hazudni!” Ez ostobaság volna, természetesen. Miért? Mert tudnunk kell, hogy életkori sajátosságának megfelelően az ötéves gyerek konfabulál, vagyis összemeséli a fantázia és a valóság elemeit. Neki ez a működése gyönyörűséget okoz. Láthatatlan barátait és barátnőit, a kertben leszálló ufókat nekünk is tiszteletben kell tartanunk, bele kell mennünk a játékba anélkül, hogy a külső valóságról megfeledkeznénk. A gyerek sem feledkezik meg. Ezek ugyanis nem hazugságok, hanem a gyermeki lelkiállapot és fantázia természetes megnyilatkozásai, amelyeket nagy hiba volna durván „helyreigazítani”. Persze, ha még hétéves kora után is rendszeresen konfabulál, az már neurotikus tünet, ami a gyerek rossz állapotát (lelki sérülését, elhanyagoltságát, zűrzavaros családi helyzetét) jelzi. De ötéves korban még teljesen normális. Mi tanácsolható az apának? Éljen úgynevezett – Rákóczit idézem – mentális rezervációval. Ez azt jelenti, hogy ne hazudjon, csak ne mondja el, amit tud. Ne közölje Marcival, hogy mi a helyzet. Ha pedig Marci direkt rákérdez, hümmögjön, mosolyogjon, bólogasson – ne leplezze le a gyerekét.” (Dr. Vekerdy Tamás)
